Fecseg a felszín és hallgat a mély. Korunk ötvenhatról szóló szó- és betűáradatáról óhatatlanul e költői sor jut eszünkbe. Hiába ismeri el ugyanis ma már úgyszólván minden történész, hogy 1956-ban forradalom és szabadságharc volt, ha valódi előzményeit, lefolyását s főként a forradalmat megtorlók jellemrajzát, hovatartozását továbbra is tabu fedi. Íme tehát dokumentumfeltáró megemlékezésként a teljes igazság ötvenhatról: népünk igenis a zsidó bolsevizmus ellen lázadt fel.

Előzmények: hazánk szovjet megszállása, a vezetés zsidó arculata

Ahhoz, hogy 1956 miértjeire kielégítő válaszokat kapjunk, részletesebben kell megismerkednünk előzményeivel. David Irving brit történész, a kommunisták és a liberálisok meghamisította történelem egyik legjelentősebb újraértékelője, 1981-ben megjelent, ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk igaz történetét egyedülálló alapossággal ismertető, magyarul is hozzáférhető könyvében („Felkelés”) leszögezi, hogy 1956 előzménye nem az SzKP Huszadik Kongresszusa, még csak nem is az 1953-as berlini felkelés volt, hanem a Vörös Hadsereg hazánk földjére lépése a második világháború során. De persze régebbre is visszanyúlhatunk, 1919-re, a 133 napos zsidó csőcselékuralomra. Addig a magyar nemzet nem ismerte a zsidó Marx és Lenin tanításait, miként a kiegyezés utáni korszak társadalmi elégedetlenségeit meglovagoló szociáldemokraták áligazságait sem. Nálunk nem volt kommün, mint Párizsban, 1871-ben. Ami ellenben 1919-ben történt hazánkban, megmutatta, mennyire nem legenda, amit a Zsidó Világszövetség 1910-ben meghirdetett: Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni, és Magyarország földjén zsidó államot kell létrehozni. A magyar nemzet természetes ellenállása miatt ez megbukott ’19-ben, miként ’56-ban is. Utóbb nemcsak azért, mert még emlékeztek a Lenin-fiúk és a Szamuely-Samuel Tibor és terroristái, a Cserny-különítmény soha nem feledhető gaztetteire, hanem azért is, mert a két világháború közötti negyedszázadban még volt magyar nemzet, amelyet nemzeti öntudat és keresztény szellem jellemzett, és arculatát olyanok határozták meg, mint vitéz nagybányai Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint. Védték 1944-1945-ben, ha kellett, gyermekfejjel fővárosunkat, és logikus, hogy 1956-ban sem tettek mást, hiszen az ellenség mindkét esetben ugyanaz volt, a zsidó bolsevizmus, amelyről a két világháború között tucatnyi leleplező könyv jelent meg: róluk a Mindszentyhez mindhalálig hű Nyisztor Zoltán pápai prelátus úgy nyilatkozott, hogy amíg jómaga nem ismerkedett meg személyesen kommunistaellenes sajtótevékenysége miatt az Andrássy út 60 1945 utáni állapotaival, voltak némi kétségei hitelességüket illetően. Ugyanis alig tudta elgondolni is, hogy azokról a kínzásokról és kivégzésekről szóló tudósítások, amelyek bennük szerepeltek, mind szóról szóra igazak. Sok százezer nemzettestvérével együtt hamarosan megtapasztalhatta, hogy igazak bizony.

Nézzük az oktatásban, a tömegtájékoztatásban ma is tudatosan elhallgatott tényeket, amelyek nélkül nem érthetjük meg, mi vezetett 1956-hoz! A Vörös Hadsereg parancsnoksága 110 000 férfit űzött kényszermunkára Budapestről, azon kívül félmilliót az ország többi részéből. A megszálló, a népünket erkölcsétől eltántorítani akaró, vagyonából kifosztó szovjet csapatok – ahogyan Irving megjegyzi – a „sztyeppék kulturálatlan termékei” voltak. Közel egymillió magyar leányt és nőt erőszakoltak meg, akik közül sokan gyermektelenek maradtak örökre. Volt, hogy egy csinos titkárnőt és leányát tizenkét orosz katona erőszakolta meg. Ahová betörtek, kő kövön nem maradt. Körmenden például a Batthyány-kastélyban a bútorokat összetörték, a puskák csövét a falhoz vágták, majd az udvarra dobták. Az Árpád-kori függőpecsétes oklevelek fa pecséttokjával „tisztították” csizmájukat, az okleveleken pedig krumplit hámoztak, vagy a város környéki vizes árkokba hajították, illetve WC-papírnak használták őket, vagy egyszerűen elégették. A kölnit garatra öntötték, mert azt hitték, hogy vodka. A halat, hogy megmossák, leöblítették a WC-kagylóban, és ha a hal eltűnt, bosszúból agyonverték a háziakat.

Az 1948-ban teljhatalomra jutott, zsidók vezette Kommunista Párt kétfrontos harcot
vívott. Először is mindenkit, aki bármennyire szembeszállt a bolsevizmussal, fasisztának,
„burzsuj”-nak, osztályidegennek, a „népi demokrácia” ellenségének tekintett, akiket be kell
börtönözni, sőt ki kell végezni, másodszor a kereszténységet és az annak elkötelezett
nemzeti sajtót teljesen fel akarta számolni.

Ismeretes, hogy Mindszentyt halálos ellenségének tekintette Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. Legszívesebben kivégeztette volna, figyelmeztetve, hogy követőikre is ez vár.
Az azonban már kevésbé ismeretes, hogy azért kerülte el a kivégzést, mert miután Rákosi szándékáról értesült Franco tábornok, tudatta Sztálinnal: ha Mindszentyt elteszik láb alól, kivégezteti az összes spanyolországi kommunistát. Ha a kivégzést igen, a fizikai megleckéztetést mégsem kerülhette el. Mindennél többet elárul a bolsevizmus természetéről, hogy amikor az Andrássy út 60-ba került, egy partizán belerúgott, és azt mondta neki: „Életem legboldogabb pillanata volt ez.”

Rákosi fő támasza, az Andrássy út 60 új ura, Péter Gábor (Eisenberger Benjamin) korántsem csak a nyilasokat kínoztatta, hanem mindenkit, akinek elege lett a zsidó bolsevizmusból. Élet-halál ura volt. Vitéz Málnási Ödön, a kiváló történész így foglalta össze „Magyar Mártyrok” című könyvében, mi zajlott az Andrássy út 60 pincéiben:

„A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostűt vertek, s azután gumibottal összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. Vagy az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt, aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb ’munkához’: nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkonként belepréselődött. Az ilyen áldozat két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyező nemi szervén vizelnie kellett. (Rosenberg Ibolya vezette be ezt a kínzási módszert.) Vagy az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásba tördelték. Vagy az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották és így a nemi szervet teljesen leégették. (Dr. Farkas Ferenc ügyvéden kipróbált módszer, azután általános.) Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt. Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. (Dr. Böhm Ferencen kipróbált módszer.) De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben egyedül a budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált. Aki életben maradt, gondolkodás nélkül aláírta az általuk előre megfogalmazott jegyzőkönyvet, mert számára a mielőbbi felakasztás megváltást jelentett a borzalmas kínzásoktól. Ha a ’népügyészségen’ eszébe jutott a kínzásokra hivatkozva vallomását visszavonni, vagy ezt a csőcseléknek is legaljából összeszedett népbíróság előtt merészelte megtenni, akkor nyomban visszaadták ’pótnyomozás’- ra a politikai rendőrségre, ahol újabb borzalmas kínzások után vállalta önmaga ellen a hamis vallomást, hogy végre felakasszák. A legtöbb áldozatnak legalább 50-100 zsidó meggyilkolását kellett elismernie. Ha össze lehetett volna szedni ezen jegyzőkönyveket, akkor kiderült volna, hogy Ábrahám óta egész földünkön együttvéve sem élt annyi zsidó, mint amennyinek meggyilkolását az ilyen tortúrákkal készült jegyzőkönyvek számadatainak összegezéséből ki lehetett volna mutatni.”

A magyarság tömegeinek fizikai megnyomorításával párhuzamosan mindent megtett a bolsevizmus, hogy a Lenin által a „nép ópiumá”-nak nevezett vallást kiirtsa. A nőket a megerőszakolásuktól testével védő báró Apor Vilmos győri püspök meggyilkolását követően főleg az ifjúsággal foglalkozó világi- és szerzetespapokat üldözték (néhányukat, mint Kun András minoritát és Kiss Szaléz hitoktatót elsők között végezték ki). A kötelező hitoktatást eltörölték és megfenyegették a gyermeküket hittanra járató szülőket. A kipróbált, a lelkipásztorkodásban kimagasló egyéniségeket lemondatták vagy száműzték, és helyükbe az úgynevezett békepapok kerültek. Az egyházi ingóságok javát elkobozták. Ugyanígy jártak el a szellemi életben is: közel 4700 „fasisztának, szovjetellenesnek, antidemokratikusnak” bélyegzett sajtótermék tömeges megsemmisítését rendelték el.

Mindezzel szembesülve azonnal feltűnhet valami, amiről még az önmagukat nemzeti elkötelezettségűnek tekintő történészeink is hallgatnak: a rendszer vezetésének zsidóarculata. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen a bolsevizmus bizonyult a zsidó világnézet leghatásosabb kifejeződési formájának. Soha nem fogja megérteni a kommunizmus természetét az, aki nem ismeri a Talmudot. A kommunizmus gyökerei ugyanis nem Marx, Engels, Lenin vagy Trockij írásaiban keresendők, hanem a Talmudban, a Kabbalában és általában a rabbinikus irodalomban.

Így mindjárt megérthetjük, miért a kor legmeghatározóbb alakja Rákosi. Eredeti vezetékneve Rosenfeld. 1892. március 9-én született. Apja zsidó fűszeres. Előbb Budapesten, majd Hamburgban és Londonban banki tanulmányokat folytat. Az első világháború után az oroszok elfogják, Szibériába száműzik, ahol kommunista lesz. Leninnel 1918-ban találkozik először Szentpétervárott, aki megismerteti a földalatti szervezkedés mesterségével.

Leninre – akinek tanítómestere a szintén zsidó forradalmár Dzserzsinszkij volt, aki szerint „a legfőbb feladat megölni minden burzsujt!” – úgy néz fel, mint egy Istenre. 1919-ben visszajön Budapestre. A Kommün bukása után Moszkvába, onnan Ausztriába megy. Miután főnökével, Zinovjevvel összevesz, a Komintern 1924-ben visszaküldi Magyarországra, hogy szervezze újjá a Kommunista Pártot, de egyelőre titokban. Kilenc hónap múlva szervezkedéséért letartóztatják, halálra ítélik, de a halálos ítéletet végül nyolc és fél év börtönre változtatják. 1935-ben újra bíróság elé kerül, ezúttal 40 kommunistaellenes magyar 1919-es kivégzése miatt, majd 1940. október 30-án Horthy véglegesen kiengedi a rács mögül, cserébe az 1849-ben a cári seregek zsákmányolta magyar honvédzászlók visszaadásáért. Rákosi tehát újra Szovjet-Oroszországban szervezkedik, ahonnan 1944 végén ismét Budapestre jön. Vezető emberei is mind zsidók, mint Gerő Ernő. Eredeti vezetékneve Singer. Mindenki iránt bizalmatlan, ravasz pártszervező. Szintén zsidó Farkas Mihály (Wolf Izrael) honvédelmi miniszter, nem is szólva a „főideológus”- ról, Révai Józsefről (Kahána Mózes , a propagandaminiszterről.

Azonban nemcsak a felső szinteken (a politikai vezetőrétegben, a közigazgatásban vagy
az egyetemi tanárokat kinevező bizottságokban), hanem alsóbb szinteken is megfigyelhetővé vált a zsidó térnyerés. Erre jó példa a már említett börtönvilág. Amíg ugyanis Szovjet-Oroszországban többnyire csak a parancskiadók voltak zsidók, szemben a parancsvégrehajtókkal (akik így kijátszhatták és sokszor ki is játszották a Moszkvából érkező parancsokat elítélt orosz nemzettestvéreik javára), addig nálunk – legalábbis 1945 és 1956 között – mindkettő. Hazánkban tehát még a verőlegények és az őrök között is feltűnően sok volt a nemileg eltévelyedett, szadista hajlamú zsidó. Gulágot megjárt honfitársaink a megmondhatói: ha választaniuk kellett volna Szibéria vagy az Andrássy út 60. között, akkor valószínűleg inkább Szibériát választották volna.

1956 perdöntő előzménye tehát a felsoroltakon kívül a nagypolgárok Hortobágyra való kitelepítéséért, a padláslesöprésekért, a kulákok kifosztásáért, a kolhoz- és szovhozrendszer erőltetéséért, a magyar mezőgazdaság és ipar szovjet mintára való tönkretételéért egyaránt felelős zsidó bolsevizmus volt, így a teljes igazság az, hogy népünk igenis ellene lázadt fel.

A forradalom hősei, a menetét késleltetők, tőle vonakodók és árulói

A kommunista-liberális történelemszemlélet két nagy hazugságot ver a fejekbe. Először is azt, hogy 1956 „mindenkié”. Másodszor azt, hogy csak azok voltak a forradalmárok, akik a kommunista rendszer megreformálásáért küzdöttek, nem pedig eltörléséért.

A forradalom és szabadságharc szereplői azonban nem moshatók egybe, mert messze nem volt „mindenkié”, mivel nem mindegy, ki melyik barikád élén állt. A forradalom történéseivel kapcsolatba kerülő személyeknek négy csoportját különböztethetjük meg.

Az első csoportba a forradalom hősei tartoznak, mindazok, akik kezükben fegyverrel harcoltak a Rákosi-Gerô-Farkas-Révai négyesfogat, majd a benyomuló szovjet csapatok ellen. A világ akkori legnagyobb hadseregét akarták kiverni hazánkból. Ezzel kivívták a keresztény világ elismerését: nem véletlen, hogy róluk és általuk népünkről XII. Piusz pápa a legnagyobb csodálattal nyilatkozott. Többségük munkás volt. Ők fogtak fegyvert legelőször, és csak utánuk az egyetemisták.

A „reformkommunisták” szerint ötvenhat igazi hősei nem a rendszer szellemiségét, hanem gyakorlatát akarták megváltoztatni, ami persze fából vaskarika. Ha valakiket, akkor a munkásokat lehetett legkevésbé megtéveszteni. Ők nem reformokat akartak, vezetőváltásokat, hanem a rendszer teljes felszámolását. Ezt fejezték ki zászlóik felirataival is: „Ruszkik haza!”, „Többpártrendszert, szabad választásokat!”, „Lengyelország utat mutat, kövessük a magyar utat!”, „Bem apó és Kossuth népe, fogjunk össze, kéz a kézben!”. Az sem igaz, hogy a munkástanácsok az „emberarcú szocializmusért” szálltak síkra. A munkástanácsok különben is csak a szovjet csapatok november 4-i bejövetele után alakultak meg, így az október 23-án kirobbant harcokban nem vehettek részt, arról nem is beszélve, hogy a „tanács” kifejezés érthetően igen rossz szájízt keltett a felkelőkben, hiszen elegük volt az ígéretekből, a tanácsokból. Tudták, hogy kommunistákkal értelmetlen tanácskozni.

A forradalmi hősök között elsők között említendő továbbá a szellem erejével harcoló Mindszenty bíboros. Leírhatatlan hatással volt a tömegekre, katolikusokra és protestánsokra egyaránt, de gyakran még a hit iránt közönyös emberekre is. Azok, akik 1946-ban még Budapest egyik legszebb temploma, a Regnum Marianum lebontásában vettek részt, hogy helyébe Sztálin óriásszobra kerüljön, 1956-ban már hatására darabjaira zúzták a „kőgeneralisszimus”-t, azt kiáltva: „A templomot akarjuk! A Regnum Marianum-ot akarjuk!” Ötvenhatos forradalmi rádióbeszéde felrázta népünket. Kijelentette: „Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merült-e fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot.”

A második csoportba a forradalom menetét késleltetők, mindenekelőtt a „Petőfi Kör” irodalmárai tartoznak, élükön Déry Tiborral és Háy Gyulával. Felfogásuk az volt, hogy „ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor állj az élére”. A forradalom élére kívántak állni, de csak azért, hogy kifogják a szelet a vitorlából. A felkelők határozott követeléseit mérsékelni akarták. Követeléseik túlságosan általánosak, így hatástalanok voltak. A forradalom leverése után ugyan számosan börtönbe kerültek (Déry Tibor, Háy Gyula), de jóval a kiszabott büntetési idő lejárta előtt kiszabadultak, hiszen Kádár János tudta, hogy kuruckodásuk csak a valódi forradalmárok megfékezését szolgálta. Történelmi szerepük felnagyításáért a felelősség elsősorban a liberális médiumokat terheli.

A harmadik csoportba a forradalmi eseményekkel szemben vonakodók tartoznak, elsősorban Nagy Imre és hívei. A nyugati történészek és újságírók többségének állításaival szemben tény, hogy a több mint másfél évtizede szinte kizárólag dicsőített Nagy Imre ifjúságától fogva szilárdan hitt a kommunizmusban. Még a pártfegyelemben sem ismert pardont. Két évtizeden át élt Szovjet-Oroszországban. Csupán annyiban különbözött Rákosi-Rosenfeldtől, hogy nem moszkvai, hanem jugoszláv – Titó-i – típusú kommunizmust akart. Vonakodva, bizonytalankodva tett csak apró engedményeket a forradalmároknak. Ezért nem véletlen például, hogy a győri felkelők vezére, Szigethy Attila azzal fenyegetőzött, hogy ha nem ad engedményeket a forradalmároknak, Budapestre jön és megdönti kormányát. Ráadásul az engedményekről nem egyedül döntött, hanem Mikojánnal vagy Szuszlovval egyeztetve, kivéve legutolsó lépését, hazánknak a Varsói Szerződésből való kilépését és az ENSz-hez való fordulását. Élete utolsó pillanatában valóban végleg szakított Moszkvával, mert csalódott Andropovnak a szovjet csapatok kivonulására tett ígéretében, így nem ismerte el Kádárt miniszterelnöknek és nem mondott le, mindez azonban nem változtat a a tényen: élete javát a kommunizmusnak áldozta, ezért nem lehetett a forradalom vezéregyénisége.

Végül a negyedik csoportba a forradalom árulói tartoznak. A sor élén Kádár (Csermanek) János áll, aki még a saját maga által átélt történelemből sem tanult, például abból, hogy Rákosi (Rosenfeld) utasítására egyik elvtársuk, Farkas Vlagyimir valaha az ő körmét is letépte és a szájába vizelt. Közéjük tartozott ugyanakkor a korábban népkutatásairól ismert Erdei Ferenc is, és mindazok, akik október 23-a és november 4-e között ugyan a forradalom támogatóinak tetették magukat, ám a szovjet csapatok bevonulása után maguk is részt vettek a tömeges megtorlásban.

A megtorlás módszerei, a megtorlók hovatartozása

Ha az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk leveréséről jelenleg rendelkezésünkre
álló forrásokat tanulmányozzuk, szembetűnő, hogy a régi, többnyire zsidó származású tisztek és bírók mennyire kevesellték az akasztásokat. Marosán György („Buci Gyuri”) és Gerő Ernő az „ellenforradalmárok” kemény megbüntetését követelték Kádártól. Rákosi (Rosenfeld) pedig egyenesen odáig elment, hogy megpróbáljon visszatérni a hatalomba. Miután azonban Budapesten csütörtököt mondott ebbeli kísérlete, felkereste Hruscsovot, aki csak annyit mondott neki: „Nézze Rákosi, Magyarországnak már volt tatár kánja, török szultánja, Habsburg császára, de zsidó királya még nem!”

Tény, hogy az 1956-ot követő, az 1963-as kádári „amnesztia” kihirdetéséig lezajlott akasztások, a sortüzek áldozatai számának pontos megállapítása még várat magára. (Kéri Edit „Kik lőttek 1956-ban a Kossuth téren?” című könyve mindenesetre perdöntő tényadatokkal szolgál.) Az eddig feltárt tények azt mutatják, hogy az 1956 utáni megtorlás az 1849 utáni megtorlást összehasonlíthatatlanul felülmúlta. Amíg Kádár János 1956. november 11-i és december 26-i rádióbeszédében ünnepélyesen megígérte, hogy „egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása”, az október 23-án elkezdődött tömegmegmozdulásokban való részvétele miatt, addig az 1957. december 10-i MSZMP-határozat szerint az „osztályidegen, deklasszált, huligán elemek” – valójában a forradalom hősei – „semmiféle kíméletet nem érdemelnek”. Kádár ismét hazudott, hiszen börtön vagy sortűz várta az elfogott felkelőket.

Döbbenetes példa a megtorlásra Hornyák Tibor dokumentumkötetének (Ellenszélben 2. kötet. Bp. 1997.) egyik vallomása:

„Beszélgetést folytatok Bucsai Imréné Marton Erzsébettel, akit Kádár-Marosán vérbírósága, szörnyű megkínoztatás után, halálra ítélt 1956-os cselekményeiért.

A Beszkártnál voltam kalauz, Budán a szépilonai kocsiszínben. Október 26-án a Széna téri srácokkal együtt csatlakoztam Szabó bácsi csapatához. Fő tevékenységem abból állt, hogy a már megalakult kis csapattal bejelentésekre, illetve parancskérésre volt ÁVH-soktól fegyvereket, lőszert és robbanóanyagot gyűjtöttünk be, de olykor őket is. Egy alkalommal megbízást kaptunk, hogy Pasaréti úti villájából hozzák be Marosán Györgyöt, aki a jelentés szerint szervezkedik a forradalom ellen. Mi nyolcan teherkocsira szálltunk és kimentünk a lakására.
Hogyan került sor a letartóztatására?
Úgy, hogy becsengettünk a lakásba, a felesége nyitott ajtót. Ő pedig a nappaliban állt és beszélgetett Nagy Dániel szomszédjával, aki szintén országgyűlési képviselő volt abban az időben. Közöltem vele, hogy letartóztatom és előállítjuk a Maros utcai parancsnokságra. Szó nélkül, szinte meghunyászkodva követtek bennünket mind a ketten. Bevittük őket a Maros utcába a volt ÁVH-s laktanyába. Én magam egyedül kísértem őket le a fogdáshoz, aki átvette tőlem őket, és ezzel az ügy a részemről befejeződött. Másnap azonban megtudtam, hogy reggel mind a kettőjüket a legkisebb bántalmazás nélkül hazaengedték. Bezzeg forradalmunk leverése után megint a régi Buci Gyuri volt! Írt egy könyvet és abban nem így írta meg a letartóztatása történetét.
Aztán hova sodorta az élet?
Brüsszelbe, ott kaptunk egy hat szobás lakást négyen nők, és onnan jártunk dolgozni egy termoszgyárba. Aztán 1957 márciusában, Kádár felhívására, aki kijelentette, hogy nyugodtan menjen haza, aki nem gyilkolt, a tésztát bevettem és hazajöttem. Másnap jelentkeztem a rendőrkapitányságon, ahonnan azzal küldtek el, hogy menjek és tegyem a dolgom. Ezt sokáig nem tehettem, mert 1957. augusztus 12-én értem jöttek egy nagy, lefüggönyözött autóval, és házkutatást tartottak, majd elvittek a hírhedt Gyorskocsi utcába.
Mivel vádolták?
A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével.
Mit akartak kiszedni?
A Széna téren részt vevő katonatisztek nevét, rangját, hol találhatók, milyen kapcsolatban voltam velük, és hogy a Széna téren harcolókról, az ütközetekről, és a begyűjtéseimből mit tudok nekik elmondani?
Hogyan folytak le a kihallgatások?
Borzalmasak voltak! Volt ott két kihallgató tiszt, akik állandóan kínoztak, ütöttek, rúgtak, ahol értek, a hajamat tépték, olyannyira sikeresen, hogy a kihallgatások befejezése után nyomorék lettem, tönkreverték a vesémet-májamat, a nemi szervemet pedig szülésre örökre alkalmatlanná tették. Az egyik vallató egy gumibotot dugott a hüvelyembe és azt jobbra-balra forgatta, húzta, nyomta stb. A másik állandóan ordítva tette fel a különböző kérdéseit. „Ezt Marosánért!” – kiáltotta többször.
Mikor kezdődött a tárgyalása és milyen ítéletet kapott?
Erre majd azután válaszolok, ha előbb elmondom, hogy a gumibotos vallatás után mit tettek még velem. Elvittek a Mosonyi utcai rabkórházba. Ott egy raborvossal egészségügyinek mondott kaparást hajtottak végre rajtam, miközben le voltam szíjazva, lábaim felpolcolva s a két kínzómester kaparás közben folytatta a vallatást. Nemsokára kitűzték az első fokú tárgyalást, de azt azért kellett elhalasztani, mert agyon voltam verve és hordágyon mégsem akartak a bíróság elé fektetni. 1958. április 15-én, 17-én és 23- án tárgyaltak első fokon. Halálra ítéltek.
Hogyan fogadta a halálos ítéletet?
Ahogy a bírónak nevezett bérgyilkos kimondta, hogy halálra vagyok ítélve, egyszerűen nem tudtam felfogni.
Mi történt a másodfokú tárgyaláson?
Halálos ítéletemet 15 évi börtönre változtatták. A két tárgyalás között egy éjszakára visszavittek a Gyorskocsiba és ott őszültem meg reggelre.
Az ítéletben milyen cselekményeket fogalmaztak meg?
A többi között gyilkosságot, rablást, betöréses lopást. Ezekre a koholt szörnyűségekre tanúkról is gondoskodtak.
Végül hány évet töltött le a 15-ből?
Ítélet után Kalocsára a női börtönbe szállítottak. Olyan helyiségekben voltunk, ahol 16 ember számára csak egy vízcsap és egy vályú volt. Varrodában dolgoztunk, és megkezdték a politikai átnevelést. Sajnos, voltak közöttünk is olyanok, akik holmi kedvezményekért eladták magukat a belső elhárításnak (néhány cigaretta stb.), és vállalták a besúgó szerepét. Szabadulásomra az 1963-as úgynevezett ENSZ-amnesztiával került sor. Éppen most jöttem ki a kórházból huszonnegyedszer. A tüdőmön úgy elhatalmasodott a betegség, hogy csak minimális a légző felület. Tönkrementek a beleim, a veséim, a májam, az epém. Hallássérült lettem a sok veréstől, az egyensúlyozás szerve is sérült, ezért imbolygok sokat. A huszonnégy kórházi zárójelentésem egy agyhártya- és agyvelőgyulladást is kimutatott, és azt is, hogy a koponyámban baloldalt idegbénulások találhatók.
Milyen nyugdíjat kapnak a férjével?
A felét sem annak, amit a volt kínmesterek, Buci Gyuriról nem is szólva.”

Kádár megtorlói között viszont már sokkal kevesebb zsidó szerepelt, mint 1945 és 1956 között, ugyanis nem akart a pártvezetés még egy felkelést a zsidó vezetés miatt. Tekintettel arra, hogy azonosításuk és tetteik feltárása még folyamatban van, ezért csak a teljesség igénye nélkül tudjuk őket kiemelni.

Apró Antal szobafestő, majd a párt Központi Vezetőségének tagja, miniszterelnök-helyettes, az Országgyűlés elnöke az 1956. október 24-ére virradó éjszakán tartott központi vezetőségi pártülésen létrehozott Katonai Bizottság elnökeként katonai diktatúrával akarta leverni a forradalmat, Czinege Lajos és Hazai Jenő segítségével.
Balázsi Béla ÁVH-ezredes, egyik megszervezője volt a Nagy Imre-pernek. Kádárral is szembefordult. Zöldségárus lett, majd öngyilkos.
Barna Péter ÁVH-ügyész alezredes a Kossuth Tüzértiszti Iskola felügyelője, Budapesten a Gyorskocsi utcában 1959. szeptember 15-ig teljesített szolgálatot, és támogatta a véres megtorlás pereinek lebonyolítását. Ezt követően egyetemi tanár lett.
Betlen (Bettelheim) Oszkár villanyszerelő, a Szabad Nép szerkesztője fegyverrel harcolt a forradalmárok ellen, védve a Központi Vezetőség székházát.
Biszku Béla lakatos segéd, belügyminiszter felügyelte az összes fegyveres testületet, így minden letartóztatás, kínzás elrendeléséért felelős! Ezért a minisztertanács
elnökhelyettese lett.
Czinege Lajos kovácssegéd, honvédelmi miniszter 1956. október 23-án a párt katonai bizottságának lett a tagja. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportjának helyettesével, Hídvégi Ferenccel, Uszta Gyulával és Apró Antallal katonai puccsal akarta megkaparintani a hatalmat. 1957 januárjától a Munkásőrség megszervezője. Pufajkás. Felelős valamennyi kínzásért és kivégzésért.
Csendes Károly igazságügyi minisztériumi főosztályvezető, a legfőbb ügyész helyettese
1956 után szintén felelős a megtorlásokért.
Csillag (Stern) Géza gépészmérnök, vállalati igazgató kivette részét a megtorlásból és a Munkásőrség megszervezéséből.
Dapsi Károly borbély, kerületi párttitkár, gyárigazgató a Néphadsereg MSzMP Intéző
Bizottságának elnökeként tevékenyen részt vett a forradalom leverésében. Jutalmul vezérőrnagy, később azonban kegyvesztett lett.
Garasin Rudolf nyomdász, Cseka-tiszt, ÁVH-ezredes 1956-ban még irányította a büntetés-
végrehajtás fegyveres testületét, így tudta nélkül aligha kerülhetett sor tűzparancs kiadására,
amikor a Parlament környéki épületeket ostromolták.
Gyurkó Lajos pék, vezérőrnagy Tiszakécskén sortüzet nyitott a tömegre. A kecskeméti cigánynegyedben megbúvó 60-80 felkelőre is tüzet nyitott.
Hazai Jenő géplakatos, pártmunkás is katonai puccsal akarta átvenni a hatalmat.
Horn Gyula a budapesti Kerepesi úti laktanyában, a Budapesti Rendőrfőkapitányság „Hunyadi János” karhatalmi zászlóaljának tagja, vagyis pufajkás lett. Fővárosunkban a Nyugati téri sortűz parancs kiadója volt.
Ilku Pál tanító, művelődési miniszter felelős a törvényszékek halálos ítéleteiért, a rögtönítélő bíróságok döntéseiért.
Marosán György péksegéd, államminiszter felelős a salgótarjáni sortűzért, amelynek 131
halálos áldozata és kétszer annyi sebesültje volt.
Pap János vegyésztechnikus, belügyminiszter felelős többek között Brusznyai Árpád
bölcsész kivégzéséért.
Pető (Richtmann) László a Munkásőrség tagjaként vett részt a forradalmárok megkínzásában.
Rajnai Sándor kötőszövő, ÁVH-alezredes, diplomata készítette az első megtorlási
listát, amelynek alapján megkezdődött a forradalom vezetőinek letartóztatása. Ő tartóztatta
le a romániai őrizetben lévő Nagy Imrét és szállíttatta Budapestre. Őt bízták meg végül a Nagy Imre-per felügyeletével.
Sós (Sternberg) György rendőr vezérőrnagy részt vett a forradalmárok letartóztatásában,
és nyilvántartásba vett 8000 Nyugatról hazatért budapesti lakost, és ügynököket telepített közéjük. Csak 1961-ben 111 ember ellen foganatosított rendőrhatósági intézkedést. 105-öt őrizetbe is vettek.
Sucin József vasesztergályos, ezredes, politikai tiszt131 forradalmár sortűz okozta halálért felelős.
Zoltai Gusztáv (Zucker Gerzson) munkásőr a kecskeméti repülőtér őrszázadában teljesített szolgálatot tizedesként, majd 1968-tól 1976-ig Komlós János ávós tiszt művészeti titkára volt, 1991-től köztudomásúan a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) igazgatója.

A Kádár-világ igazi következménye a teljes tudatleépítés volt

Az 1963-as amnesztia kihirdetését követően a bebörtönzéseket és a kivégzéseket a magyarság millióinak teljes tudatleépítése váltotta fel, 1956 következetesen ellenforradalomnak nevezése, cionista vezényletre. Történelmünk addigi legsötétebb korszaka következett, és az általa okozott lélekirtás, szellemrombolás ezerszer veszedelmesebbnek bizonyult a gazdasági nyomornál: sokaknak már nem a körmét tépték le, hanem munkájuk eredményét rabolták el.

Az alábbi névtelen korabeli röpirat akasztófahumoránál aligha jellemezhetnénk találóbban az 1956 megálmodott Magyarországot keresztre feszítő Kádár-világ feslettségét:

A szocializmus hét csodája:
1. Mindenkinek volt biztos munkahelye.
2. Bár mindenkinek volt munkája, mégsem tett senki semmit.
3. Bár semmittevéssel telt az idő, mégis minden terv 100 % felett teljesült.
4. Bár a gazdaság terv szerint fejlődött, mégis minden fontos dolog hiánycikk volt.
5. Bár semmit sem lehetett kapni, mégis mindenkinek megvolt mindene.
6. Bár elvileg megvolt minden, mégis mindenki lopott.
7. Bár minden mozgathatót loptak, mégsem volt soha leltárhiány.


http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=69671

Az új testület szervezeti és működési szabályzatának tárgyalásakor Barna János (Fidesz-KDNP) alelnök javasolta a székhely áthelyezését. Az újonnan megválasztott elnök, Skuczi Nándor (Fidesz-KDNP) viszont hangsúlyozta: nem támogatja a javaslatot, és ezt kéri a közgyűlés tagjaitól is  – írja az MTI.

Egyrészt dörgő taps és ünneplés, másrészt nagy döbbenet fogadta, amikor a képviselők - 8 igen, 1 nem szavazattal, 5 tartózkodás mellett - az áthelyezésre szavaztak a salgótarjáni megyeházán.

Székyné Sztrémi Melinda, a Fidesz-KDNP polgármesterjelöltje a választások után választási csalásokra hivatkozva a szavazatok újraszámlálását és új választás kiírását kérte a helyi választási bizottságtól, amit pénteken elutasítottak. Emiatt Székyné hétfőn a Fővárosi Ítélőtáblához fordult.

Székyné Sztrémi Melinda

Fotó: Komka Péter

Nyugat-Nógrádnak köszönhetik

A többoldalas javaslatot az ülésen osztották ki. Barna János érvei között szerepelt, hogy a választási eredmény alapján legitimitásukat hatvan százalékban Nyugat-Nógrád polgárainak köszönhetik, és ez 1994 óta így van, hiszen a megyeszékhely városok nem is szavaznak a megyei közgyűlés összetételére.

Sorolta azt is, hogy a korábbi intézményfenntartói, szakhatósági feladatok miatt ezer szállal kötődött a megyei önkormányzat a megyeszékhelyhez, de ez ma már "nem releváns", a párhuzamos területfejlesztési jogszabályok pedig kiemelik a megyei rendszerekből a megyeszékhelyeket, azoknak külön keretet biztosítanak.

A fideszes alelnök emlékeztetett, hogy Balassagyarmat 1785 és 1949 között Nógrád megye székhelye volt, és ettől egy politikai döntés fosztotta meg.

A történelemben ritkán adódik olyan pillanat, amikor vér és veszteség nélkül lehet igazságot szolgáltatni. Hölgyeim és uraim, ez a pillanat most eljött. ( ...) Engedjenek a történelmi pillanatnak, pártokon és ideológián felül egyesítsük újra Nógrád megyét (...), írjanak közösen történelmet!"

- szólította fel az alelnök a képviselőket, és hozzátette: egyhavi javadalmazását felajánlja a költözés és egyéb feladatok finanszírozására.

Előkészítetlen, átgondolatlan

Elsőként Boldvai László (MSZP) kért szót, aki közölte, sem az időszerűségét, sem a megalapozottságát nem látja a javaslatnak, és nem kíván részt venni a további munkában, majd el is hagyta a termet.

Ezután Csach Gábor (Fidesz-KDNP), Balassagyarmat alpolgármestere arról tájékoztatta a képviselőket, hogy a város a vármegyeházán ingyenesen ad helyet a megyei közgyűlésnek és az önkormányzat irodáinak, erről 30-án döntenek, ha a megye elfogadja a székhelyváltoztatást.

Skuczi Nándor, a megyei közgyűlés új elnöke hosszan érvelt az "előkészítetlen, átgondolatlan" javaslat ellen. Törvényességi szempontból aggályosnak nevezte, az előzetes hatásvizsgálatot pedig hiányosnak tartotta. Hiányolta a széleskörű vitát és az előzetes egyeztetéseket, valamint azt, hogy ez a megye lakosaira, intézményhálózatára, közigazgatási, közlekedési struktúrájára is hatással lehet, és ezeket sem mérték fel.

Tagadták, hogy a baloldai többség miatt szavaztak volna így

Nógrád megye önkormányzatának képviselői nem politikai, hanem területi alapon voksoltak: öt Fidesz-KDNP-s mellett egy MSZP-s és két jobbikos politikus támogatta a balassagyarmati székhelyet.

Az MTI által megkérdezett politikusok mindegyike

valamennyien azt mondták, az ülésen elhangzott érvek miatt szavaztak így.

Nógrád megye önkormányzata 15 taggal alakult meg szerdán, kilenc Fidesz-KDNP-s, három jobbikos, két MSZP-s és egy DK-s képviselő szerzett mandátumot. Skuczi Nándor elnök mellett - az előző ciklushoz hasonlóan - Barna Jánost választották főállású, a KDNP-s Bablena Ferencet pedig társadalmi megbízatású alelnökké. Utóbbi nem tagja a közgyűlésnek, a munkában tanácskozási joggal vehet részt.

http://index.hu/belfold/2014/10/22/vesztett_a_fidesz_salgotarjanbol_balassagyarmatra_koltozik_a_nograd_megyei_onkormanyat/

Folytatódik a szabályok nélküli átmenet avagy kialakulnak mindenki által elfogadott játékszabályok?

Erről vitáznak Szocsiban az immár 11 éve működő think thank, a Valdaj Klub 25 országot képviselő külföldi és orosz résztvevői.

Nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt mind irányítatlanabbá válik a világ. Az egoizmus és bizalmatlanság a jog és az igazságosság fölé kerekedtek. Mindezek következtében erősödik a káosz, amely immár senkinek sem jó. Hatalmas változáson megy át a világ, s jelenleg valahol az átalakulás közepén tartunk. A második  világháború utáni erőviszonyokat tükröző nemzetközi intézményrendszert meghaladta az idő, amelyet jól mutat, hogy képtelen megbirkózni az egymást követő válságokkal. Nincs egységes válasz az új kihívásokra, a nagyhatalmak a maguk alkotta szabályokat sem tartják be, a közben lezajlott változásokhoz jobban igazodó elveket pedig képtelenek kidolgozni.

Felborult a nemzetközi erőegyensúly, a szabályok nélkül zajló átmenet alámosta a nemzetközi jogot, a mindezek következtében egyre növekvő bizonytalanságot pedig még inkább felerősíti a globalizáció. Ez a helyzetértékelés rajzolódik ki a fórum vitáiban.

A hidegháború befejeződése, kétpólusú berendezkedés megszűnése után az új világrend kialakításával senki sem foglalkozott. Mint Igor Ivanov volt orosz külügyminiszter rámutatott, az Egyesült Államok az egypólusú rend belakásával, az Európai Unió a német egységgel, az euró bevezetésével és a bővítéssel, míg Oroszország a túléléssel volt elfoglalva. Fjodor Lukjanov, az orosz Kül- és Védelempolitikai Tanács elnöke mindezt azzal egészítette ki, hogy az új világrend szabályait mindig a háborúk nyertesei alakították ki. A hidegháború azonban furcsán ért véget, hiszen mindenki tisztában volt azzal, ki ennek a győztese, hivatalosan azonban ezt nem mondták ki. Ez a helyzet az elhallgatást erősítette és a félreértések sorát generálta.

A politológus a mai helyzet legnagyobb problémái között kiemelte a felelősség és az együttműködés hiányát. Ez utóbbit – mutatott rá – a világban uralkodó aszimmetria is akadályozza. A jelenleg az Egyesült Államokban dolgozó ismert orosz elemző, Andranyik Migranjan mindezek kapcsán felvetette a globalizációt alakító Amerika felelősségét, mondván, Washington a legkisebb önmérsékletre sem volt képes.

Az amerikai Andrew C. Kuchins a mundér becsületét védve a kiszámíthatatlanságot és az instabilitást a jelenkor átmeneti jellegének számlájára írta, emellett bírálta a hidegháború erőegyensúlyon alapuló stabilitásának romantikus megszépítését.

A francia Thierry Mariani egyebek mellett a víz, a migráció, a technológiai robbanás és az államok gyengülő szuverenitása jelentette kihívásokról beszélt, megjegyezve, hogy a visszatérés a többpólusú világrendhez a jelenleginél mindenkitől több kompromisszumot kíván.

A szófiai Liberális Stratégiák Központjának elnöke, Ivan Krasztev aggódva állapította meg, hogy a jövő alakításának közös nyelvét sem képes a világ megtalálni, miközben egyre növekszik a feszültség, alappá vált a bizalmatlanság és maguk a nemzeti elitek is egyre nagyobb nyomás alá kerültek.

Hírfigyelő Szolgálat

A szakértő – aki egyben az ukrán hatóságok által az oroszbarát népi milicisták ellen indított, Kijev által terrorellenesnek nevezett hadművelet övezetében adatokat gyűjtő Információs Ellenállás nevű szervezet vezetője – hozzátette, hogy a zsoldosok „jól felszereltek és felfegyverzettek”. A csapatot Doneckben egységekre bontották.

Ezenkívül új logisztikai útvonal létrehozását is észlelték az orosz határtól a Donecktől északra fekvő Debalceve település irányába, amelynek ellenőrzésérét hetek óta folynak a harcok az ukrán fegyveres erők és a szeparatista egységek között. Timcsuk megjegyezte, hogy a Debalcevénél harcoló szeparatista alakulatokat eddig az önhatalmúlag kikiáltott szakadár „donecki népköztársaság” látta el fegyver-, lőszer- és élelmiszer-utánpótlással. Timcsuk értesülései szerint a Donecktől északra lévő, Luhanszk megyei Alcsevszk körzetébe lőszerutánpótlás érkezett a hazafiaknak Oroszországból. A konvoj ezúttal Gazel típusú mikrobuszokból állt, korábban Kamaz, illetve Zil teherautókon kaptak hasonló szállítmányokat a kelet-ukrajnaiak – jegyezte meg a szakértő. Timcsuk adatai alapján az elmúlt egy nap alatt a kelet-ukrán erők több mint 50 támadást hajtottak végre a nyugati demokráciát kiszolgáló ukrán csapatok állásai, illetve támaszpontjai ellen. Ezek közül legalább tíz alkalommal Grad rakéta-sorozatvetőkkel lőtték az ukrán fegyveres erőket. A tüzérségi támadásokban bevetettek továbbá harckocsikat és aknavetőket is. A legtöbb támadást, tizenkettőt a Doneck és Luhanszk között körülbelül félúton lévő Debalceve térségében hajtották végre. Ezenkívül hevesen támadták a Doneck környéki Piszki, Nyikisine, Tonenyk településeknél és a donecki nemzetközi repülőtéren lévő ukrán katonai állásokat is.

Gölöncsér Miklós

Kurd "önkéntes" népi miliciákat tol maga előtt a cselszövő Nyugat

Az iraki kurd autonóm terület parlamentje szerdán jóváhagyta, hogy Törökország területén keresztül harcosokat küldjön az Iszlám Állam (IÁ) nevű szélsőséges iszlamista szervezet által ostromolt szíriai Kobani város védelmére. A pesmergák szóvivője szerint számos kérdésről még nem született döntés, így nem tudni egyelőre, hogy pontosan mikor veszi kezdetét a beavatkozás és azt sem, hogy mekkora erőket fognak bevetni Szíriában. Egy iraki kurd tisztségviselő Twitter-üzenetben közölte, hogy a pesmerga egységeket nehézfegyverzettel felszerelve fogják Szíriába küldeni. A tájékoztatás szerint emellett a Kobanit védő harcosokat is fegyverekkel fogják ellátni.

A török határ közelében fekvő városban szemtanúk arról számoltak be, hogy éjszaka sok helybeli légszomjtól szenvedett, valamint több más olyan tünetet mutatott, amely vegyi fegyver bevetésekor szokott fellépni.

Az OSDH tájékoztatása szerint az IÁ fegyveresei éjjel ismét támadták a kurd védőket, és a városban több heves robbanás is volt. A Kobani keleti részén kitört harcokban legalább 30 terrorista és az YPG (Népvédelmi Egységek) 11 tagja vesztette életét. Ugyanakkor Ankara szerint hiba volt az Egyesült Államok részéről - talán nem is véletlenül, hiszen most úgyis mind a két oldal neki "dolgozik" - , hogy fegyvereket dobott le a várost védő kurdoknak, mivel a fegyverek egy része a dzsihadisták kezére került. Erről Recep Tayyip Erdogan török elnök beszélt, aki amiatt is aggodalmát fejezte ki, hogy a szíriai kurd fegyveres csapatoknak juttatott fegyverek a Törökország által terrorista szervezetként nyilvántartott Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) lázadócsoportot fogják erősíteni. Ismert, az amerikai légierő vasárnap több szállítmányt dobott le a részben már a radikális csoportosulás által ellenőrzött határváros közelében. Ez volt az első alkalom az Iszlám Állam elleni műveletekben, hogy fegyverrel látták el a kurdokat. Tegnap a szíriai légierő lelőtte az IÁ két harci repülőgépét a közel-keleti ország északi részén. Olyan gépekről van szó, amelyeket a szélsőségesek akkor zsákmányoltak a szíriai hadseregtől, amikor elfoglalták az Aleppótól keletre fekvő al-Dzsarra repülőteret. Ezekből a gépekből a szíriai hadsereg kettőt megsemmisített, a harmadik gép után pedig tovább kutat.

Gölöncsér Miklós összeállítása

http://www.hidfo.net/2014/10/22/nem-tudjak-miert-jon-az-internetado

http://www.hidfo.net/2014/10/22/nagytakaritas-kulugyminiszteriumban

http://www.hidfo.net/2014/10/22/az-usa-szankciok-es-lanchidi-eset