Nagybátáymnak, dr. váradi és micskei Baranyi Sándornak, akit a fegyveres felkelésben játszott vezető szerepért a kommunisták halálra ítéltek.

Jól ismerve a megnyilvánuló világ egyre nagyobb részét kézben tartó erők milyenségét, és a dolgok ebből következő benső "logikáját", meggyőződésem, hogy az általános társadalmi és politikai helyzet akár csak minimálisan pozitív értelmű megváltoztatásához ma Magyarországon (és mellesleg a hősiesen kitartó iszlámot leszámítva az egész világon), ahogy mondani szokás, igazmondó és feltáró erejű cikkek puszta megírása és közreadása messzemenőkig elégtelen.

1956 kapcsán e meggyőződésem ellenére mégis elengedhetetlennek látom néhány dolog megvilágítását, ami némelyek számára talán triviális, mások számára viszont magyarázatul szolgálhat a téma kapcsán bizonyos “rejtélyekre”. Az egyébként tarthatatlan jelenlegi közállapotokon változtatás reménytelenségét egyrészt maga az úgynevezett “közvéleményt” képviselők passzív tehetetlensége adja. Másrészt – a másik oldalon – a közvéleményt alakítók aktivitásának milyensége: a fáradhatatlan és metafizikailag démonian sötét célra irányítás egy jóformán totális médiaterror ezerarcú formájában. Ez a cél egy antitradicionális irányítás alatt álló Pán-Geonia (teljes Föld) megvalósítása, ami vallási nyelven szólva nem más, mint az antikrisztus uralma.1 A világ egyre inkább ebbe az irányba van beállítva. Mindez természetesen nem “hit” kérdése, mint ahogy teljesen független attól is, hogy szokványos módokon bizonyítható-e vagy sem. A dolog ugyanis hatásaiban félreérthetetlenül megmutatkozik. Aki ezt a szó legszorosabb értelmében vett “sátáni” (= 'ellenséges') célt nem képes látni, sem az úgynevezett legújabb kor világtörténelméből, sem az aktuális világpolitikából egy szó nem sok, annyit nem ért. Ma Magyarországon tulajdonképpen mindenki (majdnem) mindenről beszélhet. Ennek az a következménye, hogy – legyünk engedékenyek! – száz elhangzó információból, száz cikkből és könyvből metafizikailag minimum kilencvenkilenc inkább többé, mint kevésbé: hamis. Így már pusztán a mennyiségi túlsúlynál fogva, a principiális tájékozódási pontokat óhatatlanul nélkülöző döntő többség amorf nézeteit ez az eltévelyítő hamisság határozza meg. Ez összhangban áll azon erők és ágenseik szándékaival, amelyek az imént jelzett célnak megfelelően a világ elsötétítésén munkálkodnak és a korszak lefuttatásáért felelősek.

Bár a tömeg vagy ha úgy tetszik a “nép” önálló mozgása éppen mivoltából kifolyólag metafizikailag tökéletesen lehetetlen, első rátekintésben mégis valami ilyesmi látszott megvalósulni 1956 őszén Magyarországon. Látszólag. Ha ugyanis jobban megvizsgáljuk a dolgokat, ez a metafizikai igazság most is igazolódik. Vannak bizonyos – természetesen gondosan eltüntetni próbált – árulkodó jelek arra nézve, hogy az események nagy vonalai tervezettek voltak, és ennek megfelelően azok elindításánál a rémuralmat megvalósító hatalom kézben tartóinak ügynökei munkálkodtak. A szovjeteknek ürügy kellett Magyarország megszállásának folytatásához, a katonai jelenlét fokozásához. Egyrészt általános külpolitikai okok miatt (hogy a Nyugat közelről érezhesse a fenyegetést), másrészt mert a helyzet Magyarországon egyre inkább tarthatatlanná kezdett válni. Erre pedig jó indok egy fegyveres felkelés. Ezt természetesen messzemenőkig nem szabadságfelkelésként és szabadságharcként értelmezik, hanem “alvilági és lumpen elemek”, a “csőcselék” és “köztörvényes bűnözők zavargásaként” stb, amit a szovjet tankoknak – igazságosztó és rendfenntartó szerepet játszva – meg kell fékezni és meg kell szüntetni a “béke és rend helyreállítása” végett. A “dicső vörös hadsereg” azóta máshonnan is ismert lózungja. Ezt sulykolták 35 évig, mert a hatalom bármennyire sötét és hazug legyen is, még mindig moralizál: nem tud lemondani arról, hogy a “jó” szerepében tetszelegve imádtassa magát. Mellékesen a résztvevők “megbüntetése” címén a rendszer komoly ellenségeitől szabadulhattak meg. Ugyanakkor az események elindulása pillanatától fogva a Nyugat és az Egyesült Államok különböző médiákon keresztül egészen a katonai segítség kilátásba helyezéséig elmenően bátorította a magyar szabadságharcosokat. Ez kétségtelenül komoly szerepet játszott az események viszonylagos kiszélesedésében és elmélyülésében. Pontosan ez is volt a sugalmazott feladata. Éppen ezért csinálták, miközben eszük ágában sem volt bármit is tenni a magyar ügyért. És ez – sok más történelmi adalék mellett – nem kisebb jelentőségű dologra emlékeztet bennünket, mint hogy a Szovjetunió és a nyugati liberáldemokráciák nem csak egy tőről, az átfogó ételemben vett antitradicionalitásból fakadtak, de legvégső soron és minden látszat ellenére közös manipulatív irányítás alatt álltak.* Erre mondta Evola hasonlatszerűen, hogy ez a kettő ugyanannak a harapófogónak a két szára. Ha pedig efelől annak idején valakinek kétségei lettek volna, csak a Szovjetunió megszűnésének mikéntjét kellett később elfogulatlanul megvizsgálnia: milyen könnyedén szűnt meg a világtörténelem eddig valószínűleg leghatalmasabb és legszörnyűbb rémuralmi gépezete (holott ez akár nukleáris háborúhoz is vezethetett volna), és milyen zökkenőmentesen simult össze a hidegháború két kibékíthetetlennek tűnő ellenfele: egy láthatatlan harmadik kéz irányítása alatt.

Amiről ilyenformán a naivitás megkockáztatása nélkül beszélhetünk, noha ez sem kevés, az, hogy a közvetlen irányítás egy időre – néhány napra, talán egy-két hétre – kicsúszott az ügynökök kezei közül, világtörténelmi viszonylatban páratlan pozitívumot produkálva. Ám még ez sem mond ellent alaptételünknek, miszerint a társadalmi megnyilvánulás arisztotelészi értelemben vett szubsztanciális vetülete, a puszta “lehetőséget” képviselő tömeg vagy “nép” önálló mozgásra képtelen. Számolnunk kell ugyanis egyrészt a világháború előtti összehasonlíthatatlanul pozitívabb viszonyok még eleven emlékének jelentős hatásával, és az akkori vezető szerepet betöltő személyek rejtett szervezői tevékenységével mint esszenciális akcióval, másrészt – egy reakció értelmében – a judeo-bolsevista rémuralomra és gyilkos terrorra válaszként születő és ekkor aktualizálódó afféle “spontán” ellenhatással.

Magyar szabadságharcosok 1956 / Hungarian freedom fighters 1956

Bizonyos kísérletek azt bizonyítják, hogy egy modern ország nemzeti össztermékének minden további nélkül el lehet vonni az egyharmadát, anélkül, hogy a lakosok azt különösebben megéreznék vagy azon különösebben felháborodnának. Legfeljebb nem mennek olyan jól a dolgok, mint ahogy mehetnének, egyébként pedig már régóta fogalma sincs arról senkinek, milyen lenne az élet minden elvonás nélkül. Az egyharmadot tehát úgyszólván “helyből” elvonják. Viszont amikor az elvonás (mint “megszorítás”) a megtermelt javak kétharmadát eléri, a nép nyomorba jut és igen nagy valószínűséggel ilyen vagy olyan formában fellázad. Ezért a modern machiavellizmus szabályai szerint a kizsákmányolás mértékét a megtermelt jövedelem egy és két harmada között kell tartani (aszerint, hogy az illető ország általános állapota mennyire mutat analógiát egy birka nevű állat bizonyos tulajdonságával), és – szomorú, bár de – ennek megfelelően van “jó”- vagy “rossz”-lét egy mai országban.

Az, hogy az ötvenes évek első felében milyen szintű nyomor valósult meg nem csak gazdasági szinten Magyarországon, elmondhatatlan. Ez már önmagában kedvező alap volt ahhoz, hogy bizonyos, fentebb említett “spontán” ellenforradalmi2 mozgások generálódjanak. És ezek a mozgások, találkozva a 1945 előtti Magyarország még nem likvidált és még el nem űzött valódi elitjének aktivitásával, messze túlmentek és főleg túlmutattak azon, amit az azóta is hatalmon lévő erők ágensei nagyon is tudatosan mindössze “a kommunizmus megreformálásaként” próbálnak a mai napig tálalni.

Mint fentebb jeleztük, a titkos háttérirányítás alatt álló szovjetek terve mindenekelőtt a megszállás folytatásául, sőt katonai fokozásául szolgáló ürügy létrehozása volt. Kétségtelenül valamilyen “arculatváltásban” is gondolkoztak, olyasmiben, ami aztán mintegy mellékesen meg is valósult: a Rákosi (Roth)-féle zsidó-kommunista rémuralomnak a zsidó elemet – a dominancia megőrzése mellett – második vonalba hátratoló Kádár-féle terrorra való átállás. Ez teljesen független volt Kádár – vagy ahogy saját elvtársai nevezték “Szar Jancsi” – személyétől,3 aki egy messzemenőkig esetleges figura volt a szerep eljátszása tekintetében, és jóformán bármelyik kellően ostoba és szolgalelkű, de nem zsidó kommunista játszhatta volna ugyanezt a szerepet. Az ugyanis távlatibb célok miatt fontos lett, hogy a judeokratikus megszállás ne váljon túlságosan nyilvánvalóvá és ne szüljön adekvát ellenhatásokat: a “körmös” bauerek, a “tökös” pethők, a pre-postabankos princz gyulák, a kárpáti-krauszok és a rákosi (roth) mátyások, a péter (auspitz) gáborok, a révai (léderer) józsefek, a farkas (wolf izrael) mihályok, az apró (klein) antalok népe ellen. A “kommunizmus megreformálása” – halljuk lépten-nyomon 1956 kapcsán, ami maguknak az 56-os harcosoknak a szemszögéből nem egyéb, mint az ellenség részéről történő saját célokra való kisajátítás, és ilyenformán alávaló hazugság. Ráadásul a saját szemszögükből is hazugság, mert a fő cél az ellenséges – formailag – vörös megszállás fokozott fenntartása volt, és csak másodlagosan a fenti értelemben végrehajtott “megreformálás”. Értsd a judeokratikus jelleg álcázása. Ezt hívták némelyek “emberarcú kommunizmusnak”. Ennek a “reformista” koncepciónak lettek mára “hősei” az olyan semmirekellő gazemberek, mint Nagy Imre, az orosz cári család egyik valószínűsíthető gyilkosa, az NKVD “Vologya” nevű besúgója, a Dobi kormányban élelmezési miniszter, majd begyűjtési miniszter (“padlásseprés”), a Rákosi (Roth)-kormány miniszterelnök helyettese, 1953-ban Dzsugasvili (Sztálin) halála után pedig miniszterelnök (!). Nagy 1956 őszén minden esetleges és ködös látszat ellenére a szovjet érdekeknek megfelelően, Mikojan és Szuszlov utasításai szerint ténykedett és folyamatosan jelentett a két szovjet pártfőnöknek, Szerovnak, és tájékoztatta az ÁVH alakulatait és a Katonai Bizottságot. A “kommunizmus megreformálásának” hamis címkéje jegyében kerültek piedesztálra az olyan alakok, mint Maléter vagy Losonci, Gimes és Szilágyi, azok, akik 1989. június 16-án a Hősök terén lettek újratemetve. A taktika nyilvánvaló: ha 1956 nem volt egyéb, mint kísérlet a kommunizmus megreformálására, akkor az MSZMP újfent “megreformált” utódpártja az MSZP4 1956 – játsszunk el a képtelen gondolattal – méltó örököse és legitim ünneplője, egyszersmind a hatalom jogfolytonos képviselője. Mindez azonban nemzeti oldalról nézve ellenséges érdekből történő történelemhamisítás és alávaló hazugság.

A szuggesztió azonban itt nem ér véget. Bizonyos “jobboldali” körök a “reformkommunisták” helyett általában az úgynevezett “Pesti Srácokban” szeretik látni az 1956-os magyar Szabadságharc és Szabadságfelkelés igazi képviselőit. Anélkül, hogy a budapesti vagy általában a magyar ifjúság szerepét a legcsekélyebb mértékben is csökkenteni vagy relativizálni akarnánk, ezzel a tévedéssel és félrevezetéssel is le kell számolnunk. A “Pesti Srácok” azért maradhattak meg mintegy a hátterében vagy második vonalában a ma “hivatalos” történelmi interpretációnak, mert magán a lázadáson túlmenően tényismereteik és politikai elképzeléseik megfelelően amorfak voltak, és így semmi valóban veszélyes dologról nem húzhatták le a leplet. E sorok írója ezzel szemben konkrét családi vonatkozásokból is tudja, hogy 1956 leginkább ellenforradalmi és jobboldali vonatkozásait más erők generálták: azok, akik teljes világossággal az 1945 előtti állapotok restaurálása végett szálltak síkra, az egyedül legitim Magyar Apostoli Királyság, az “úri Magyarország” és az egyházi jogok helyreállításáért, de ezen belül is és mindenekelőtt a magyarországi judeokrácia felszámolásáért. Legelsősorban e vonásuk miatt lettek képviselői az élők sorából kegyetlenül likvidálva és 1956 mai interpretációiból jóformán nyomtalanul eltüntetve. Ezek a valóban jobboldali erők – legalábbis elvi síkon – 1956-ban is mind kül-, mind belpolitikailag független Magyarországban gondolkoztak. Mindenféle meg nem reformált és “megreformált” kommunizmusra, mindenféle szocializmusra, miként a “liberális” demokráciák ez előbbiekkel basztardizált vagy önálló változataira kizárólag mint degenerált szemléletek politikai megfelelőire, s ilyenformán mint teljes mértékben kiiktatandó és felszámolandó erőkre tekintettek. És az események 1956 őszén az ellenséges beavatkozásig valóban jóformán napról-napra egyre inkább ebbe a világtörténelmi viszonylatban példátlanul pozitív jobboldali irányba haladtak. Valamint egyre jobban kezdett nyilvánvalóvá válni, kik gyilkolták, akasztatták, kínozták vagy éppen verették félholtra az akkor elmúlt évtizedben (miként 1919-ben a 133 napos judeo-bolsevista rémuralom idején) a hazájukat és nemzetüket szerető és védő becsületes emberek százait és ezreit, és a jogos bosszú mint népharag már-már kiteljesedni látszott. Ezért kellett a judeokráciának és a hazaáruló kommunistáknak sürgősen “behívniuk” az oroszokat, és emiatt nem merült fel igazán egy pillanatra sem a nyugati demokráciák, netalán az USA konkrét katonai támogatása és beavatkozása hazánk és nemzetünk oldalán, amire pedig oly sokan és oly naivan vártak. Ne legyenek illúzióink. A kommunizmus mellett a Nyugatot is egyaránt kézben tartó “világhódítók”5 terveibe semmi ilyesmi nem fért és nem fér bele a mai napig, így 1956 ellenforradalmi radikalitásánál semmi sem volt nagyszerűbb és heroikusabb, ugyanakkor naivabb és tragikusabb.

Az igazság “hivatalosan” a mai napig nem derült ki, az akkori igazi bűnösök, valamint a gyilkosok és a kínzók, a mozgatók és bitang pribékjeik, az ügynöktartók és ügynökeik nem lettek megbüntetve, sőt remek “állami” tisztségekből vagy nyugdíjakból élnek, utódaik pedig töretlenül tovább bitorolják az ország vezető pozícióit. Hazudnak “reggel, éjjel meg este”, és akinek ez nem tetszik, azt a médiarendőrség ugyanazzal az ötven évvel ezelőtti retorikával “csőcseléknek”, “huligánnak”, “köztörvényes bűnözőnek” stb. bélyegzi, az ÁVH-t idéző hisztérikusan brutális rendőrséggel széjjelvereti (ez utóbbi összetételben és összefüggésben a “rend” szó természetesen viccnek is rossz), és a koncepciós perek módszereit felelevenítve, jogsértő módon elítéli. A maszkírozott, de hatásaiban lépten-nyomon megmutatkozó és adott esetben azonnal nyílt, terrorisztikus diktatúrába átmenő megszállás tart, a hatalom ugyanazokban a kezekben van, és így talán Magyarország az egyetlen ország a világon, ahol a többség kisebbségben van. A megosztottság kétségtelenül ördögi (diabolikus) dolog, viszont a hamis és hazug egység még inkább az. Magyarország eszmeileg 1956 kapcsán is legalább kétfelé szakadt. Az egyik oldalon azok, akiknek több-kevesebb tudomásuk van a történtekről és a dolgok általános menetéről, és jóhiszeműen elítélik a bűnösöket. Ezek azok, akiket a mai álellenzék és áljobboldal (valójában ugyannak az egy pártnak a másik fele) begyűjt, ámít és nyugtat folyamatosan, árulóként játszva a közhelyre, miszerint “a puliszka nem robban”. A másikon azok, akik szintén és nagyon is jól tudják, mi folyt itt le az elmúlt században, de részesei és sunyi haszonélvezői annak, hozzászámítva a tetszés szerint manipulálható, földsötét plebsüket, amelyre különféle nevetséges “demokratikus választásokon” biztosan számíthatnak, abból kifolyólag, hogy a rosszhiszeműség és az ostobaság minduntalan kéz a kézben járnak.

Lassan az egész Föld felé kiteljesedő monstruózus és démoni hatalom ellen a nagy- és középtársadalom szintjén már jóformán semmit nem tehetünk. Ehhez ugyanis mindenekelőtt egyik legfőbb szövetségesét és asszisztenciáját kellene felszámolni: a semmiből semmit nem látó és nem értő pándémikusan terjedő ostobaságot és tompaságot. Ezért a célért viszont mindenki megteheti már most az első lépést: önmagában.

Jegyzetek

1 Az antikrisztus uralma metafizikailag az antitradicionalitás uralmának betetőződése, ami törvényszerűen egybeesik a jelenlegi emberi ciklus és világkorszak végével. [Vö. Baranyi Tibor Imre: Fejlődő létrontás és örök hagyomány. Debrecen, Kvintesszencia Kiadó, 2005. IV és VI. fejezet. ( A szerk.)]

*[Bővebben lásd uo. XVII. fejezet. ( A szerk.)]

2 E helyütt az ellenforradalmi jelző pozitív értelmű és kifejezi a minden esetben negatív forradalmi erőkkel való szembenállást.

3 A deklaráltan kádárista Thürmer kvázi ügynöki feladata nyilvánvaló: elhitetni, hogy az ő pártja az MSZMP folytatója vagy “utódja” és nem az MSZP. Ezért a szánalmasan stupid retorika: “az igazi kommunisták mi vagyunk” (Thürmer). Néhány felvilágosítatlan (és fizetetlen) balek azonban Thürmer pártjából az MSZP felé húzna, semmit nem értve a színjátékból.

4 Az MSZMP és MSZP közötti töretlen kontinuitást a szimbólumok felettébb beszédes világa is ékesen bizonyítja: az előbbi jelét, az ötágú vörös csillagot néhány egyszerű mozdulattal szétvágva és az elemeket átcsoportosítva vörös szegfű, az MSZP jele keletkezik. Ez és számtalan nyilvánvaló tény ellenére embereket lehet arról minden további nélkül meggyőzni, hogy “ez a párt nem az a párt”. Az MSZMP és az MSZP töretlen kontinuitásának bebizonyítása után pedig – már ha erkölcsi alapon bármire lehet még hivatkozni – elég lenne ennek az egy és ugyanazon pártnak a súlyos történelmi bűneit világossá tenni a naiv “választópolgárok” számára, hogy győzzön az állítólagos “ellenzék”, amely azonban ezt rendre elmulasztja megtenni. Mégpedig ezért mulasztja el, mert végső soron ugyanazon erők irányítása alatt áll, és ezért nagyon is megfelel neki a jelenlegi és minden ezzel egy irányba mutató helyzet.

5 Vö. Marschalkó Lajos: Világhódítók (Az igazi háborús bűnösök).

tradicio.org