A wahabbista ideológia fegyveres erőszakkal végrehajtott fizikai harcának egyik alapvető tétele, hogy minden harcos számára a legelső kötelesség az Istent sértő cselekedetek véghezviteléhez használt tárgyak, eszközök teljes megsemmisítése. Ez az alaptétel nyilvánult meg a buddhista emlékművek felrobbantásában az afganisztáni tálib uralom alatt, az Al-Kaida számtalan robbantásos merényleténél, és az Iszlám Állam, vagy az Al-Nusra Front napjainkban véghezvitt keresztény és muszlim templomok, síremlékek, és egyéb szakrálisnak tekintett helyek lerombolásában.
Az "Istent sértő" tárgyak megsemmisítése után következik "Isten ellenségeinek megbüntetése", amely legtöbbször valóban brutális kivégzések formájában nyilvánul meg.
Nagyon fontos azonban, hogy a wahabbizmus szerint a sorrend nem felcserélhető.
Ez a párizsi támadás esetében azt jelenti, hogy amennyiben az elkövetők pusztán fanatikus iszlám radikálisok, vagy wahabbisták az Iszlám Állam, az Al-Qaida stb. soraiból, és a támadás az iszlám radikalizmus ideológiai megnyilvánulása lett volna, a Charlie Hebdo magazin teljes szerkesztőségi archívumát, az összes számítógépet, és egyéb adathordozó eszközöket semmisítették volna meg először, a szerkesztőség tagjai előtt, és csak aztán végeztek volna a lap munkatársaival.
Ez nem történt meg.

A támadók helyszínről való gyors elmenekülése szintén megkérdőjelezi a támadás mögött álló szándékot. Egy szent harcra (dzsihádra) felkent iszlám radikalista inkább feláldozza az életét (amely a wahabbizmus szerint végső kötelessége is), minthogy beteljesületlenül hagyja félbe a küldetést. A rendőrök elől való elmenekülés, a sértetlenül hagyott szerkesztőségi épület, az életben hagyott szerkesztőségi tagok nem illenek bele az iszlám radikálisok stílusába.
Aki azt gondolja, hogy mindez azért maradt ki az eseményekből, mert az elkövetők professzionálisan kiképzett zsoldosok voltak, az nem járhat messze az igazságtól. A videofelvételeken látni lehet, hogy a kivitelezés technikailag, pusztán "szakmai szempontok alapján" vizsgálva majd tökéletes volt: a fegyverkezelés, a célzott lövések, egymás fedezése.
Ám, ha ennyire professzionálisak voltak a tettesek, és a helyszínről való mielőbbi elmenekülés, tehát kilétük elrejtése is cél volt, akkor minden bizonnyal nem hagyták volna a meneküléshez használt járműben a személyi irataikat és mindent elkövettek volna annak érdekében, hogy a meneküléshez használt útvonalon a térfigyelő kamerákról se lehessen őket felismerni.
A francia hatóságok már pár órával a mészárlás után közölték, hogy beazonosították az elkövetőket. Azóta kiderült, hogy egyiküknek, aki önként ment be a rendőrségre, és ártatlannak vallotta magát, valószínűleg megdönthetetlen alibije van. A másik két ember után, akik a mészárlást tevőlegesen elkövették, még folyik a hajsza.
További kérdés, hogy a médiákban bemutatott elkövető testvérpáros, akik az Iszlám Állam elődcsoportjának tekintett Iraki Ellenállási Mozgalom számára 2008-ban végzett európai toborzási tevékenységük, és a szíriai polgárháborúban az Al-Nusra oldalán való részvételük miatt a Francia Belbiztonsági Szakszolgálat (DGSI) szoros megfigyelése alatt álltak, hogyan juthattak fegyverhez (Franciaországban majdnem lehetetlen illegálisan gépkarabélyt szerezni) anélkül, hogy a szakszolgálat tudomást szerzett volna róla?
Vagy a francia szolgálatok részéről a tettesek azonosításának bedobása a médiába egyszerűen elterelő hadművelet lenne, miközben a háttérben gőzerővel próbálják felgöngyölíteni a valós szálakat, és megtalálni az igazi felelősöket?
A gyanúsítottak
De kik lehetnek az úgynevezett igazi felelősök? Miért és ki akarna feszültséget okozni és zavart kelteni a francia társadalomban? Ki akarná kiélezni a francia keresztény többség és a muszlim kisebbség viszonyát?
Franciaország NATO tagsága évtizedeken keresztül " lógott a levegőben", a franciák nem voltak hajlandóak engedni az USA katonai nyomásának, amely Franciaország abszolút NATO betagozódását és katonai alárendelését tűzte ki célul. A franciák flottájuk visszahívását követően De Gaulle elnöksége alatt 1966-ban kiléptek a NATO integrált katonai vezérkari csoportjából is, és csak 2009-ben tértek vissza, amikor Nicolas Sarkozy akkori elnök ígéretet kapott brit és amerikai részről a líbiai offenzíva támogatására, amely a francia vezetés részéről az ásványkincsekben gazdag volt gyarmati területek afrikai országainak a Francia Nemzeti Banktól való pénzügyi függőségi felszámolására Muammar Ghaddafi vezetésével tett kísérlete ellen irányult. Erről szólt a líbiai aranykészlet ellopása (ami nem a franciákhoz került).
Azonban Franciaország nem tudta az általa elképzelt gazdasági haszonra váltani a 2011-es líbiai beavatkozást, ahogy a 2014-es ukrajnai állampuccs támogatását sem. A francia gazdaság mélyponton van, és az orosz ellenszankciók, a Misztral hadihajók és Raffael vadászrepülőgépek körül láncreakcióban kialakult helyzet, ami az USA nyomásának köszönhető, annyira beszűkítette a franciák gazdasági mozgásterét, hogy két lehetőség maradt egy francia válság elkerülésére.
- Franciaország továbbra is enged az USA nyomásának, és katonai-politikai- gazdasági szuverenitását feladva a transzatlanti szabadkereskedelmi övezetet támogatja,
- vagy teljesíti szerződéses kötelezettségeit, ezekből bevételre tesz szert, és ismét a teljes szuverenitás felé indul, katonai-politikai-gazdasági értelemben. Hollande francia elnök Vlagyimir Putyinnal történt terven kívüli találkozója, az oroszbarát politikát folytató, és a transzatlantista szabadkereskedelmi övezet tervezetét elutasító FN (Nemzeti Front) töretlen erősödése az utóbbi állapot felé lendítette Franciaországot, amelyben a franciák csak mérsékelt atlantista magatartást lennének hajlandóak tanúsítani.
Az USA-nak azonban ez már nem elég. Ezért kell feszültséget és káoszt generálni a francia társadalomban, amely a francia vezetést megzsarolva, félelemben tartva, a transzatlanti érdekkörök engedelmes szolgájává teszi azt.