A kort, amelyben élünk, az adekvát időfelfogás és időátélés szerint Kali-Yugának, vagyis Sötét Korszaknak nevezzük, ahogy az a tradicionális hindu felfogásban és tanításban (Yuga-vada) megjelent. „A holt király megannyi elmosódott arca / Halad fényképszerűen az idő tátongó űrjén át / A tompa dob puffanása és döngése / Nem hősi harc ütem / Ez az óra szürke fogaskereke / Nem hősök lobogói / Vagy zászló melyet röptetni szeretnénk / Ezek nem büszke árbocszalagok / Hanem a bebörtönzött tudat rongyai / A páholyban álló ember csonkjai / Nem hangja vagy szavai / Istennek vagy isteneknek / A porviharok formái ők...”
Végül is csaknem semmit sem mondunk azonban a Kali-Yugáról, ha megmaradunk a moralizáló korkritikák és semmitmondó általánosságok ilyen és hasonló szintjén: „A ciklus utolsó korszaka a Kali-Yuga „a fekete kor” vagy „vaskorszak” akkor áll be, amikor a gonoszság túlerőre jut, úgyhogy a jónak és igaznak már elkeseredett küzdelmet kell folytatnia a sötét, anyagias hatások ellen; az élet tele van szenvedésekkel, az igazság elhomályosul, a gonosz gyakran győzedelmeskedik, s a jó elbukik, mert immár csak a szellemi síkon érvényesülhet, az anyagi síkon ritkán tud eredményesen szembeszállni a gonoszsággal.” Szinte semmit nem mondtunk így a korszakról, amely úgymond lassan, de biztosan túllépi már Hamvas „Karnevál”-ját is, s amelyről egy hindu Szent Irat, a Visnu Purana így ír: „Végül még a látszata is eltűnik a civilizációnak: az emberek állati létre fognak süllyedni, csupaszon, legfeljebb fakéregbe öltözve fognak járni, az erdők vadon termő növényeivel fognak táplálkozni, az elemek kényének-kedvének kiszolgáltatva. Se férfi, se nő nem él majd huszonhárom évnél hosszabb ideig.”
Nem kell különösebben bizonyítanunk a kapcsolatot, amely a Kali-Yuga s az indiai Kalí (Kali) alakja között áll fenn, aki Maha-Devi („a Nagy Istennő”) vagy Maha-Sakti („a Nagy Úr egyetemes hatalma vagy asszonya”) egy speciális és részleges, „démoni” megnyilvánulása.
Különféle formákban és ideológiai leplek alatt szóródtak szét mára a világban Kalínak, a féktelen és pusztán sötét aspektust képviselő istennőnek egykori, helyi és faji sajátosságokhoz alkalmazott meghatározott kultuszai, félreértve és túlértékelve ezeket, amelyek Durga kultuszaiban tartották eredeti-tradicionális rendeltetésüket. Különböző öntudatlan és hibás formákban terjednek tehát Kalí kultuszai (álkultuszai), amelyek különösen említett verziójukban a kasztrendszer végleges összeomlása előtt még a látszatát sem keltették semminemű alávetettségnek és teljes behódolásnak (lett légyen bármilyen aktív is a szóban forgó „tisztelet”) a szóban forgó istennő felé ellentétben a modern álmítoszokkal és álkultuszokkal, amelyeknek viszont ezek legfőbb sajátjai.
Annak az Istennőnek való alávetettségről van szó, aki „legyilkolt saját fiainak fejéből készült nyakláncot” visel; aki csakis „démoni cselekvést” képes reprezentálni; s akinek ereje egy olyan „démon” (Raktavíra) erejéből származik, akinek „minden csepp elvesztett véréből ezer ugyanolyan démon született, mint ő”. „Egy alkalommal magának Sivának kellett a Kalí által leöldökölt démonok közé vegyülnie, és el kellett tűrnie, hogy a győzelmi táncát járó istennő rátaposson, mert másképpen nem lehetett Kalít [isteni erővel és fortéllyal] észre téríteni, s a világot megmenteni attól, hogy minden összeomoljon.” Egy Istennő „öntudatlan imádata”, aki minden különbözőséget eltöröl; egy Istennőnek való behódolás, akivel „hálni nem lehet, mert ő hál velünk, s nem mi vele” (vagyis aki „urát legyőzte”) mindez jól reprezentálja számunkra a Sötét Kort vagy Korszakot, amelyet a „feloldódás korának” (the age of dissolution) is neveztek, szemben a „tudatos és szupraracionális feloldással” (Laya).
A PAP, A TITÁN ÉS A TÖMEG
Mint „tömegesedés” homályosság, alaktalanság , a principális minőségek eltüntetése és önelveszítés definiálhatjuk a kort, amelyben jelenleg él a földi-emberi világ, s vele együtt mi is, mint földi-emberek. Mint ilyenek, amennyiben együttműködünk a kor erőivel és sodortatjuk magunkat azzal, fokozatosan elveszítünk minden olyan javat, értéket és minőséget, amelyek egy tradíciókban foglalt lehetőséghez, „az Idő birtoklásához”, egyszersmind felülmúlásához, kondíciói alóli felszabaduláshoz vezethetnek. Világos, hogy ezek az „értékek” mint ilyenek, végülis csak principális minőségek lehetnek. Sajátként birtokolt és egyszersmind meghaladott hierarchikus „kvalitások”.
Az Idő-felettiség ideája többnyire mint Aranykor és az „Aranykor visszahódítása-visszaállítása” jelent meg a spirituális hagyományokban. Az Aranykor ideájához egy „Sziget” témája és a „totális királyság” gondolata kapcsolódott, amely utóbbi a „mindenki király” maximájának visszfényében is kifejezésre jutott, míg az előbbi „Sziget” (Hyperborea, Thule, Avallon, Ógügié, Leuké) olyan szerzők műveiben hagyta nyomát, mint Homérosz, Plutarkhosz, Plinius, Sztrabón és sokan mások. Nem kell említeni népmeséket, amerikai, sőt, ausztráliai mítoszokat, ahol a „Poláris sziget” Aranykor-témája még homályosabban, de szintén megtalálható.
Az „Idő birtoklásához”, az „Aranykor spirituális restaurációjához”, az Idő-kötelékek alóli felszabadulásához vezető útként azonban azon alapminőségek megismerésének követelménye áll fenn, amelyekké az Idő-felettiséget kifejező aranykori királyi kvalitás az idők folyamán degenerálódott. Nyugati világunk ebben a tekintetben szerencsésnek mondható, mert Hésziodosz révén az Arany-, Ezüst- Bronz- és Vaskor gondolatának hagyományai révén rendelkezik olyan saját vonatkoztatási pontokkal, ahonnan a „ciklusok tanításának” említett indiai doktrínája (Yuga-vada) legalább részleteiben megérthető.
A kérdés, amely mindezek értelmében számunkra elsődleges, a következő: Egyfelől, melyik az az „alapminőség”, amelyik az aranykori „mindent betöltő király” állapota után az alászállás első lépcsője; másfelől, melyik az az „alapminőség”, amely a „tömegek korával”, a Kali-Yugával szemben, az első valamiféle többletet mutatja, csekély, ámbár tényleges minőséget az általános disszolúcióval-minőségtelenséggel szemben?
Az Aranykor (Satya- vagy Krta-Yuga) totális-egyetemes, birodalmi-királyi, szoláris, poláris és „arany” voltát az adja, hogy némiképp paradoxonnal élve „természet-feletti természetű” volt, a természetfelettit reprezentálta. A világ és a „legfelsőbb centrum” egy volt; egyetlen szétszakíthatatlan, mindent betöltő, ezen „természetfeletti természetét” érvényesítő birodalom.
Az involúció létét a történelem igazolta számunkra, a maga minden politikai, társadalmi, kulturális változásával és átalakulásával, sőt, minden „szelleminek” mondott úton is (amelyek, így, végül, is nem lehettek szellemiek). A Kali-Yuga tapasztalható léte egyébként elég bizonyíték.
Az alászálló tendenciák első lépcsője az Ezüstkor (Treta-Yuga), s megalapozott feltételezéseink szerint e ciklusnak kell lennie annak, amely mint „Sziget” megfogalmazza az Aranykort. Az, elsősorban már mint „cél”, mint „viszonyba állítás” és nem mint szuprarealitás jelenik meg ekkor. Távlatilag, és inkább potencialitásként képviselik. „A Hold [melynek az „ezüst” megfeleltethető fémje] az a feminin csillag, amely nem birtokolja önmagában miként a Nap saját fényének princípiumát.” (J. Evola) A királyság, a királyi jelleg dominanciáját felváltja a papi jelleg és tekintély. Távolról, de ide tartozik minden, ami „tanítói”, s csak másodsorban avagy mint manapság: egyáltalán nem realizáló és képviselő. Tanítja a magasrendű létét, de nem tanítja, nem taníthatja annak birtoklását. Olyan rátekintés, amely megelégszik az uralomról való „tudással”. Az uralom és uralkodás elvével szemben megjelenik egyfajta „panteista elragadtatottság” és „misztikus extatizmus”. Eltávolodás a szellemi autoritástól. „Innen az átlépés mindabba, ami közvetítés révén meghatározott vagy extrovertált spiritualitás, amelyet [végül] a megbocsátás, a lemondás, a szerető, vagy statikus elragadtatottság attitűdje jellemez. Így ragadjuk meg gyökerében a szoros értelemben vett „vallásos” jelenséget, theisztikus-devocionális változataitól kezdve a misztikusokig”, s hasonlóképpen a jobboldali ideológusok „intellektuálizó” társadalmi reformjait (Molnár, Benoist, Bloom, Sombart, és másokét) is. Az Aranykor „birodalmi állandóságától” mindez vezet át bennünket a Bronzkor vagy Érc-, esetleg Rézkor (Dvapara-Yuga) valóságába. E harmadik alászállási ciklust a titánok „korának”, vagy „világának” is nevezik.
A Bronzkor jelenti tehát az alászállás második lépcsőjét ahhoz, hogy lényegesen határozottan elzárasson előlünk az Idők alóli felszabadulás lehetősége, illetve az Aranykor, amely ennek kifejeződése. A Bronzkor „alapminősége” a titáni. Ennek a jellegnek uralma (ami magát a Bronzkort adja) természetes következménye az Ezüst-kornak: annak papi dominanciája és szemlélődés-központúsága valósággal kiprovokálta a cselekvés férfias erőinek degenerációját, ami a „titáni” egy lehetséges meghatározása. A tudás nem foglalta magában a „virilis” tettet, így állt be szellemi formák elleni reakcióként felfogható maszkulin-animális cselekvési vágy uralma: a titánok kora. A pap lunáris-feminin annyiban, amennyiben ágál a cselekvés ellen; a titán pusztán „maszkulin” és nem szoláris-virilis annyiban, amennyiben támadja és nélkülözi a tudást. Titáni minden, ami merőben harcias, s nélkülözi a szellemi „önfeláldozás” heroikus tettét. Cselekvés-mánia és erőszak jellemezheti, mert hozzánőtt harcának eszközeihez és célpontjaihoz, amelyek nélkül már nem is létezhetne. „Erő győzelme a szellem felett” (J. Evola), érzés győzelme az intellektus felett. Titáni minden, amely abban az értelemben „mozgat”, mert egyébként léte már a „tömegbe” (Vaskor) esne; mindenre szeretné rátenni kezét, mert már nem rendelkezik a mindennel. Teljesen mindegy, hogy ezt minek a nevében teszi „tradíció”, „szellem”, „értékek” , valójában nem ezekért teszi, hanem fontosságának és „hatalmának” érzetéért, ami nélkül senki sem volna. Guénon, Burckhardt, Schuon gyakran hívták fel a figyelmet „istenek és titánok (asurák és devák) harcára”: valójában, ha egy titán a cselekvés ellen szól is, nem másért teszi, minthogy „mozgatás vágyának” (a máshoz való tapadás értelmében), saját fontosságának tudatát érezhesse. Érzés, élet és harc (természetesen az „élet” jegyében) ezek meghatározó irányulásai. Nem nehéz itt felismernünk politikai vonatkozásokban e század valamire még törekvő mozgalmainak ismertető jegyeit is. A titán, mivel alapvető mozgatórugója az őt megsemmisítő tudás elleniség, ha a „minőség” jegyében lép is fel, valójában már „feltaláló”, „kivitelező”, „ügyes” és „okos”, általában „nyelvművelő” és „stilisztikus”. Nem zavarja, hogy valamiképpen ő is mindig kapcsolatba hozható azzal, amit profán világban „szájhősnek” mondanak; az sem, hogy büszkesége nem lehet állandó. Nélkülözi a büszkeség feladásának képességéből származó igazi, önmaga előtti tekintély méltóságát. Harcos, határozott fellépése mögött nem zavarja mindazon kivételes pillanatok lehetőségének az elszalasztása, amelyek megmutatnák számára, hogy valójában miért is „kell” mindig az erőre, vitalitásra és harcra alapoznia. Bátor, de nem rendelkezik lénye megingatásának spirituális érzékenységével, amely a tiszta felszabadulás felé vihetné, ha képes lenne mindezt felvállalni, s olyan „próbatételek” felé elindulni, ahol „maszk”, „fegyver”, „erő”, „önvédelem” azzá válik, ami: nem lényeggé, hanem merőben eszközzé, noha fontos eszközzé. A titán valójában nem ismerheti a harc dionüszoszi mámorának pozitív távlatát, amelyben Apollón a Hős megszülethet, sem az aphroditéi tevékenység szépségét, amellyel Apollón együtt élhet.
Azonban: „Ki kell emelni, hogy ha »titánon« azt értik, aki nem fogadja el az emberi kondíciót és el akarja rabolni az isteni tüzet, akkor csak egy vonás választja el a hőstől”. A titáni minőség az, amely pozitív értelemben egyszersmind el is választ még a „tömegtől”, „jóléttől”, s mindentől, amely a mai demokratikus polgárság bálvány-imádásának tárgya (a merőben földi „érték”, emberi „súly” és a kényelem jegyében). A titán szembefordul a kényelemmel, amely jelenleg már nem csak az úgynevezett materiális életet határozza meg. Nem kíméli azt, amit nem kell kímélni. „A titán típus ... lényegében a hős matéria prímája”.
A HŐS ÉS A KIRÁLY
A RESTAURÁCIÓS CIKLUS IDEÁJA
A ciklusok és korok vonatkozásában a király mint Aranykor, a pap mint Ezüstkor, a titán mint Bronz-kor, a tömeg minőségtelensége, egyenlősége, merevsége mint Vaskor mutatkozik. Az alapvetően szellem nélküli minőségizmus, formalizmus, értékizmus titáni volta végül Vaskorrá lesz, végképp elsikkad és elsikkadhat a Kali-Yuga feloldó tendenciái közepette. A titán tömeg felé gravitál. Evola látta meg és emelte ki Hésziodosz műve nyomán azt a lehetőséget, amely a Bronzkor és Vaskor közötti átmenet ciklusként való megragadásában jelentkezik. A titán a tömegek által képviselt tendenciák felett itt még Hérosszá, nem szokványos értelemben vett Hőssé alakulhat, aki legyőzve hübriszét és mániáit, „restaurálhatja az Aranykort” (amit, mint mondtuk, itt az Idő kondíciói alól való felszabadulás kifejeződéseként fogunk fel). Ez a lehetőség lenne a „hősök kora” vagy „heroikus ciklus” tapasztalása és megvalósítása. Nyilvánvaló, hogy azok a vonatkozások, amelyek az említett „alap Idő-minőségek” adekvát felfogásának-megismerésének tekintetében általánosan rendelkezésre állnak, a Kali-Yugának megfelelően gyakran férevezethetőek. Mégis, a Kali-Yugán belüli Bronz- és Vaskor (Dvaparalpa-Yuga, Kalyalpa-Yuga) közötti átmenet még hozzávetőlegesen és úgyszólván „háromszáz évig” tapasztalható marad, s megfelelő intellektuális és intuitív beállítottsággal megvilágíthatóak lehetnek ennek azon „benső” megfelelései, amiket megvalósítva a szóban forgó ciklus vagy kor ténylegesen is realizálható.
A Hős alapvetően nem lunaritás és papiság ellenes; birtokolni igyekszik ezek értékeit és lehetőségeit. A Hős ugyanekkor azonban valóban képes túlhatolni nemcsak a titánon, hanem a papon (mint a feminin princípium kifejezőjén) is: képes megőrizni saját-karakterét azon Erő és Hatalom mellett is, amelynek segítségével mint amilyen a harc és a tudás átalakult és át fog alakulni. Királlyá válhat, mert képes a papiságot virilis realizációs kvalitásokkal kiegészíteni, amelyek által célját az sem önmagán kívül keresné és találná meg. „A nő [mint a papiság megfelelője is], különösen Özvegyként, az elhallgatás korát, vagyis a tradíciót, a már nem birtokolt erőt vagy hatalmat fejezi ki, azt hogy elveszítette „emberét” és egy új urat, vagy hőst vár: ezzel analóg a fogva tartott „Szűz” jelentése, aki arra vár, hogy kiszabadítsa és feleségül vegye egy erre predesztinált lovag”. A szóláris Héroszok számára „egy ilyen fajta felszabadulás nem jelenti [azonban] a belső feszültség megszűnését, ezért egy további próba a férfias kvalitás adekvát formában történő újramegerősítéséből áll az érzékfeletti síkon, aminek következménye pontosan az Olümposzi [aranykori] transzformáció, annak a méltóságnak az elnyerése, amelyet az iniciatikus hagyományok mindig „királyiként” jelöltek.”
Mindezen összefüggésben a Kali-Yuga nyerhet egy értelmet, mégpedig azt, ami által nemcsak fokozottan tapasztalható, hanem a felszabadító aktív megismerés révén át is törhetők korlátai. A harciasság és a szembenállás principiális „hősiességgé” alakítható, amely képes lesz felismerni és „megtartani a Királyt”. A Kali-Yuga ezen fokozott tapasztalására vonatkozólag itt még a mitikus vonatkozásokat idézzük: „Akkor Visnu Kalki alakját ölti magára a megtestesülésben. Kalki [„a Bűnök Eltörlője”] szigorú tekintetű, ragyogó ifjú képében jelenik meg, koronával a fején, szárnyas, hófehér paripa hátán, kezében karddal, hogy véget vessen a [...] lesüllyedt földi világnak. Fényessége elárasztja az egész Földet, szeméből tűzláng sugárzik, és felemeli vakítóan villogó kétélű kardját. [...] Visnu a végítélet bírájának rettentő alakjában elpusztítja a földi életet, [...] de felmagasztalja azt a kevés igazat, aki szíve mélyén még megőrizte a törvényt.”
*
Az „Aranykor-előttiség” vagy „Aranykor-felettiség” gondolatáról kell még szólni. Az Aranykor ideája mellett, azt nem kizárva, sőt azzal lényegileg ekvivalensen, gyakran megjelent a spirituális hagyomány egy radikálisan-kiélezettebben történelem-feletti koncepciója. Mindez igen kitűntetetté válik a ciklusok tanításához, az „örök visszatéréshez” időközben társult deviatív elgondolások miatt is. Lényegében az abszolút (ćternális) és a relatív (perenniális) örökkévalóság megkülönböztetésének képességéről van szó azzal, hogy „Aranykor-felettit” mondunk. Mindennek értelmében nemcsak a restaurációs törekvések váltak megköveteltté, hanem azoknak ki kellett egészülniük a „párhuzamos valóságok” állításának tudásával, és az abszolút halhatatlanság feltétlenségének metafizikájával.
Ami a ciklusok „örök visszatérésének” gondolatával kapcsolatos deviációt illeti, ez abban áll, hogy a ciklust magát veszik öröknek és feltétlennek, holott az mint láttuk mindig meghatározott, feltételekhez kötött. Weöres Sándor egy gondolatát idézhetjük itt, hozzávetőlegesen idézve: „Nem az életük, hanem a haláluk nyúlik évszázadokra vagy évtízezredekre”. Eltévelyedés az, hogy a ciklust pusztán „kint”, a „történelemben” keresik, majd pedig az, hogy a ciklicitásban rejlő visszatérés (amely egyébként perenniális) megnyugvással és könnyed passzivitással, avagy „aranykori utópizmussal” tölti el a legtöbbeket.
László András, René Guénon idevonatkozó feltárásait pontosítva és sokkal világosabbá téve, felhívta a figyelmet a Yuga-vada ismertebb Srs±i „ciklusain” kívül a Pralaya vonatkozásaira is, amely a Kali-Maha-Maha-Yugát követi, s a Sötét Kor minden összezavarodottságának, „minőségtelenségének” mintegy „okkult okát” és szükségszerű következményét képezi. A Pralayát a mitikus interpretációk így összegzik: „Így ér majd véget az utolsó ítélettel a mostani nagy világkorszak. A teremtett világ elpusztul, és helyét betölti a Semmi Óceánja.” „A Föld elpusztul, beáll a korszakkört lezáró nagy Éjszaka sötétsége, s ennek vizei mindent elborítnak.”
„A Pralayán belül az emberi élet Kali-Yuga alatti lesz függetlenül attól, hogy a »fehérszürke lovon vágtatva megjelenő« (esetleg fehérlófejű Kalki-Avatara a nagy megtisztulás után megmenti az Új Aranykor csíráit jelentő emberek tudati erőit. Noha vannak hullámhegyek és hullámvölgyek a Kali-Yugán belül, a Kali-Yuga sőt, minden Megnyilvánulás lényegéhez tartozik az, hogy a Megnyilvánulások Megnyilvánulatlan Megnyilvánító Urának kivételével minden hanyatlásban van.” Minthogy Hősök „koráról”, heroikus „cik
lusról” beszéltünk, valójában tehát ez is alávetettje magasabb meghatározóknak, amelyek végül is Kalkit mint megnyilvánulást sem kímélik. Mégis, egy igazi heroikus transzmutáció avagy „próbatétel” még ezt is érthetővé abszolúte felülmúlhatóvá teheti számunkra. A „heroikus transzmutáció” irányulhat elsősorban nem is a „hősre”, hanem a teljesen kondícionálatlanra, s tulajdonképpen minden igazi „heroikus transzmutáció” elsődlegesen éppen csakis az abszolúte kondicionálatlan által valósulhat meg.
Elképzeléseink a szóláris hősről ma inadekvátak és Kali-Yuga-beliek, nem nélkülöznek megannyi „pszichikus” szempontot sem, amelyeknek semmi köze nincs ahhoz a harcoshoz, aki „hőssé alakítható”. Az abszolút halhatatlanság törekvése, a természetfeletti (Idő-feletti) Tradíció pontos ismeretein és birtoklásán keresztül, mégis mindig átvilágítottá tehet mindent; a világban pedig mint „korok” vagy „ciklusok” megismerése, és azok hierarchiája jelenik meg.
http://jovonk.info/2015/01/09/horvath-robert-hosok-kora
