http://www.hidfo.net.ru/2015/03/09/nemetorszag-felebred-az-amerikai-alombol

Az olajár drasztikus zuhanása mögött az elmúlt hónapokban a szaúdiak álltak, akik szándékosan „elárasztották“ a világ piacait olcsó köolajjal. Mindezt az amerikai neokonzervatívok megrendelésére tették azzal a céllal, hogy így kényszerítsék térdre az orosz gazdaságot, melynek fö exportterméke a köolaj. Mígnem az oroszok kishíján megtámadták ballisztikus rakétákkal Szaúd-Arábiát és Norvégiát, most január végén...

Ha megvizsgáljuk az olaj árának alakulását az alábbi diagramon, azon jól látszik, hogy január végén a zuhanás megállt. Ez azért van, mert ott valami történt... Ez a 2015. február 4-i keltezésü ONI kiszivárogtató írás kiválóan összefoglalja a történteket, lényegében én is innen fogok meríteni.

Miután az oroszok számára világosság vált, hogy az olajár 40 dollár alá való zuhanása óriási károkat okozott volna az orosz gazdaságnak, merész lépésre szánták el magukat. Putyin kiadta a parancsot ballisztikus rakétatámadás elökészítésére a legnagyobb szaúdi olajkikötö, a Ju’Aymahi olajterminál ellen. Mindezzel egyidöben elektromágneses impulzusfegyerrel ellátott ballisztikus rakéták indultak volna Norvégia felé is, megbénítva a norvég hadsereg elektronikus kommunikációs rendszereit, majd pedig orosz elitalakulatok törtek volna be Norvégiába, lehetetlenné téve, hogy a NATO a Norvégiába telepített, nagy számú amerikai páncélos jármü és tank segítségével ellentámadást hajtson végre Oroszország ellen. Mindeközben az orosz ballisztikus rakéta-elhárító rendszerek sakkban tartották volna az amerikai és NATO rakéta-eröket, nehogy azok válaszcsapást mérjenek Oroszországra.

Mint ismeretes – és ezt korábban az Orosz hadihajók az ausztrál partoknál c. írásban is kifejtettem - 2013 szeptembere óta bebizonyosodott, hogy az oroszoknak katonai fölényük van a NATO-val szemben. Bármennyire is szeretnék a NATO és az amerikaiak eltitkolni, az igazság az, hogy Szíriában csúfos vereséget szenvedtek az oroszokkal szemben, lévén az összes Szíriára kilött amerikai ballisztikus rakétát az oroszok 2013 szeptember elején lelötték, majd beélesítették az atomrakétáikat a Földközi tengeren állomásozó NATO haderöre, mely ezután a térségböl pánikszerü menekülésre kényszerült.

Mivel az amerikaiak most – 2015 januárjában – is tisztában voltak azzal, hogy egy Szaúd-Arábia és Norvégia ellen indított orosz ballisztikus rakétatámadást valószínüleg nem tudtak volna kivédeni, rögvest utasították a szaúdiakat az olajár további lefelé manipulálásának a megszüntetésére. Ez az állapot mindmáig tart, ami jól látható a fenti diagramon is.

S azóta nagyon feszült a viszony Norvégia és Oroszország között is:

2015. március 9:

5000 norvég katona gyakorlatozott az orosz határ közelében

(5,000 Military Servicemen to Take Part in Norway Drills Near Russian Border) http://sputniknews.com/military/20150309/1019235467.html

Az oroszok NATO feletti eröfölénye azt is jelentheti, hogy a kialakulóban levö globális fenevadrendszer nem transzatlanti (amerikai-európai uniós) alapú lesz, hanem BRICS-európai uniós alapú, lévén az Európai unió két vezetö tagállama, Németország és Franciaország egyre közelebb áll Oroszországhoz, ez nemrég jól megmutatkozott a minszki béketárgyalásokon is. Jelen pillanatban két nagy szövetség áll egymással versenyben a globális világhatalomért:

1. A BRICS-szövetség és az Eurázsiai unió

2. Az amerikaiak és globális multicégeik, melyek per pillanat mindent megtesznek azért, hogy a világra eröltessék a kizárólag a nyugati globális multinacionális cégek számára elönyös nagy szabadkereskedelmi megállapodásokat: a transz-atlanti szabadkereskedelmi egyezményt és a transz-pacifikus szabadkereskedelmi egyezményt.

Az Európai unió per pillanat mintha e két globális hatalmi szövetség, a BRICS és az amerikaiak közt örlödne. A transz-atlanti szabadkereskedelmi egyezménnyel szemben van némi ellenállás az EU-ban is, még Magyarországon is:

A szabadkereskedelmi egyezmény által véglegesen összeszerelő országgá válhatunk http://lehetmas.hu/hirek/196934/a-szabadkereskedelmi-egyezmeny

Söt nemcsak Európában, de magában az Egyesült Államokban is fellázadtak bizonyos erök ellene, például Harry Reid, az USA Szenátusának demokrata párti elnöke és a körülötte álló képviselöi csoport.

Reid szenátor Obama szabadkereskedelmi megállapodásai ellen emelt hangot

(Harry Reid speaks out against Obama’s trade plan)

http://news.yahoo.com/harry-reid-speaks-out-against-obama

„Nem támogatom a gyorsított eljárásban való elfogadásukat. Ameddig nem bizonyosodik be, hogy nem sodorják veszélybe az amerikai középosztályt, addig nem szállok fel erre a vonatra“ – mondta Reid szenátor.

S hogy ezekkel a nagy globális multinacionális cégekkel esetenként mennyire veszélyes lehet ujjat húzni, azt jól mutatja, hogy Reid szenátort januárban felettébb érdekes, „tornázás közben történt“ baleset érte.

Kórházba került Reid szenátor a balesete után

(Harry Reid Is Hospitalized After Exercise Accident)

http://www.nytimes.com/politics/first-draft/2015/01/02/reid-is-hospitalized

Az oroszok bár per pillanat katonai fölénnyel rendelkeznek, sajnos nem zárható ki 100 százalékra az sem, hogy „valakik az Egyesült Államokban“ - látván, az USA világhatalmi pozíciója, és tulajdonképpen a puszta léte is megrendülöben van a BRICS szövetségnek és a csödben levö nyugati pénzügyi rendszernek köszönhetöen - elkövethetik azt az ostobaságot, hogy beindítják a ballisztikus atomrakétákat Oroszország ellen , egyfajta „gyözelem vagy halál“ elszántsági alapon. Ezt a veszélyt reflektálandó tette közzé január végén több globális médium is a hírt, hogy per pillanat ismét olyan nagy az atomháború kitörésének a veszélye, mint volt a 20. században is, a hidegháború kritikus pillanataiban.

CNN hírtelevízió, 2015. január 23:

A világvége bekövetkeztének valószínüségét mérö óra "mutatója" közelebb került „éjfélhez“

(Doomsday Clock moved closer to midnight)

http://edition.cnn.com/2015/01/23/us/feat-doomsday-clock-three-minutes

Nemrég jelent meg:

2015. március 7:

Rothschild a veszélyes geopolitikai helyzetre figyelmezteti a befektetőket

http://www.atv.hu/gazdasag/20150307-rotschild-a-veszelyes-geopolitikai-helyzetre

„Jacob Rothschild brit befektetési bankár friss jelentésében arra figyelmezteti a befektetőket, hogy a második világháború óta a legveszélyesebb geopolitikai helyzet alakult ki a világban.“

A vén krokodil már csak tudja...

Személy szerint inkább arra tippelnék, hogy az amerikaiak és a NATO végülis NEM fogják merni elindítani az atomrakétákat.

S Izrael se fogja megtámadni Iránt – ameddig Obama az elnök - addig legalábbis biztosan nem. Bármennyire is Mr. Rothschild és a kazár-zsidó lobbi szeretné az ellenkezöjét...


http://www.pokolraveluk.com/content/index.php?option=com_content&view=article&id=148:2015-03-09-13-50-44&catid=21:kuelfoeld&Itemid=58

Mihajlovkánál a “Pervomajszkaja” bányaüzemet 120mm-es aknavetőkkel lőtték Valcman pribékjei. A terrortámadásnak két civil halottja lett.

Donyeck “Szpartak”-kerületét több esetben ágyúzta a valcmanista latortüzérség.

(Октябрьск)Oktyrjabszkot és (Веселое)Veszelojet ugyancsak aknavetőkkel lőtték a martalócok. Veszelojeban egy helyi lakos súlyosan megsebesült.

Peszkiben az oda-vissza aknavetőzés hagyományát űzték a felek.

(Опытное)Opitnojet, (Красногоровка)Krasznogorovkát, és (Водяноe)Vodjanojet tarackokkal lőtte Valcman bűnbandája.

Artyemovszki tűzfészkeikből (Троицкое)Troickojet ágyúzták.

Sirokinonál/ban ma egész nap heves lövöldözéssel idegesítették egymást a szembenálló felek.

Alekszander Zaharcsenko DNR elnök szerint minden valószínűség szerint már ebben a hónapban még hevesebben fog kiújulni a hábarú, mint eddig bármikor.

Még mindig javában zajlik a gyjebalcevoi zsákmány leltárba vétele.

Ezenközben azon vidorkodnak a leltározók, hogy tegnapelőtt este egy részeg “ajdaros” martalócsofőr beállított Artyjomba-a milicisták bázisára-egy üzemanyagszállító tartálykocsival. Színig teletöltve benzinnel a tartály. Majdnem kijózanodott ijedtében, amikor rájött, hogy rossz helyre érkezett. Persze a benzinnek örültek a milicisták, a martalócot meg kifaggatták. Beszámolt róla, hogy a hordában szinte kivétel nélkül köztörvényes bűnözők, munkakerülő csavargók regnálnak, és élnek a szabad rablás és fosztogatás lehetőségével. Nincs hová hazamenniük, hát “harcolnak”.

https://balrad.wordpress.com/2015/03/09/donbassz-ma-24/

http://www.hidfo.net.ru/2015/03/09/spanyol-kulugyminiszter-ki-kell-egyezni-szankcio-ugyben

Most érdemes államközeli ujjlenyomatolvasó-forgalmazónak lenni Venezuelában. A piacgazdasággal unortodox harcot vívó latin-amerikai ország elnöke ugyanis bejelentette, hogy hamarosan 20 ezer ujjlenyomat-olvasót fognak elhelyezni a szupermarketekben.

Látszólag áruhiány van, pedig...

Az olajvagyona ellenére még az olajár csúcsán is pénzhiánnyal, rossz közbiztonsággal és emellett növekvő ellenzéki tiltakozásokkal küszködő Venezuelában az elmúlt évben már az alapvető élelmiszerekből is hiány volt. Ezt csak fokozza, hogy a hordónként egykor 147 dolláros olajár mára 60 dollárra esett.

Pedig volna mindenből elég, legalábbis Nicolás Maduro szerint. A buszsofőrből Venezuela alelnökévé, majd Hugo Chávez halála után a rendszer örökösévé előlépett államfő szerint ugyanis a sorok csupán a rendszert destabilizálni akaró manipulatív erők miatt alakultak ki. Az emberek pánikszerű bevásárlásait semmi sem indokolta.

– legalábbis a kormányzati kommunikációban verhetetlennek tűnő vezetés ezzel magyarázza a vásárlók komfortérzetének csökkenését. Ennek helyrebillentése érdekében néhány boltvezetőt őrizetbe is vettek.

Mivel az árakat mesterségesen alacsonyan tartja az állam, arra sokan a bűnszervezetek is szemet vetettek. Maduro szerint a szomszédos Kolumbia élelmiszercsempészei is felvásárolták a készleteket, így borítva fel a kínálat és a kereslet közti egyensúlyt.

Az árak akár tízszer alacsonyabbak is lehetnek, mint Kolumbiában.

A pánik azonban nem akar nyugodni, Maduro ezért hívja segítségül az ujjlenyomat-olvasókat. A szomszédos élelmiszercsempészekre gondolva az első szkennereket a kolumbiai határ közelében állítják csatasorba. Elvileg csak az állami boltokban, ám Maduro szerint a magánboltok is kérték az eszköz bevetését.

Az eljárás lényege, hogy a vásárlók azonosításával megakadályozható, hogy az emberek korlátlan alkalommal vásároljanak az áruházakban.

index

Ahogy azt ígértem, fölteszem a Mihail Kovalenkóval készített interjúmat. Ő volt az a doktor, aki Novorosszijában békés embereket, népfelkelőket és nemzeti gárdistákat is mentett.

A minszki megállapodások alapján február 15-én éjféltől Novorosszijában véget kell, hogy érjen a vérontás. Ennek keserű jelképévé vált, sokak szemében, ez, a Szlavjanszkban készült fénykép (lásd: alább). A „NewsBalt” hírszolgálati és elemző portálnak sikerült megtalálnia a fényképen látható férfit, aki a kezeiben tart egy halott kislányt – és interjút készíteni vele. Ez a férfi – foglalkozására nézve orvos – most Oroszországban él. Nem mondjuk meg, hol, mivel a banderisták keresik ezt a hős sebészt.

Te, aki ezt a felvételt készítetted, jelentkezz – aláírom.

1. A Nemzeti Gárdát eredetileg a „Majdan” fegyvereseiből hozták létre. Mára az ukrán hadügyminisztérium felügyelete alá tartozó, mindenféle fegyverzettel ellátott, félkatonai szervezetté vált. A meggyőződéses fasisztákon kívül azonban oda besorozott állampolgárok is harcolnak soraikban. A Nemzeti Gárda mára – a hadsereg mellett – a legfontosabb fegyveres alakulattá vált.

– Mihail Georgijevics, itt van hát ez a híres fénykép. Az ukrán sajtó azt állítja, hogy a képen a kislány édesapja menekül a szeparatisták elől, és hogy a kislányt a különítményesek ölték meg. Ön van a képen?

– Igen, ez én vagyok. Honnan került elő ez a kép – nem tudom. Azok az aknák, amelyek ezt a kislányt megölték, a Karacsun felől érkeztek. Onnan lőttek ugyanis.

– Milyen eseményeket ábrázol ez a fénykép?

– Ez éppen Pünkösdkor történt. A feleségemmel éppen a templomból jöttünk. Ezidőtájt a városi vízvezeték-hálózat már nem működött. A kertvárosban voltak ciszternák, és a szomszédból mindenki oda járt vízért. A népfelkelők odavittek egy generátort (akkorra már villany sem volt). Két robbanást hallottunk. Oda lőttek, ahová az emberek mentek a vízért. A sarok mögül előszaladt egy népfelkelő, karjaiban a kislánnyal. Valaki felkiáltott: „Itt egy orvos!” A harcos a kezembe adta a kislányt. A kórház a házamtól 500 méterre van. Odaszaladtam. Ám amikor a kislányt a műtőasztalra fektettem, akkor értettem meg, hogy a gyermek már halott. A kislány medencéjének, hasüregének, fejének erei voltak sérülve. Amikor ránéztem a fényképre, akkor, utólag értettem meg, hogy a kislány már abban a pillanatban sem élt. Ám akkor, az események hevében, ezt nem vettem észre.

– És ki lőtt?

– A város fölé emelkedik a „Karacsun” domb. Környékünkön ez az egyetlen magaslat. Ott állomásozott az az ukrán tüzérség, amely állandóan lőtte a várost. Akkor is éppen onnan lőttek. De a nyomokon is jól látható, hogy merről érkeztek a lövedékek. Szlavjanszkban a népfelkelők sohasem lőtték a várost. Erről kezeskedem.

– Az un. „Antiterrorista Művelet” (ATO) mellett érvelő sok ukrán hiszi el azt, hogy a népfelkelők saját magukat lövik.

– Az emberekkel sok mindent el lehet hitetni. Én is voltam úgy, hogy a gyógyíthatatlan betegekkel meg kellett próbálnom elhitetni: meg fognak gyógyulni.

– És meggyógyultak?

2. „Különítményeseken” általában a Donbassz népe ellen fegyveres terrorhadjáratot folytatókat szoktunk érteni. Az ukrán sajtóban azonban a népi fegyveres erőket nevezik így.
3. Szlavjanszkban is, de minden más, a junta fegyveresei által tüzérséggel támadott településen is, a fasiszta ármádia előszeretettel, kifejezetten a létfontosságú közműveket löveti, hogy ezzel is megtörje, a népi hatalom ellen hangolja a lakosságot. A magyar szociálliberális táborral ellentétben nemzetközi szervezetek már kezdik kapizsgálni, hogy ez, bizony, háborús bűntett – amiért egyszer majd felelniük kell az elkövetőknek.
4. A kijevi propaganda egyik leggyakoribb hazugsága az, hogy a népfelkelők szándékosan lövetik saját településeiket – hogy így járassák le az ukrán hadsereget. Amelyik – úgymond – azért vonult be a Donbasszba, hogy annak lakosságát megszabadítsa az oda behatolt orosz katonák, Oroszországból érkezett terroristák terrorjától. Ezt a hazugságot szajkózza – a hivatalos, kiváltképpen pedig a liberális sajtó mellett – a magyarországi, elfogultan oroszellenes kommentelők sokasága is.

– Dehogyis. Meghaltak. De hitték.

– Mihail Georgijevics, hogyan élte meg a háború kezdetét, milyen emlékei maradtak abból az időből?

– Addig a bizonyos Pünkösdig még az volt az érzésem, hogy valahogyan csak megússzuk. A külvárosokat ugyan már lőtték, de még nem volt túl sok áldozat. A szörnyűségek május 2-án kezdődtek. Éppen május 2-án történt meg az, hogy az a katonai hadoszlop, amely elfoglalta a Karacsunt, tüzet nyitott Szemjonovkára. Donyecki mértékkel mérve ez egy nem nagy település – mintegy kétszáz udvar található benne.

A helyi lakosok akkor elállták az utat, hogy a hadoszlop ne juthasson el a Karacsunra. A helyiek akkor megállapodtak az alakulat parancsnokával: a katonák ellövöldözik a készleteket a levegőbe, és azt mondják majd a főnökségnek: ellőttek minden patront, kénytelenek voltak visszajönni. Az alakulat hivatásos katonákból álló alegysége néhányszor a levegőbe lőtt – majd egyszer csak tüzet nyitott az emberekre. Aznap éppen rajtam volt a sor a kórházban, hogy ügyeletes legyek.

5. 2014. május 2. tragikus napként vonul be Ukrajna (Novorosszija) történetébe. Ugyanazon a napon, amikor az ukrán náci rohamosztagosok az ogyesszai szakszervezeti székházban megrendezték azt a bizonyos, borzalmas mészárlást, került sor az itt leírt szemjonovkai vérengzésre is. ÉS AZON A NAPON KEZDŐDÖTT MEG A JUNTA TOTÁLIS HÁBORÚJA A DONBASSZ NÉPE ELLEN. (Egy héttel később – a Győzelem Napján – a borzalmak Mariupolban folytatódtak: a junta martalócai tankokból szétlőtték a nép oldalára átállt rendőrség városi kapitányságát (a kigyulladt épületben húszan lelték halálukat), miközben a megvadult katonák a nyílt utcán lövöldöztek békés polgárokra. Egy utcai sörsátorban hárman lelték halálukat, míg legalább ugyanannyit súlyos sérülésekkel vittek kórházba.

6. A rezsim nem igazán bízik meg sorkatonáiban. A sorkatonák ugyanis kelletlenül szolgálnak (nagyon sokan azóta is igyekeznek kibújni a behívás alól). Nem igazán értik, miért kell vásárra vinni a bőrüket, miért kell alapvetően civil lakosság ellen harcolniuk. Ezért – a fegyelem fenntartása, a parancs-megtagadások, dezertálások megakadályozása céljából – egy egységhez mindenkor hozzácsapnak meggyőződéses fasisztákból szervezett alegységeket is, akik – mint a hajdani tábori csendőrség a horthysta hadseregben – a sorkatonák körmére néz, a harc során pedig a katonák mögött halad, és hátulról lelövi a megfutamodni készülőket. Jó néhány olyan esetre volt példa, amikor a szélsőséges fegyveresek tüzet nyitottak saját bajtársaikra, kivégezték őket – vagy éppen fegyveres összetűzés robbant ki a reguláris alakulatok, illetve szélsőséges „felügyelőik” között. Még május végén történt – éppen az azóta elhíresült Volnovahánál –, hogy egy ukrán alakulatot légi csapásokkal szabályszerűen megsemmisítettek azért, mert az alakulat nem volt hajlandó harcba szállni a fegyvertelen helyi lakosság ellen.

7. Szemjonovka község: Szlavjanszk elővárosa – mindössze két kilométerre a várostól.

Ez volt az első igazi mészárlás. 16 embert hoztak be hozzánk, valamennyit lőtt sebekkel. Számunkra, orvosok számára, addig az példátlan volt, hogy embereket ilyen sérülésekkel – és főleg egyszerre ilyen mennyiségben – szállítsanak be hozzánk. Hármukat közülük a hasüregben találták el a golyók, egy pedig a mellkasába kapta. Őt el is vesztettük. A többieknek lábsérüléseik voltak. Aznap a 16-ból négyet elvesztettünk. A többiek túlélték. E mészárlás után a lakosok egy része a városba menekült. Egy másik része – maradt. A népfelkelők és az ukrán hadsereg között kialakult egyfajta erőegyensúly. A népfelkelők a domb alatt foglaltak állásokat – a katonák pedig a dombon rendezkedtek be.

Kezdetben Szlavjanszkot négy támadás érte. A békés polgári lakosság közül sok volt a sérült. Voltak sebesültek a népfelkelők közül is. Hoztak hozzánk sebesült nemzeti gárdistákat is – őket is elláttuk. Igen gyakoriak voltak a lakótelepek elleni tüzérségi támadások. Az én házamat is szétbombázták.

Igen félelmetes tud lenni, amikor hallod a robbanások hangjait. Amikor éppen sebesülteket operálsz – a kórház közelében pedig akkorák a robbanások, hogy az épület beleremeg. A katonák erre valahogyan fel vannak készülve. Tudják, hová bújjanak, általában véve is, hogyan viselkedjenek. Mi ezt nem tudjuk. Az egyik, a műtéteknél dolgozó főnővért harminc méterre a kórháztól érte a halálos találat. Volt egy ház, amelyet repülőgépről bombáztak szét. Én most egy repülőtér közelében lakom. És fél évbe tellett, mire eljutottam oda, hogy már nem rezzenek össze egy repülőgép hangjától.

– Sok volt a munka, nagy volt a leterhelés?

– Egy jó ideig ki se tehettem a lábamat a kórházból. Sebészekre állandóan szükség volt, mivel szünet nélkül érkezett a sebesültek hosszú sora. Mi nem tettünk különbséget az emberek között, hogy „ezek, vagy azok”. Mindegyiküket megműtöttük. Előfordult, hogy az egyik ágyon egy népfelkelő feküdt – míg a másikon egy nemzeti gárdista.

– Mihail Georgijevics – és az a döntése hogy született, hogy áttelepül Oroszországba?

– Július 17-én – azt követően, hogy a népfelkelők elmentek – magam is a távozás mellett döntöttem. Három, vagy négy nap múltán. Először Harkovba utaztam, majd onnan, tovább, Oroszországba. Mi aznap értesültünk a népfelkelők távozásáról, amikor kivonultak. Eljöttek a népfelkelők és felajánlották: „Doktorok, mi most, azonnal, elhagyjuk a várost. Aki akar, most rögtön, velünk jöhet. Szálljanak be a kocsikba.”

A kórlapokat mi mind elégettük. Szlavjanszk szinte valamennyi helyi lakosa a népfelkelők közé állt. Donyecki mértékekkel számolva a 120 ezer lakosú város nem olyan nagy. Képzelheti, mi történt volna a családtagjaikkal, ha az ukrán hadsereg tudomására jut, hogy hozzátartozójuk lőtt sebekkel fekszik a kórházban. Az után, hogy a népfelkelők elmentek, a városra egész éjjel csend telepedett. Valamilyen abszolút, szinte ordító csend. Sehol egy lélek, sehol egy ukrán katona. Valamikor, úgy déltájban, azután feltűntek az első ukrán katonák a városban. A lakosság, természetesen, elrejtőzött. Ez idő alatt én a kórházban ültem, láttam, amint két páncélos elhalad, majd visszafordul. Éjszakára elvonultak. Másnap azután ugyanúgy napközben feltűntek, de éjjelre megint elpucoltak. Csupán a harmadik vagy a negyedik naptól kezdtek a városban maradni. Páncélosokkal körbevették magukat, és azok védelme alatt éjszakáztak.

– Miért döntött az elutazás mellett?

– Ennek személyes indítékai vannak. Személy szerint, rám is lőttek. Ágyúkból is, kézi fegyverekből is. Megfogalmazhatnánk akár így is: az ukrán kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy engem személy szerint likvidáljon. Csak azért nem sikerült engem megölniük, mert én ügyes vagyok. Ez nekik nem azért nem sikerült, merthogy nem eléggé igyekeztek volna – nagyon is igyekeztek. Csak éppen nekem szerencsém volt, nekem sikerült ezt megúszni. Viszont olyan országban, amelynek kormánya személy szerint tüzet nyitott rám – nos, egy olyan országban én élni egyszerűen nem tudok.

8. Gyakran a nácik sem tettek különbséget. Előfordult, hogy a gyors hadmozdulattal elfoglalt települések kórházaiban már arra sem maradt idő, hogy az orvosok és nővérek elrejtsék a sebesülteket. A magukból kivetkőzött martalócok ilyenkor irgalmatlanul felkoncolták a magatehetetlen sebesült népfelkelőket – de arra is sok példa volt, hogy saját sebesült bajtársaiknak sem kegyelmeztek (akiket pedig a „terroristák” orvosai ugyanúgy elláttak, mint a sajátjaikat).

9. Július 5-re világossá vált, hogy a város tovább tarthatatlan (július 2-án, a város környéki Nyikolajevka falu elestével az utolsó, a várost a külvilággal összekötő út is az ellenség kezére került, az addig is fojtogató blokád teljessé vált. Ezért az éj leple alatt a népfelkelők – parancsnokuk, Igor Sztrelkov ügyes haditervével – elhagyták a várost. Ahová (mint az a továbbiakban kiderül) csak harmadnap mertek bevonulni a junta martalócai.

10. Szlavjanszk 84 napig, hősiesen tartotta magát. Az ellenállás jelképévé, korunk „Sztálingrádjává” vált. Sokan vetik föl: a háború után, a kijevi háborús bűnösök perét nem Hágában (ahol a Nyugat iránt elfogult bírák alighanem fölmentenék őket), hanem éppenséggel a sokat szenvedett hős városban, Szlavjanszkban kell majd megtartani.

– Úgy gondolták volna, hogy ellenséges területen vannak? Féltek talán?

– Igen, mind a mai napig félnek. Egy barátom elmondta: este 6–7 után már kihalt a város. Senki sem megy ki az utcákra. Ezek járőröznek. A barátom elmaradt valahol, de még a kijárási tilalom kezdete előtt hazafelé tartott már. És hirtelen, tőle mintegy tíz méterre géppisztoly-sorozat az aszfaltra. Mindenféle figyelmeztetés nélkül. A barátom félreugrott, majd rákiáltott a katonára: „Mit művel maga?” Amaz pedig: „Fordulj vissza, majd kerülj meg engem távolabbról.” Vagyis a helyzet az, hogy amikor csupán egy fegyvertelen civil megy velük szemben, ők már attól is berezelnek.

– Mit hallott a Szlavjanszkban bírósági ítéletek nélkül folyó leszámolásokról?

– Emberek tűnnek el. Az egyik barátomnak is nyoma veszett. Ő nem szolgált a népfelkelőknél. Ő egyszerűen csak egy kisvállalkozó. A kisvállalkozók többsége pénzügyileg segítette a népfelkelőket. Augusztusban felhívott a felesége és könnyek között újságolta, hogy a férjéről már harmadik napja semmi hír, és egyszerűen lehetetlen megtalálni őt. Úgyhogy, az ismerőseim közül már két ilyen tény is van.

– Mihail Georgijevics – ön szerint Sztrelkov szédítette el az embereket, vagy azok mégiscsak, maguktól lázadtak föl?

– Sztrelkov akkor tűnt fel a városban, amikor az már készen állt a felkelésre. Ezért a „sztrelkovisták” is csaknem mind a helyiek közül kerültek ki. Ez egy igazi népi felkelés volt. Eleinte az embereknek csakugyan nem volt egyebük, mint lefűrészelt csövű puskáig, vadászpuskáik, meg néhány német „schmeiserük”, PPS-ek… És hogy miért fogtak az emberek fegyvert? Mert a városban addig is voltak tömegtüntetések. És a tömegtüntetéseket követően emberek kezdtek eltűnni. Plusz még mindenki látta a Korszuny-Sevcsenkónál készített felvételeket. Látták, ahogyan ezeket az autóbuszokat felgyújtották, összeverték és megölték az embereket. Én ehhez az egész Majdanhoz szkeptikusan, nem minden humor nélkül viszonyultam – ahogy a korábbihoz is, amire 2004-ben került sor. Tartott ez mindaddig, amíg ki nem robbant az igazi háború. És ahogy az bizonyos ördögfióka pattan ki rugón a felnyitott szelencéből – úgy termett a színen a „Jobb Szektor”, a „Trizub” és a többi. Korábban mi ilyen szervezetekről nem is hallottunk. Nos, akkor valóban megijedtem. Életemben először.

11. Április 12-én, Igor Sztrelkov (eredeti nevén: Girkin), az orosz titkosszolgálatok nyugalmazott ezredese, csapatával együtt, egyenesen a Krímből érkezett Szlavjanszkba, ahol az egység (másodjára) elfoglalta a városi rendőrkapitányság épületét. (Annak idején, a tömegtüntetések hatására a város polgármester asszonya, ellenállás nélkül, átadta a városi tanács épületét, az akkor még a junta parancsainak engedelmeskedő rendőrség és a titkosszolgálat emberei azonban még vissza tudták foglalni a kapitányságot a tüntetőktől). Április 12., a kapitányság ismételt elfoglalása számít fordulópontnak, amely naptól kezdve Szlavjanszk nyíltan fellázadt a junta uralma ellen, és hamarosan az ellenállás központjává lett. Sztrelkov rosszakarói – és nemcsak a junta – szerint az ezredesnek ez az akciója vezetett a Kijev és a Donbassz közötti szembenállás fegyveres konfliktussá történt elfajulásához.

12. 2014 februárjában történt, hogy (az akkor még Ukrajnához tartozó) Krímből nyolc autóbusznyi ember járt Kijevben, ahol részt vettek egy, a hatalomra törő nácikkal szembeni ellentüntetésen. Hazafelé, a félsziget bejáratának közelében lévő Korszuny-Sevcsenko városnál náci rohamosztagosok támadtak rá az országúton haladó buszkonvojra. Utasaikat kiszállították, kifosztották, megverték, megalázták – hét embert pedig még agyon is lőttek. Alighanem ez a véres provokáció is egyik előzménye volt annak, hogy 2014. február 23-án az oroszok lakta Szevasztopolban fellobbant a juntával szembeni ukrajnai ellenállás lángja.

– Az ellenállásnak, nyilván, nem az volt az oka, hogy önöket arra kényszerítették: mostantól ukrán nyelven kell hallgatniuk a híreket?

– Évek során kellett azt hallgatnunk Kijevből, hogy a Donbasszban nem emberek élnek, hanem valamiféle „donbasszusok”. És hogy ezekkel a „donbasszusokkal” csak az erő nyelvén lehet beszélni. Hogy a kultúra székhelye Lvovban van. Miközben – már elnézést – a lvoviaknak van egy, az osztrákok által megépített színházuk, aminek, ugyanakkor, nincs saját társulata. Miközben a Donyecki Akadémiai Színház színre vitte „A bolygó hollandit”, amelynek rendezése világszerte zajos sikert aratott. Csak persze, erről egy sort sem írt az ukrán sajtó. Dacára annak, hogy egész Európa el van ragadtatva a donyeckiek által színre vitt „Bolygó hollanditól”. Igen, ennek is megvolt a szerepe annak, hogy miért is kezdtünk ellenállni. Megértettük ugyanis, hogy minket soha nem fognak számításba venni. Ahogy ezt ők maguk mondták: „Ukrajnában a győztesek kormánya került hatalomra”. Tehát nem Ukrajna, hanem a győztesek kormánya.

13. Kevésbé ismert, hogy a „Majdanon” (Kijev főterén) tíz évvel ezelőtt is tömegtüntetések kényszerítették ki a velejéig korrupt, egyben szintén „oroszbarátnak” számító Leonyid Kucsma elnök lemondását, új választások kiírását. (Ugyanarról a Kucsmáról van szó, aki most a minszki tárgyalásokon a Nyugat-barát, náci junta képviselője.) A tömegtüntetésekből akkor nem lett fegyveres zavargás. Hogy most az újabb Majdanból az lett, azt Janukovics elnök megbuktatásának tétje indokolta: vissza nem térő alkalom volt, hogy az Unióval megkötendő társulási szerződés révén Ukrajnát egyszer és mindenkorra kiszakítsák Oroszország vonzásköréből. Pedig 2015-ben amúgy is lett volna elnökválasztás, amit Janukovics, minden bizonnyal, el is veszített volna. De hát az említett tét miatt a dolog hirtelen halaszthatatlanná vált. Mindenképpen kenyértörésre kellett vinni a dolgot – még akár egy fasiszta rémuralom, egy véres belháború árán is.

14. A „Trizub” („Három fog”, vagy „három ág”) a polgárháború (1918-20) időszakában országló ukrán nacionalisták jelképére, a háromágú szigonyra utal. Ukrajna néven először ezek a nacionalista hordák alapítottak államot, melynek jelképei voltak: a kék-sárga zászló, illetve címerük, a háromágú szigony. Az 1991-ben kikiáltott állam rögtön e jelképeket vette át. A „Trizub” mozgalom egyike volt azon szélsőjobboldali szervezeteknek, amelyeknek a Majdan idején történt egyesüléséből alakult ki a „Jobb Szektor”. Mely piros-fekete zászlaját, a „háromágú szigonyt” a második világháború idején lényegében Hitler oldalán harcoló, borzalmas rémtetteikről elhíresült nacionalista, fasiszta alakulatoktól vette át. (Azokat pedig a ma hősnek számító ukrán fasiszták – Sztepan Bandera és Roman Suhevics) alapították, még 1941-ben.

Mindaz, aminek Ukrajnában szemtanúja voltam, teljességgel meg van írva Feuchtwangernél, Remarque-nál. Én ezeknek a regényeknek hol az egyik, hol a másik szereplőjeként éreztem magam. Azzal a különbséggel, hogy, például, a „Fekete obeliszk” hősei egy olyan helyzetben élnek, amilyen majd a junta veresége után lesz.

– Önnek, mondhatni, szemtől szembe volt dolga nácikkal – még ha sebesült nácikkal is. Akiknek a véleménye talán megváltozott azt követően, hogy látták, mi lett az általuk „megtisztított hazából”, miután tudomást szereztek a megölt gyermekekről, békés állampolgárokról, akik mellett már nem voltak ott az ukrán tévécsatornák?

– Nem emlékszem, hogy a véleményük valaha is változott volna. Tudja, szerintem nem is a tévével van itt a gond. Úgy gondolom: valamiféle tudatmódosító szerek lehetnek a dologban. Az általam látott nemzeti gárdisták láttán az volt az érzésem, mintha valamiféle egyéb preparátumok hatása alatt álltak volna. Például a fenaminok csoportjához tartozó kábítószerekéin. Valószínűleg valamiféle harci gyógyszervegyészettel állunk szemben. Ezek a szerek láthatóan csökkentették a félelemérzetet, a fájdalomküszöböt, fokozták az izmok feszülését, a reakciók gyorsaságát.

Egyszer műtenem kellett a nemzeti gárda egyik harcosát, akinek a sérülései halálosak voltak. Ez a beteg nagyon is inadekvát módon viselkedett. Rendkívül felajzott volt, agresszív. A fájdalmat egyáltalán nem érezte. Állandóan fölkelt, fölült. Az arckifejezése – egyszerűen leírhatatlan. Üveges szemek, a külvilág abszolút kritikátlan érzékelése… Lehet, mindez csupán szubjektivizmus a részemről – talán tévedek.

Gondolom, a kegyetlenségük menet közben alakul ki. Van, akit magával ragad ez az érzés, és van, aki ellenáll annak. Vegyük például Hatinyt. Mint kiderült, e rémtettet ukránok követték el. A Szovjetunióban ezt a témát agyonhallgatták. Ám mostanra ismertté vált: Hatiny, az bizony ukrán „vívmány”. Így van ez ebben az esetben is. Ezek ugyanazok az emberek, ugyanolyan magatartással (mint a hatinyi rémtettet annak idején elkövető ukrán fasiszta segédcsapatok martalócaié – a ford. megjegyzése).

15. Lvov – és vele együtt Galícia – Lengyelország XVIII. századi felosztásakor Ausztriához került. (Azért is emlegetik Magyarországon a várost német nevén: Lemberg. Ahogy évszázadokig azt megszokták.) Lvov (ukránul Lviv, lengyelül Lwow) ma is látható történelmi belvárosa, benne a színházzal, a sok évszázados lengyel uralom, majd a Monarchia idején épült ki.

16. A belorussziai Hatiny falucska nem tévesztendő össze az utóbbi időszakban elhíresült, Szmolenszk környéki Katiny településsel. A belorusz Hatiny lakosságát a megszállók a partizánokkal való együttműködéssel gyanúsították. Ezért egy büntetőexpedíció során, 1943 áprilisában, a falucska lakosságát egy pajtába terelték, amit rájuk gyújtottak. A falu mindössze hat lakosa élte túl ezt a borzalmat. A rémtettet megörökítő emlékmű azt az apát formázta meg, aki karjaiban viszi halott fiát.
Ogyessza lakói – már csak az elkövetők miatt is – e rémtett megismétlésének tartják a május 2-án történteket. Amit a népnyelv rögtön el is nevezett „ogyesszai Hatinynak”.

– Eleinte miért állt olyan kevés ember népfelkelőnek?

– Nem vették be őket. Egy haverom elment a gyülekezőhelyre. Hivatásos katonatiszt, vitte a katonakönyvét is. Megkérdezték tőle, hogy van-e gyereke. Mondta, hogy kettő. Ezért nem vették be. Csak a nőtleneket, a fiatalokat, és az obsitosokat vették be.

– Hallott-e arról, hogy a junta által megszállt területeken lévő kórházak tele vannak megerőszakolt nőkkel, sőt, közöttük még kiskorú lányokkal is?

– Hallottam erről. Saját magam nem láttam. De elhiszem – mégpedig azért, mert láttam ezeket a nemzeti gárdistákat.

– Mihail Georgijevics! Beszélhetünk-e arról, hogy az ukrán kormány népirtást követ el a Donbassz lakosságával szemben?

– Miért, maga minek nevezné azt, hogy a kormány bombázza azt a békés várost, amelyben a város lakosai közül kikerülő népfelkelők vannak? Ahelyett, hogy párbeszédet kezdene a helyi lakossággal – hogy parlamentereket küldene? Miért nem került erre sor? Miért volt az, hogy ezek után megkezdődött a város tüzérségi lövetése?

És a foszforbombák? Én láttam az általuk okozott égési sérüléseket. Hozzánk hat embert hoztak be ilyen égésekkel. Mindezt én láttam, és eskü alatt is kész vagyok tanúsítani.

Küldött-e hozzánk Porosenko legalább valamiféle tárgyalókat? Hogy legalább megkérdezzék tőlünk: „Maguk mit akarnak?” Az emberek egyszerűen embereknek akarták érezni magukat. Ám velünk senki sem állt szóba. És megkezdődött a háború.

– Szeretné-e azt, hogy ugyanilyen tüzérségi belövések, ugyanilyen háború kezdődjön el Közép- és Nyugat-Ukrajnában is? Hogy ők is átéljék azt, amit át kellett élniük az ön földijeinek? Hogy megértsék, mennyire rossz dolog békés polgári lakosokat gyilkolni?

– Semmi esetre sem! Az, ami most Ukrajnában történik: az maga a fasizmus. Ne értse félre! A Donyec-medence (Donbassz) – az egy olyan hely, ahol nem tesznek különbséget ember és ember között, a nemzetiségük szerint. Ahol ugyanannál az asztalnál ülve kortyolgatják konyakjukat az oroszok, ukránok, tatárok, örmények, zsidók és üzbégek. Eszegetünk is hozzá, és hangosan elmélkedünk a vallásról. Egyszerűen csodálatos kép!

– És hogy sikerül a békés életre való átállás?

– Az átköltözésben segítségünkre voltak oroszországi barátaink. Amikor idejöttünk, kiderült, hogy a város egyik kórházában szükség van sebészre is, és belgyógyászra is. Így, feleségemmel együtt, mindkettőnket fölvettek. Lassanként visszatérünk a normális kerékvágásba. Ami engem illet, csupán pár hete annak, hogy éjszakánként már nem rezdülök össze az esküvői tűzijátékok hangjára. Mindenkinek békességet és nyugodalmas életet szeretnék kívánni.

A cikket megírta, az interjút készítette: Andrej Omelcsenko

Felhívom figyelmüket az alábbi érdekes tényekre:

A háborús bűnösök olyan helyeket becélozva lőnek, ahol nagy számban szoktak összegyűlni békés állampolgárok. Ebben a konkrét helyzetben, a címlapfotón, célirányosan azt a helyet lőtték, ahol az emberek a vizet vették. Ne higgyenek tehát azoknak, akik az ukrán nácikat állatoknak nevezik. Az állatok ugyanis, az ivóhelyeken, nem bántják egymást.
2. A háborús bűnösök foszforbombákat vetnek be.

3. A háborús bűnösök, bűntetteik elkövetésekor, valamifajta harci gyógyászati vegyületeket alkalmaznak. Következésképpen: valaki megszervezi e vegyületek utánpótlásainak szállítását, aláírja az ezzel kapcsolatos azon utasításokat, amelyek, így vagy úgy, szabályozzák e vegyületek alkalmazását. Következésképpen: e háborús bűntetteket nem eseti jelleggel, hanem rendszeresen, szervezetten követik el.

4. No, igen. Ha valaki nem vette volna észre: „Mindez Pünkösdkor történt”.

17. Mindamellett, a junta eddig szinte mindig, kivétel nélkül, megsértette a vallási ünnepekre tekintettel sokszor pedig önmaga által kezdeményezett fegyvernyugvásokat, tűzszüneteket. Így volt ez húsvétkor is, pünkösdkor is, az ortodox karácsony és vízkereszt idején is. Ez utóbbival rúgta fel végképp a szeptemberi tűzszünetet.

(Csikós Sándor fordítása)

Az apróbetős, számozott, dőlt szövegrész a fordító helyzetmagyarázata