Hiába fáj nagyon, tisztelt Olvasó, ki kell mondanom: ha így megy tovább, a covid az lesz Orbánnak, mint Nagy Imre Kádárnak.

Javában dolgozom egy Kovidos kiskáté című összeállításon, amelytől azt remélem, hogy legalább valamelyest siettetni tudom az elkerülhetetlent: a megvilágosodást. Amikor a meghatározó többség számára végre kiderül, hogy ez az egész mostani felhajtás valójában nem egyéb, mint egy nagyon alaposan megtervezett és kivitelezett, velejéig hazug, álcázott hadművelet. Beszéltem már erről, fogok is még. De most arról kell szólnom, hogy mai, korra reggeli ébredésemkor milyen hirtelen felismerés szorította úgy össze szívemet, hogy még a lélegzetem is elállt.

Nyilvánvaló előzménye lehetett ennek, hogy este milyen gondolatokkal feküdtem le. Feszített a düh, hogy lám, mégiscsak bevezették az ún. védettségi igazolványt. Jön a szép idő, feleségem igyekszik egészségesen élni, mindene az uszoda, de mert tart az oltakozástól, ezért legfeljebb csak a kerítésen kívülről nézheti a vígan lubickolókat. Ma reggel meg az járta meg a fejemet, hogy hiszen ugyanebből az okból én sem tudom elvinni állatkertbe a kis unokáimat. Ám azzal, hogy nem tudom, elsősorban nem magamat, hanem őket, a mindenben teljesen ártatlanokat rövidítem meg. Engem aztán nem lehetne zsarolni az állatkerttel – kimegyek az erdőbe vadat lesni, és kész. De a strandokkal sem lehet zsarolni, mert elmegyek úszni a Dunára, és kész. De még kedvenc külhonommal, Erdélyemmel sem, mert életem hátra levő részében inkább hátradőlök, becsukom a szemem, s amennyire csak tudom, magam elé idézem minden káprázatát – inkább, mint hogy engedjek a mind leplezetlenebbül elszabaduló oltási erőszaknak, az egyre szemérmetlenebb önkényeskedésnek.

Azonban ettől még unokáim csakugyan a rövidebbet húzzák. És nem kétséges, hogy miniszterelnökünk ezért engedheti meg magának, hogy szinte még ki sem lépett a négymilliomodik beoltott az oltópont ajtaján, máris a bűvös ötmilliomodik eléréséért kampányol. Hiszen akik ott sóvárognak a strandok, koncertek, színházak, éttermek, állatkertek bejáratánál, azok nagy része előbb-utóbb csak beadja a derekát.

Hogy a sok vészjósló figyelmeztetés ellenére Orbán Viktor miért válhatott az oltakozás szinte már rögeszmés megszállottjává, itt-ott pedzegettem már és talán majd még boncolgatni fogom. Itt és most azonban csak arról szeretnék röviden beszámolni, hogy e szép május elsejei nap reggelén milyen váratlan látomás szorította össze a szívemet:

A COVID AZ LESZ ORBÁNNAK, MINT NAGY IMRE KÁDÁRNAK.

Volt egyszer egy létező szocializmus. Kicsit idegen szóval: reálszocializmus. Az volt a jellegzetessége, hogy szemben a megvalósíthatatlan – mert „embertelenül”, vagyis nem emberre szabottan eszményített, utópisztikus – kommunizmussal (szocializmussal, munkásállammal, népköztársasággal), ez legalább működőképesnek látszott. Egy darabig. Amíg ki nem derült, hogy hazugságokra, elvtelenségekre és vak engedelmességekre mégsem lehet tartós rendszer építeni.

Kádárnak az volt a reálpolitikája, hogy az életszínvonal-emelésért, a gulyáskommunizmusért cserébe ne avatkozz a „nagyok” dolgába. Ne bolygasd a rendszert, az ideológiát, ’56-ot, Nagy Imrét. Ne tedd szóvá Kelet nyílt katonai, de Nyugat fondorlatos pénzügyi megszállását se. Majd ő – Kádár – s az egypártja mindent megold. Úgysincs más, úgysincs jobb. S valóban jobbnak, kívánatosabbnak tűnt: kemény helyett puha diktatúrában morzsolgatni mindennapjainkat.

Csakhogy nincs az a hatalom, nincs az a vezetés, amely a nép tevékeny besegítése, erős és nyílt támogatása nélkül ellent tudna állni a legkülönfélébb külső és belső hiénáknak. Az örök egyensúlyozásra kényszerített „reálpolitikának” előbb-utóbb csak szembe kellett találkoznia a nyers valósággal, méghozzá azzal, amelyet a korabeli vicc tömör lényeglátással így foglalt össze: „A működő szocializmus nem létezik, a létező szocializmus nem működik.” Az ebbe belerendült rendszer szigorú egyenideológiája egyre több helyen feslett fel, mígnem elérkezett az a történelmi pillanat, amikor a létező szocializmusnak a három legfontosabb ideológiai tartóoszlopa – hazugságpillére – rogyott össze, s ez pedig már végleg megpecsételte a sorsát.

Az egyik hazugságpillér mibenlétére a korabeli vicc ugyancsak találóan mutatott rá: „A szocializmus átmenet a kapitalizmusból a kapitalizmusba!” A háztájik még belefértek egy lazább szocializmus-képbe. A gazdasági társaságok szélsebesem elharapózó világa már nem. A szocializmus, kommunizmus hitvilága végképp megrendült, az egypárt és vezetése teljesen tömegtámogatás nélkül maradt.

Ahhoz azonban, hogy a Kádár-rendszer szinte szabadeséssel omoljon össze, fontos volt a másik két hazugságpillér összeroskadása is. Ezeket évtizedekre szólóan gondosan összehangolták, egymást mindvégig megtámogatták, s rájuk építették fel az egész Kádár-rendszer legitimációját, a kemény és a puha diktatúráét egyaránt. Ráadásul több is volt ez a két tartóoszlop egy-egy veretes, vaskos hazugságnál. Mindkettő maga volt az az önáltatás, önbecsapás, amellyel mindenekelőtt a korszak névadója, Kádár János valamelyest elaltathatta lelkiismeretét.

Amikor Pozsgay Imre 1989 elején, a fajsúlyos pártvezetők közül elsőként mondta ki az addigi hivatalos állásponttal szemben, hogy ’56 nem ellenforradalom volt, hanem a nép jogos felkelése, Kádár végképp elvesztette a talajt a lába alól. Amikor pedig 1989. június 16-án Nagy Imrét és mártírtársait ünnepélyesen újratemették, méghozzá több százezres tömeg jelenlétében (és egyebek között Orbán Viktor nyíltan kommunizmusellenes beszédével), Kádárt ez a második szembesítés annyira megviselte, hogy minden tekintetben gyorsan leépült. Lelkileg, szellemileg, testileg egyaránt. Zavarodottá, beszámíthatatlanná vált, ágynak esett, meghalt.

Éppen azon a napon, amelyen a bíróság jogi értelemben is felmentette Nagy Imrét és társait az ellenük 1958-ban emelt koholt vádak alól…

Nos, a legkevésbé sem kívánnám ezt a sorsot Orbán Viktornak. Már csak azért sem, mert erős érzelmi szálak fűznek hozzá. A rendszerváltás újságírói közül az elsők egyike lehettem, aki a jobboldali, nemzeti oldalhoz való erős kötődésem ellenére két lepedőnyi újságoldalt kitevő interjút készíthettem vele. Az 1993. szeptember 21-én a Pesti Hírlapban megjelent beszélgetés elején hangot is adtam a helyzet különlegességének:

„Néhány napja a Magyar Televízió Nap-Kelte műsorában Orbán Viktort mintha kicserélték volna: dicsérte a kormányt a Szlovákiával kapcsolatos politikájáért, az Állami Vagyonügynökséget a magánosítás propagálásáért, a Pesti Hírlapból három írást is a nézők figyelmébe ajánlott, s közben olyan szerényen, illedelmesen ült, hogy szinte eltűnt a fotelban. Mi történt Orbán Viktorral, a Fidesz elnökével? Színjáték az egész? Kampányfogás?” 

Bármit kérdezhettem, mindenre válaszolt. Okosnak, sőt bölcsnek tűnt, s ami nekem ennél is többet számított: egyenesnek, őszintének. Egy életre megfogott. Azaz majdnem…

Szinte mindig találtam elfogadható magyarázatot minden viselkedésére, politikai húzására. Minden behódolási szándék nélkül, többször is nyíltan zseniális politikusnak neveztem, olyannak, aki csakugyan a rendetlenség és idegenség mocsarából volt képes kihúzni országunkat, nemzetünket. Minden gondolkodó ember számára közismert, szorító, sőt fenyegető körülmények között.

Elévülhetetlen érdeme ez.

Kovidos világunk beköszöntével azonban egy új Orbán Viktor jelent meg a színen. Nem olyan értelemben, hogy mintha elveszítette volna zseniális reálpolitikai egyensúlyozó képességét. A közvélemény-kutatások azt bizonyítják, hogy pártja elfogadottsága nem csökkent az ellenzéki pártokhoz képest. Mivel emezek is ugyanúgy behódoltak a világ egészére kiterjesztett politikai és járványügyi eljárásrendnek, ezért a jövő évi választások szempontjából pártját különösebb veszély nem fenyegeti. Megnyerheti az elkövetkező éveket, mint ahogy végeredményben Kádár is megnyerte az ’56 utáni éveket, még ha ő szovjet fegyverek segítségével is.

Orbánnak erre nincs szüksége. Ő a félelmet és a jóhiszeműséget, az évek során kiharcolt-megszerzett becsületét lovagolja meg.

Hogy miért, ezt most ne firtassuk.

Hogy miért akarja immáron az 5 milliomodik magyart is beoltatni olyan vakcinákkal, amelyek csak veszélyhelyzetre kaptak engedélyt éppen a kipróbálatlanságuk okán, most ne firtassuk.

Hogy miért tolja ki mindenféle okkal-ürüggyel a vészhelyzet határidejét, csak hogy ne kelljen abbahagyni a tömeges átoltatást, szintén ne firtassuk.

Erősen hiszem és remélem, hogy nem butaságból és nem jókedvéből.

Mint ahogy azt is erősen hiszem, hogy Kádár nem butaságból nevezte és neveztette ’56-ot ellenforradalomnak és nem jókedvében akasztatta fel Nagy Imrét.

De ettől még egyszer Orbán Viktornak, becses szabadságharcosomnak is szembesülnie kell azzal az elképesztő mennyiségű hazugsággal, elhallgatással, megtévesztéssel, zsarolással, amelyet ez az új kovidos világ hozott ránk.

Eljön – mert mindig eljön – az igazság pillanata, amikor erről a most létező kovid-demokráciáról kiderül, hogy valójában egy, az egész világra kiterjesztett, jól álcázott, hamis hadművelet, nagyon is sötét szándékokkal, nagyon is alantas erők és alakok személyes hasznára, önkényuralmuk alig leplezett kiépítésére, megszilárdítására.

S eljöhet az a pillanat, amikor a létező kovid-demokráciából kiábrándultak, hiába Orbán egykori legjobb, leghűségesebb hívei, áttörik majd a hallgatás falát, s szembesítik őt mindazzal a tetemes kárral, amit a Covid-19 körüli igazságok agyonhallgatása a magyar állampolgároknak, a magyar nemzet egészének okozott.

Élő lelkiismeret azt a pillanatot nem viselheti el.

Ezért lenne jó elejét venni, tisztelt Olvasó!

Hátha még nem késő, tisztelt Miniszterelnök Úr!

Szilaj Csikó

Május 1.