1942-ben, Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) halálának centenáriumát ünnepelve a Kolozsvári Ferenc-József Regia Litterarum Universitas Hungarica (Magyar Királyi Tudományegyetem)-en, Giovanni Tucci a kiemelkedő tibetológus azt állította, hogy “titokzatos kapcsolódások (….), rejtélyes affinitások” állnak fenn Tibet, Magyarország és Olaszország között.
Abban az időszakban Tucciban még nem érett meg az Eurázsia mint egységes kontinens gondolata; nem sokkal később azonban már “Kelet és Nyugat párbeszédre való lényegi képtelenségének tézisével szemben a két kontinens “reményteli közösségét” vallja, amelyet hatékonyan hordoz az Eurázsia kifejezés.
Tucci szerint “egyetlen kontinensről, az eurázsiairól kell beszélni: ennek részei annyira össze vannak fonódva, hogy nincs olyan kiemelkedő esemény az egyikben, amely ne tükröződne a másikban is”. Utolsó nyilvános beszédében ezt mondta: “Soha nem beszélek Európáról és Ázsiáról, hanem Eurázsiáról. Nincs olyan esemény, amely Kínában vagy Indiában történik, és nincs hatással ránk, és viceversa, és ez mindig is így volt”.
Az eurázsiai felfogás aktuális fejleményeket is magában foglaló történelmi körvonalazásához azonban egy másik kiindulópontra és útvonalra lesz szükségünk.
Aki az eurázsiai idea történelmi kialakulásával foglalkozik, nem hagyhatja figyelmen kívül Konstantin Leontyevet, akinek fő munkája, a Vizantinizm i slavjanstvo [Bizánciság és szlávság], jól reprezentálja ezen gondolatkör előkészítő szakaszát. Ez a mű ugyanis — amelyben olyan történelmi morfológia van kifejtve, amely az Ibn Khaldunéra emlékeztet és előhírnöke a Toynbee-énak — 1875-ben látta meg a napvilágot, negyven évvel Spengler A Nyugat alkonyája előtt.
Tehát még mielőtt Spengler az eurocentrális szemlélettel szembeállította volna a civilizációs ciklusok sokaságát, Leontyev már megfigyelte a különféle történelmi-kulturális formák születését és hanyatlását, olyannyira, hogy meggyőződése volt, hogy a “nyugati” civilizáció hamarosan megsemmisül egy elkerülhetetlen degeneratív folyamat eredményeként.
Mielőtt Spengler — megtagadva az eurocentrizmust és vissahelyezve jogaikba az európán kívüli kultúrákat — helyére tette volna azt, amit René Guénon “klasszikus előítéletnek” nevezett, Konstantin Leontyev már teljesen másként tekintett az ókori perzsa civilizációra, mint ahogyan azt az orosz (és nem csak orosz) iskolákban tanították, ahol a “szabadságról” szónoklás közben csak értetlenséggel és lenézéssel kezelték “Kelet barbárjait”.
A Spengler és Leontyev közötti jelentős különbség viszont az, ahogyan azt a civilizációt értékelték, amelyik az orosz tudós kiemelt kutatási tárgya volt: a bizánci civilizációt.
Egy olasz szlavisztikus jegyezte meg, hogy a liberális történetírás “évszázadokig kizárólag úgy tekintett Bizáncra, mint a görög-latin világ eredeti és steril továbbélésére, amely egy ‘maradi’ vallási és monarchista ideál szolgálatában áll. Tudósok és olvasók számos generációja örökítette át folyamatosan a Bizáncról szóló nagy mennyiségű előítéletet, amely Bizánc, mivel nem hasonlít sem a klasszikus civilizációra, sem a modern Európára, csak bigottizmusával, kegyetlenségével és szellemi korlátozottságával tűnt ki” (1).
Spengler a bizánci világot egyrészt azon Kulturnak a “nyarához” sorolja, amit terminológiájának sajátos kifejezésével “arab Kulturnak” nevez, másrészt viszont a Zivilisation jelenségét látja a “bizánciságban”, vagyis elszáradást és kulturális megmerevedést.
Leontyev viszont, aki a Danilevszkij által készült, típus szerinti civilizáció-rendezést használja, az ezen rendezésben szereplő tíz történelmi-kulturális ciklushoz hozzátesz egy tizenegyediket, vagyis pontosan a bizáncit, amelyet úgy értelmez, mint “egy sajátos és önálló kulturális típust, amelynek saját megkülönböztető jegyei és saját általános elvei vannak” (2).
A bizánci világ Leontyev szerint nem csupán egy történelmi ciklus, hanem egy idea-erő, egy univerzális princípium, az egyetlen, amely képes alakítani és szervezni a fennhatósága alá tartozó földrajzi terület “démoszi” elemét, úgy hatva rá, ahogyan a forma hat a materiara.
Ezzel kapcsolatban Nikolaj Berdjaev megjegyezte, hogy Leontyev szemléletében “az igazság és az orosz nép szépsége nem a tömegek géniuszában nyilvánultak meg, hanem azokban a bizánci diszciplínákban, amelyek saját képükre szervezik és alakítják ezt a géniuszt” (3).
A népi elem tehát a polgárinál sokkal inkább alkalmasabb a bizánci idea formáló hatásának befogadására; Berdjaev mondja Leontyevről: “mindig készen állt arra, hogy a muzsikot idealizálja, ha nem másért, mert a kispolgár ellentéte volt (….) A Balkánon, Törökországban, Oroszországban, az élet festői és népi aspektusára figyelt (….) A falusi közösségben látja azt a princípiumot, amely alkalmas a proletariátus fenyegető veszélyét megelőzni” (4).
Leontyev maga ezt vallja: “A népet és a nemességet, a két szélsőséget, mindig jobban szerettem, mint a professzorok és írók középosztályát, akikkel kénytelen voltam érintkezni Moszkvában” (5).
Nacionalizmus és pánszlávizmus nem számíthattak tehát Leontyev szimpátiájára, mivel ezek “azon liberális demokracizációs folyamat” aspektusait képezik, “amely már jó ideje a Nyugat nagy kultúráinak elpusztításán dolgozik. Az emberek egyenlősége, az osztályok egyenlősége, a régiók és nemzetek egyenlősége (azaz egyformasága): mindig ugyanarról a folyamatról van szó” (6).
Leontyev a szellemi közösség ideáját helyezi szembe a nemzet ideájával, provokatív módon vallva az előbbi fensőbbrendűségét: “a legkegyetlenebb, sőt a legromlottabb ortodox püspök (bármilyen fajhoz tartozzon is, legyen akár kikeresztelkedett mongol is), nagyobb becsben kell hogy álljon a szemünkben, mint húsz demagóg és progresszista szláv” (7).
Leontyev szerint a pánszlávizmus nem más, mint a modern Európából származó antitradicionális és felforgató mentalitás hordozója, még akkor is, amikor ez a pánszlávizmus instrumentálisan a keresztények szolidaritására appellál az úgynevezett “török iga” ellen.
Ezen szétforgácsoló támadás ellen Leontyev szerint kettős gáttal lehet védekezni: az Ortodoxia és az Iszlám által alkotott gátakkal.
“Leontyev nem szláv-párti, hanem törökpárti volt” (8), mondja Berdjaev, aki rosszul leplezett felháborodással mondja el, hogy Leontyev szerint “a törökök igája akadályozta meg, hogy a balkáni népek végleg az európai demokratikus haladás szakadékába zuhanjanak. Üdvösnek tekintette azt az igát, mert elősegítette az ősi Ortodoxia Keleten való fennmaradását“ (9).
Berdjaev ugyanilyen felháborodással folytatja: “A németek csehek elleni erőszakosságát idézi, és azt kívánja, hogy a törökök ilyenek legyenek a balkáni szlávokkal szemben annak érdekében, hogy a szláv világ ne polgárosodjon el véglegesen. Nem a keresztények felszabadítását kívánta, hanem rabszolgaságukat, elnyomásukat” (10).
Továbbá: “a törökök elűzésében nem orosz és nem szláv ideát lát, hanem egy demokratikus és liberális ideát” (11); úgy vélte, hogy Konstantinápoly csak orosz vagy török lehet, ám ha szláv kézre kerülne, akkor lázadó központtá válna” (12).
Maga Leontyev is azt írja, hogy míg a Cár diplomatájaként Törökországban tartózkodott, megértette, hogy “ha számos szláv és ortodox elem még mindig eleven a Keleten, akkor ezt a törököknek köszönhetjük” (13).
Leontyev szerint tehát a tradicionális civilizációk közül csak kettőnek van jövője: az Iszlámnak és az Ortodoxiának.
Különösen Oroszországnak az a feladata, hogy megmentse az öreg és immár kimerült Európát, ám ennek a feladatnak az elvégzéséhez vissza kell térnie a bizánci ideához és csatlakoznia kell az “ázsiai és nem keresztény vallású népekhez (….) azon egyszerű ténynél fogva, hogy az ő köreikbe még nem hatolt be visszafordíthatatlanul a modern Európa szelleme” (14).
*
* *
Az eurázsiai gondolat tényleges kiáltványa az Ischod k Vostoku (Kijárat Kelet felé) volt, amelyet 1921-ben Szófiában adott ki egy orosz-bulgár kiadó. Egy gyűjteményes munkáról van szó, amelynek szerzői Pëtr Savickij geográfus és közgazdász (1895-1965), Nikolaj Trubeckoj nyelvész (1890-1938), Pëtr Suvčinskij zenetudós (1892-1985) és Georgij Florovskij teológus (1893-1973) voltak. Mindezen szerzők azt az alapeszmét vallották, hogy Oroszország és a vele Európa és Ázsia felől határos régiók egy természetes egységet alkotnak, mivel történelmi és kulturális affinitások kötik őket össze. Az orosz kultúrára tehát nem úgy tekintettek, mint a “nyugati” kultúra egy változatára, hanem mint egy önálló valóságra.
A szerzők szerint ezt a kulturális valóságot — amely a görög-bizánci örökségre és a mongol hódításra építkezik és ezért “eurázsiainak” tekinthető — nem csak Nagy Péter cár reformjai és az Oroszországot azt követően kormányzó politikai osztály tagadta meg, hanem a szlávpárti mozgalom is, amit Trubeckoj herceg azzal vádolt, hogy a Nyugatot majmolja.
Ami a bolsevik forradalmat illeti, az eurázsianisták negatívan értékelték, de szándékuk volt tanulmányozni az orosz történelemben betöltött jelentését; különösen Savickij tekintette az októberi forradalmat a francia forradalom folytatásának, ám megállapította, hogy ezzel Kelet felé helyeződik a világtörténelem tengelye.
“Egyszóval az eurázsianisták szemében az 1917 októberi forradalom megtisztulást és megújulást jelentett, a sztyeppék orosz kultúrára jellemző igazi szellemének feltámadását, valamint Eurázsia hatalma megerősödési folyamatának kiindulópontját” (15).
Eurázsia egysége alkotja a Dzsingisz kán öröksége című tanulmány központi témáját, amelyet Trubeckoj herceg 1925-ben publikált. Ebben ezt írja: “Eurázsia egésze (….) egyetlen teljességet jelent, mind földrajzilag, mind antropológiailag (….) Eurázsiának saját természetéből kifolyólag az a sorsa, hogy egyetlen egészet alkosson (….) Eurázsia történelmi egyesítése a kezdetektől fogva történelmi szükségszerűség volt. Ezzel egyidejűleg Eurázsia természete maga jelölte ki ezen egyesítés eszközeit”.
Trubeckoj oknyomozása — aminek az volt a célja, hogy kiemelje az autentikus orosz kultúra és a török-mongol elem között fennálló szoros kapcsolatot — egy konkrét történelmi eseményből indult ki, mégpedig a nagy eurázsiai tér azon egyesítéséből, amelyet Dzsingisz kán és utódai végeztek el. Ezt a nagy vállalkozást a Dzsingisz kánt követő három uralkodó hajtotta végre: Ögödaj (1229-1241), Güyük (1246-1248) e Mönkä (1251-1259), végül a mongol egység Qublaj (1260-1294) alatt bomlott fel. A mongolok utolsó egyetemes uralkodója, Qublaj, Jáva szigetéig vezette a mongolokat: Kína leigázójaként egy új kínai dinasztia, a Yüanok első császára lett. Visszatérve Oroszországhoz, 1223-ban történt az, hogy a mongol előőrsök legyőzték az orosz és kun csapatokat a Kalka folyó partján, majd visszatértek a sztyeppékre, ahonnan jöttek. Dzsingisz kán közvetlen utódja, Ögödaj, a volgai bolgár kánságot söpörte el, majd bevette Rjazan’-t, Suzdal’-t és Kijevet, meghódítva az összes orosz hercegséget. Dzsingisz kán unokája, Batu alapította az Aranyhorda dinasztiát, amelynek a Volga menti Szarajban volt a székhelye; az Aranyhorda egy hatalmas államot uralt Dél-Oroszországban és Közép-Ázsiában és több, mint két évszázadig irányította az orosz politikai és gazdasági életet: 1240-től 1480-ig Északkelet-Oroszország keresztény grófságai is eme mongol (vagy ahogyan az oroszok hívják: tatár) dinasztia adófizetői voltak.
“A mongol hódítás drámai mivoltát nem lehet ugyan vitatni, ám rákövetkező orosz történelemre vonatkozó következményeit a legkülönfélébb és legellentmondásosabb módokon értelmezték. Nyugaton a tatár vagy ha úgy tetszik mongol befolyást majdnem mindig negatívan értékelték, mint az orosz állam Európával szembeni visszamaradottságának és despotizmusának fő okát. (….) Ily módon Trubeckoj a tatár uralom olyan eltérő és pozitívabb felfogását vette elő és fejlesztette tovább, amely már a XIX században meghonosodott az orosz történetírásban. Solovjev és Kljucevskij szerint a tatárok nem csak hogy nem törték meg Oroszország történelmi fejlődésének folytonosságát, hanem ellátták azzal az erős állami szerveződéssel is, amely annyira hiányzott a kijevi korszakban” (16).
*
* *
Lev Nikolajevič Gumilëv 1912-ben született Szentpétervárott egy híres költő (Nikolaj Stepanovič Gumilëv, az “akmeista” mozgalom alapítója, 1921-ben kivégezték) és egy még híresebb költőnő, Anna Akhmatova fiaként. 1930-ban befejezte tanulmányait, mert származása miatt elutasították az egyetemről, így munkásként kereste kenyerét. Pamírban dolgozott tudományos segéderőként, megtanult tadzsikul és kirgizül, és szúfikkal és vándordervisekkel tartotta a kapcsolatot. 1934-ben felvették a Leningrádi orientalisztika karra; először 1935-ben tartóztatták le. Három évvel később ismét letartóztatták és golyó általi halálra ítélték, amit kényszermunkára változtattak. 1944-ben engedélyezték, hogy önkéntesként beálljon egy büntetőezredbe, amely részt vett Berlin ostrománál. 1945-ben visszavették az egyetemre, ahol a rákövetkező évben védte diplomamunkáját, amely az első török kánság (546-659) politikatörténetéről szólt. Zdanovval való kapcsolatának következményeként törölték az archeológiai kutatók szervezetéből; később könyvtárosnak vették fel a leningrádi pszichiátriai kórházba. 1948 tavaszán részt vett abban az altaji archeológiai expedícióban, amely a Payzryk kurgánt [halomsírt] feltárta.
“A zoomorf stílusú szkíta-szibériai művészet egyetemesen ismert és népszerű témává fog majd válni” (17).
1948-ban harmadjára is letartóztatják és 10 év kiemelt kényszermunkatáborra ítélik ellenforradalmi tevékenységért; 1956-ban elengedik és rehabilitálják, mivel a vádat alaptalannak nyilvánítják. Miután visszatér Leningrádba, a Hermitázs könyvtárában dolgozik és befejezi az ősi törökökről szóló doktori disszertációját. 1986-ig a Leningrádi Egyetem Állami Kutatóintézetében dolgozik.
“Életének utolsó éveiben, amelyek megegyeztek a Szovjetunióéival, Gumilëvnak óriási szerepe volt az eurázsianista gondolat újjászületésében. Művei gyors egymásutánban és nagy példányszámban jelentek meg, és széleskörű ismertségre tett szert az orosz kultúrában és társadalomban (….) A Szovjetunió felbomlása feletti csalódottság nagyon rossz hatással volt Gumilëv lelkiállapotára, és a következő évben meg is halt. Műveinek elsöprő sikere azonban ekkorra már döntő módon hozzájárult az eurázsianizmus újjászületéséhez, amely gyorsan vált nagy érdeklődést keltő témává az orosz kultúrában és néhány független új köztársaságban is” (18).
A volt Szovjetunió turáni népei nagyrabecsülést és elismerést mutatnak Gumilëv iránt; tudományos munkássága, “a sztyepp valóságos enciklopédiája” (19), helyére tette a turkofób és mongolellenes előítéleteket, kimutatva azt a pozitív hatást, amit Attila, Dzsingisz kán és Timur Lenk birodalmai tettek Eurázsia történelmében. Ebben a tekintetben jelentőségteljes tény, hogy Asztanában, Kazahsztán fővárosában, a helyi Eurázsiai Egyetemet Lev N. Gumilëvról nevezték el.
Gumilëv hatalmas mennyiségű tudományos munkásságában (20) nincsenek specifikusan geopolitikai művek, bár Gumilëv elmélete az etnogenezisről és az ethnos életének ciklicitásáról Ratzel, Kjellén és Haushofer által kidolgozott elméleteket követi.
Gumilëv eurázsianizmusa olyan történelemszemléletet jelent, amelyben az eurázsiai Kelet sokalakú világa kerül előtérbe, amely tehát nem a nyugati civilizációval szembeállított többé-kevésbé “barbár periféria” immár, hanem egy önálló kulturális valóság, amelynek saját politikai és tudományos fejlődése van. Maga Gumilëv soha nem utasította el az “eurázsianista” kifejezést, sőt büszkén elfogadta azt. Egy 1992-ben adott interjún, kevéssel halála előtt, ezt nyilatkozta: “amikor eurázsianistának hívnak, különböző okokból nem utasítom el ezt a definíciót. Először, az eurázsianizmus nagy jelentőségű történelmi iskola volt, így csakis megtisztelve érezhetem magam, ha valaki ehhez az iskolához sorol. Másodszor, alaposan tanulmányoztam az eurázsianisták műveit. Harmadszor, alapvetően egyetértek a főbb történelmi-módszertani következtetésekkel, amelyekre az eurázsianisták jutottak”.
*
* *
Miután jelentős hatást gyakorolt az orosz kultúra széles és heterogén köreire, a Szovjetunió összeomlása után az eurázsianizmust főleg azok ölelték keblükre, akik szembehelyezkednek Oroszországnak a nyugati rendszerbe való beilleszkedésével.
Így alakult ki az úgynevezett “neo-eurázsianizmus”, amelyhez meghatározóan járult hozzá Aleksandr Gelevic Dugin.
Dugin 1962-ben született katonacsaládba és a hetvenes évek végén iratkozott be a Moszkvai Légierő Intézetbe. Első fontos kulturális alakulása egy szűk, nonkomformista intellektuális körben zajlott (Evgenij Golovin költő, Jurij Mamleev keresztény filozófus, Gejdar Dzsemal azér származású muszlim filozófus). Ebben a körben olvasták és oroszra fordították olyan szerzők műveit, mint Guénon, Evola, Eliade, Jünger. Dugin fordította előszor oroszra Evola Pogány imperializmusát, amely szamizdat formában forgott közkézen. A KGB letartóztatta, majd rövid ideig tartó fogság után kizárták a Légierő Intézetből. 1987-ben csatlakozott a nacionalista Pamjat párthoz, amelyből néhány évvel később kilépett. Abban az időszakban keresett kapcsolatokat Nyugat-Európában. Magam 1990 márciusában kezdtem vele levelezni, és nem sokkal később találkoztam vele személyesen Párizsban, ahol ő megismerkedett olyan értelmiségiekkel, mint Alain de Benoist és Jean Parvulesco.
Nyugat-Európa kulturális és politikai köreivel kialakított ezen és további kapcsolatok után alapította Dugin 1992-ben az “Elementy” folyóiratot. A cím szándékosan ugyanaz, mint az Alain de Benoist által vezetett francia “Eléments” kiadványé, míg alcíme, “Evrazijskoe obozrenije” (Eurázsiai szemle), a ’20-as ’30-as évek eurázsianista áramlatát idézi.
Az “Elementy” első számának borítója sokatmondó volt, mert a kontinentális eurázsiai blokk geopolitikai ideálját ábrázolta az Egyesült Államok által vezetett Nyugattal szembehelyezve. A folyóirat irányultságát erősen meghatározták a német “konzervatív forradalom” néhány képviselőjének (Karl Haushofer, Carl Schmitt, Arthur Moeller van der Bruck, Ernst Jünger) kulturális és geopolitikai fogalmai, és különösen Jean Thiriart geopolitikai irányvonalai, akivel Dugin 1992-ben Moszkvában találkozott. Az “Elementy” körül összegyűlt csoport alapvető jellemzője volt René Guénon és Julius Evola tradicionalizmusának elemzése.
Ezen széleskörű kulturális bázis eredménye egy radikális dichotómia tételezése a szárazföldi és tengeri hatalmak, az Eurázsia-gondolat és a liberizmus, a tradíció és a posztmodern világ között. A szárazföldi és tengeri hatalmak csatájában Dugin két, kibékíthetetlen típusú civilizáció csatáját látja, mivel az atlantista hatalmakat materialista, individualista és liberális kalmárszemlélet mozgatja, míg a szárazföldi hatalmak valamilyen mértékben a tradíció, tekintély, hierarchia és közösség princípiumait fejezik ki.
A Dugin által körvonalazott geopolitikai modell (pl. az Osnovy geopolitiki, Moszkva, 1997) a Sir Halford Mackinder brit geográfus által 1904-ben javasolt szkémára alapul: örök harc van az eurázsiai kontinens szárazföldi hatalmai (Németország és Oroszország) és az óceánparti tengeri hatalmak (Nagy-Britannia és Egyesült Államok) között.
Dugin különösen nagy hangsúlyt helyez Karl Haushofer munkásságára, aki továbbfejlesztette Mackinder elképzeléseit és az orosz-német szolidaritás (a Kontinentalblock) létfontosságú szükségességét tételezte az angol-amerikai ellenséggel szemben.
Az Aleksandr Dugin által képviselt geopolitikai tételek számos könyvben és cikkben jelentek meg, és bizonyos hatást gyakoroltak az orosz külpolitika kidolgozására is. A Dugin által 2001 tavaszán alapított Eurázsia Mozgalom segítségét és támogatását kínálta Putyin elnöknek, bár nem feltétlen módon. Érdekes megjegyezni, hogy ezen mozgalom alapítását támogatta Talgat Tadzhudin mufti, az Orosz Federáció muszlimjainak legfőbb vallási tekintélye.
A neo-eurázsianizmus sikere annak köszönhető, hogy tételei nem kis és elszigetelt csoportok köreire korlátozódnak, hanem többé-kevésbé nagy mértékben részévé váltak azoknak a kulturális és politikai erőknek, amelyek Oroszországban szembehelyezkednek a liberális ideológiával.
Fordította: Dávid Andrea
