A katolikusokon olykor mély bánat vesz erőt, amikor az elmúlt időkre gondolnak, azokra, amelyekben a társadalmakat és a mindennapi életet még az Anyaszentegyház formálta csodálatos, Istentől kapott alakjában. Az életnek ez a formálása mindenekelőtt a szentliturgia által történt, tehát a napról napra elimádkozott hit által, ami által mindazoknak, akik akarták, feltárultak az ég kegyelem-kincsei. A katolikus hívő a hét szentségen keresztül kapcsolódik a természetfeletti világba, és ebben a természetfeletti világban az Egyház tartja meg őt napról napra, mert az Egyház kapta meg Istentől az ehhez szükséges segítségeket, mindenek előtt a tévedhetetlenség ajándékát mindabban, ami a hitet és az erkölcsöket, a kultuszt és a törvénykezést illeti.
Ma teljes józansággal meg kell állapítani, hogy ez már nincs így. Az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton megalapított ember-csinálta-egyház egyetlen katolikusnak sem tud már természetfeletti támaszt nyújtani, mert ő maga nem bírja már a természetfeletti életet. A benne uralkodó modernizmus ugyanis a természetfeletti hitet először aláásta, hiszen a modernisták minden intézménybe beszivárogtak, majd végül elfoglalta a hierarchia csúcsát, hogy azután tökéletesen elpusztítsa.
Ma teljes józansággal meg kell állapítani, hogy ez már nincs így. Az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton megalapított ember-csinálta-egyház egyetlen katolikusnak sem tud már természetfeletti támaszt nyújtani, mert ő maga nem bírja már a természetfeletti életet. A benne uralkodó modernizmus ugyanis a természetfeletti hitet először aláásta, hiszen a modernisták minden intézménybe beszivárogtak, majd végül elfoglalta a hierarchia csúcsát, hogy azután tökéletesen elpusztítsa.
A legtöbb katolikusnak ez egyáltalán nem tűnt fel, mert egész egyszerűen nem akarták és nem akarják ezt tudomásul venni. Ez a tény az ú. n. II. Vatikáni Zsinat után bevezetett és az emberekre kényszerített új liturgiához való különböző kapcsolatokból tűnik ki. Mindenki másképp rendezi el magában a dolgokat, hogy ebben az ember-csinálta-egyházban eligazodjon. A NOM bevezetése óta a tábor sokszorosan szétforgácsolódott. Először azok a katolikusok – illetve azok, akik magukat még katolikusoknak nevezték, bár legtöbben már nem voltak és ma sem azok – három táborra oszlottak: az új mise pártolóira és ennek ellenzőire, és azokra, akik egyszerűen elfogadták az újításokat, anélkül, hogy ezeknek örültek volna.
Az új mise ellenzői között az évtizedek alatt különböző csoportosulások keletkeztek, aszerint miként viszonyultak az új miséhez és az új-római hierarchiához. Az egyik csoportba tartoztak azok, akik az új mise mellett a most tridenti rítusnak nevezett régit, vagyis a valódi katolikus rítust is olvasták. Egy másikba azok, akik csak az ú. n. tridenti rítusú misét olvasták és az új misét, mint protestantizáló rítust elutasították. De az utóbbiak megint két táborra oszlottak, mégpedig egy olyanra, akik az új misét érvényes rítusnak tartották – mégha mindenképpen kerülendőnek, mert a hitet veszélyeztetőnek, az eretnekségnek kedvezőnek –, és egy olyanra, akik az új misét nemcsak rossznak, de érvénytelennek is ítélték meg. De van még egy további nüánsz is: némelyek a rítust 1962-ben akarják befagyasztani, mások még tovább mennek vissza, mert ők az 1962-es rítusban már az új miséhez vezető út egyik közbenső állomását látják.
Látható tehát, hogy az idő haladtával ú. n. tridenti misét tekintve mennyi variációs lehetőség alakult ki, ráadásul e lehetőségek számát a posztmodern Rómával való viszony különbözősége még tovább növelte. Az egyik tábor elfogadja az új misét, mert a posztmodern Rómában még mindig a legitim autoritást látja, egy másik csoport úgy véli, hogy egyszerre elismerheti ezen autoritás legitimitását, de az új misét mégis rossznak, a hitre nézve károsnak tarthatja, megint mások azt mondják, hogy éppen, mert az új mise nem lehet többé katolikus rítus, az a tekintély, amely ilyen rítust az egész Egyház számára kötelezővé tesz, nem lehet többé legitim. Szent X. Pius pápa katekizmusában arra a kérdésre: „Miért nevezik az Egyházat egységesnek?”, ezt válaszolja: „Az igaz Egyházat egységesnek nevezik, mert gyermekei minden időben és mindenütt egyesülve vannak egymással ugyanabban a hitben, ugyanabban a kultuszban, ugyanabban a parancsokban, ugyanazokban a szentségekben való részesedésben ugyanazon látható fő, a római legfőbb pásztor alatt.” – Hogyan lehetne ez még mindig igaz, amikor a katolikusok egy része vonakodik azon az istentiszteleten részt venni vagy papként azt bemutatni, melyet a római legfőbb pásztor naponta bemutat, ahogy ez az új misét illetően történik?
Az új mise ellenzői között az évtizedek alatt különböző csoportosulások keletkeztek, aszerint miként viszonyultak az új miséhez és az új-római hierarchiához. Az egyik csoportba tartoztak azok, akik az új mise mellett a most tridenti rítusnak nevezett régit, vagyis a valódi katolikus rítust is olvasták. Egy másikba azok, akik csak az ú. n. tridenti rítusú misét olvasták és az új misét, mint protestantizáló rítust elutasították. De az utóbbiak megint két táborra oszlottak, mégpedig egy olyanra, akik az új misét érvényes rítusnak tartották – mégha mindenképpen kerülendőnek, mert a hitet veszélyeztetőnek, az eretnekségnek kedvezőnek –, és egy olyanra, akik az új misét nemcsak rossznak, de érvénytelennek is ítélték meg. De van még egy további nüánsz is: némelyek a rítust 1962-ben akarják befagyasztani, mások még tovább mennek vissza, mert ők az 1962-es rítusban már az új miséhez vezető út egyik közbenső állomását látják.
Látható tehát, hogy az idő haladtával ú. n. tridenti misét tekintve mennyi variációs lehetőség alakult ki, ráadásul e lehetőségek számát a posztmodern Rómával való viszony különbözősége még tovább növelte. Az egyik tábor elfogadja az új misét, mert a posztmodern Rómában még mindig a legitim autoritást látja, egy másik csoport úgy véli, hogy egyszerre elismerheti ezen autoritás legitimitását, de az új misét mégis rossznak, a hitre nézve károsnak tarthatja, megint mások azt mondják, hogy éppen, mert az új mise nem lehet többé katolikus rítus, az a tekintély, amely ilyen rítust az egész Egyház számára kötelezővé tesz, nem lehet többé legitim. Szent X. Pius pápa katekizmusában arra a kérdésre: „Miért nevezik az Egyházat egységesnek?”, ezt válaszolja: „Az igaz Egyházat egységesnek nevezik, mert gyermekei minden időben és mindenütt egyesülve vannak egymással ugyanabban a hitben, ugyanabban a kultuszban, ugyanabban a parancsokban, ugyanazokban a szentségekben való részesedésben ugyanazon látható fő, a római legfőbb pásztor alatt.” – Hogyan lehetne ez még mindig igaz, amikor a katolikusok egy része vonakodik azon az istentiszteleten részt venni vagy papként azt bemutatni, melyet a római legfőbb pásztor naponta bemutat, ahogy ez az új misét illetően történik?
Az úgynevezett új mise kérdése tehát sokkal nagyobb nehézséget rejt magában, mint amit a legtöbb tradicionalista neki tulajdonítani hajlandó. Valójában minden igazi katolikusnak fel kéne tűnnie, hogy az itt ismertetett liturgikus káosz soha nem illhet bele a katolikus Egyházba. Mert ennek az Isten által alapított és tévedhetetlenül vezetett Egyháznak mindig van egy Istentől ajándékozott és a szent Egyház által előírt szent rítusa, mert egyedül ez felel meg az Egyház szent voltának!
Az ettől a normától eltérő rítusok ezért voltak minden időben biztos bizonyítékai egy újonnan keletkező vagy keletkezett szektának. Mert egy új hit szükségszerűen egy új rítust alakít ki, tehát egy új nyilvános ima- és istentiszteleti formát, ami megfelel az új hitnek. A középkor óta a különböző szekták támadásai mindig a szentmise, mint áldozat, az átváltoztatásba vetett hit és ebből következően Jézus Krisztus testének és vérének a kenyér és bor színe alatti valóságos jelenlétében való hit ellen irányultak.
Luther Márton a római Egyház és ennek szent miséje elleni leplezetlen gyűlöletében ezt írta: „Első helyen nyilvánítjuk ki, hogy soha nem volt az a szándékunk, hogy mindenfajta istentiszteletet eltöröljünk, hanem csak azt, ami használatban van, minden hozzátoldástól megtisztítani, amikkel beszennyezték: arról a förtelmes kánonról beszélek, mely csatornalyukak gyűjteménye; A miséből áldozatot csináltak, áldozati imákat toldottak bele. A mise nem áldozat vagy az áldozó tette. Tekintsük szentségnek vagy testamentumnak. Nevezzük áldásnak, Eucharisztiának vagy az Úr asztalának vagy az Úr vacsorájának vagy az Úr emlékezetének. Tetszés szerint bármilyen nevet lehet neki adni, csak nem szabad az »áldozat« vagy »áldozási tett« névvel beszennyezni.” (Formula Missae, összegyűjtött művek XI. kötet 774. oldal)
Ezek a szavak valósággal démoni gyűlöletet árulnak el a szentmiseáldozattal és a kenyér és bor színe alatt csodálatosan jelenlevő isteni Úrral szemben. Ahhoz, hogy ezt a gyűlöletet megértsük meg kell vizsgálnunk a történelmi összefüggéseket.
Dom Prosper Guéranger OSB (†1875) misemagyarázatában erre a tényre így utal: „Ezekből az Anyaszentegyház által használt kifejezésekből kitűnik, mennyire különbözik a szentmise minden privátimádságtól. Minden más áhítati formát felülmúl, és intencióit tisztelni kell. Az Anyaszentegyház minden tagját meghívja a nagy áldozatban való részvételre; és ha lehetséges lenne, hogy a szentmiseáldozat egyszer véget ér, hogy hasonlóan a lánghoz, mely nem kap több táplálékot, ő is kialszik, akkor mi azonnal abba a méltatlan állapotba zuhannánk vissza, melyben a bálványimádással megfertőzött népek élnek. Erre irányul majd az Antikrisztus igyekezete is. Minden eszközt fel fog használni, hogy a szentmiseáldozat bemutatását megakadályozza, hogy ez az uralkodása elleni hatalmas ellensúly eltűnjön, és ezért Isten megsemmisítse a teremtést; mert akkor már nincs több ok arra, hogy ezt továbbra is fenntartsa. Ezt a tényt a protestantizmus fennállása óta tapasztaljuk, ami eltörölte a misét. Ez idő óta csökken az erő jelentősen a társadalmak ölében. Egy társadalmi harc keletkezett, aminek reménytelen állapotok lettek a következményei, és amelynek végső gyökerét abban kell keresni, hogy a szentmisét többé nem ugyanabban a számban és ugyanannyi helyen mutatják be, mint korábban. Ez a kezdete annak, ami történni fog, amikor az eloldozott ördög és démonai a föld felett zűrzavart és reménytelenséget fognak elterjeszteni, ahogy ezt Dániel megjövendölte. Meg fogja akadályozni a papszenteléseket, a papokat hagyja kihalni, és ily módon a nagy áldozat bemutatását mindig szűkebb határok közé szorítja. És akkor jönnek a szerencsétlenség napjai.”
E mondat drámaiságát aligha lehet felülmúlni: „Erre irányul majd az Antikrisztus igyekezete is. Minden eszközt fel fog használni, hogy a szentmiseáldozat bemutatását megakadályozza, hogy ez az uralkodása elleni hatalmas ellensúly eltűnjön, és ezért Isten megsemmisítse a teremtést; mert akkor már nincs több ok arra, hogy ez továbbra is fenntartsa.”
Az ettől a normától eltérő rítusok ezért voltak minden időben biztos bizonyítékai egy újonnan keletkező vagy keletkezett szektának. Mert egy új hit szükségszerűen egy új rítust alakít ki, tehát egy új nyilvános ima- és istentiszteleti formát, ami megfelel az új hitnek. A középkor óta a különböző szekták támadásai mindig a szentmise, mint áldozat, az átváltoztatásba vetett hit és ebből következően Jézus Krisztus testének és vérének a kenyér és bor színe alatti valóságos jelenlétében való hit ellen irányultak.
Luther Márton a római Egyház és ennek szent miséje elleni leplezetlen gyűlöletében ezt írta: „Első helyen nyilvánítjuk ki, hogy soha nem volt az a szándékunk, hogy mindenfajta istentiszteletet eltöröljünk, hanem csak azt, ami használatban van, minden hozzátoldástól megtisztítani, amikkel beszennyezték: arról a förtelmes kánonról beszélek, mely csatornalyukak gyűjteménye; A miséből áldozatot csináltak, áldozati imákat toldottak bele. A mise nem áldozat vagy az áldozó tette. Tekintsük szentségnek vagy testamentumnak. Nevezzük áldásnak, Eucharisztiának vagy az Úr asztalának vagy az Úr vacsorájának vagy az Úr emlékezetének. Tetszés szerint bármilyen nevet lehet neki adni, csak nem szabad az »áldozat« vagy »áldozási tett« névvel beszennyezni.” (Formula Missae, összegyűjtött művek XI. kötet 774. oldal)
Ezek a szavak valósággal démoni gyűlöletet árulnak el a szentmiseáldozattal és a kenyér és bor színe alatt csodálatosan jelenlevő isteni Úrral szemben. Ahhoz, hogy ezt a gyűlöletet megértsük meg kell vizsgálnunk a történelmi összefüggéseket.
Dom Prosper Guéranger OSB (†1875) misemagyarázatában erre a tényre így utal: „Ezekből az Anyaszentegyház által használt kifejezésekből kitűnik, mennyire különbözik a szentmise minden privátimádságtól. Minden más áhítati formát felülmúl, és intencióit tisztelni kell. Az Anyaszentegyház minden tagját meghívja a nagy áldozatban való részvételre; és ha lehetséges lenne, hogy a szentmiseáldozat egyszer véget ér, hogy hasonlóan a lánghoz, mely nem kap több táplálékot, ő is kialszik, akkor mi azonnal abba a méltatlan állapotba zuhannánk vissza, melyben a bálványimádással megfertőzött népek élnek. Erre irányul majd az Antikrisztus igyekezete is. Minden eszközt fel fog használni, hogy a szentmiseáldozat bemutatását megakadályozza, hogy ez az uralkodása elleni hatalmas ellensúly eltűnjön, és ezért Isten megsemmisítse a teremtést; mert akkor már nincs több ok arra, hogy ezt továbbra is fenntartsa. Ezt a tényt a protestantizmus fennállása óta tapasztaljuk, ami eltörölte a misét. Ez idő óta csökken az erő jelentősen a társadalmak ölében. Egy társadalmi harc keletkezett, aminek reménytelen állapotok lettek a következményei, és amelynek végső gyökerét abban kell keresni, hogy a szentmisét többé nem ugyanabban a számban és ugyanannyi helyen mutatják be, mint korábban. Ez a kezdete annak, ami történni fog, amikor az eloldozott ördög és démonai a föld felett zűrzavart és reménytelenséget fognak elterjeszteni, ahogy ezt Dániel megjövendölte. Meg fogja akadályozni a papszenteléseket, a papokat hagyja kihalni, és ily módon a nagy áldozat bemutatását mindig szűkebb határok közé szorítja. És akkor jönnek a szerencsétlenség napjai.”
E mondat drámaiságát aligha lehet felülmúlni: „Erre irányul majd az Antikrisztus igyekezete is. Minden eszközt fel fog használni, hogy a szentmiseáldozat bemutatását megakadályozza, hogy ez az uralkodása elleni hatalmas ellensúly eltűnjön, és ezért Isten megsemmisítse a teremtést; mert akkor már nincs több ok arra, hogy ez továbbra is fenntartsa.”
Nagy sajnálattal kell ma megállapítani, hogy időközben odáig jutottunk, hogy az Egyház ellenségei sokkal jobban tudják, mint a katolikusok, hogy Isten a kegyelem természetfeletti birodalmát hogyan állította fel. Ez a birodalom az örök Főpap, Jézus Krisztus áldozatára van felépítve, aminek minden időben a szentmiseáldozatban szentségi, vérontás nélküli valóságnak kell lennie. Istent nap mint nap ki kell engesztelni az emberek megszámlálhatatlan bűne miatt. Az isteni Főpapnak nap mint nap meg kell ismételnie titokzatos szentségi módon áldozatát, hogy megváltásának gyümölcseit az emberek megkaphassák. Ez annyira igaz, annyira valóság, hogy „Isten megsemmisíti a teremtést”; ha ez az Istennek egyedül kedves áldozat az oltárokon megszűnik, „mert akkor már nincs több ok arra, hogy ezt továbbra is fenntartsa”.
Ezt a mondatot egyszer nyugodtan végig kellene gondolni és annyira komolyan venni, amennyire szerzője szánta. Csak ekkor lesz Pio atya kijelentése egészen érthető, hogy a világ inkább fenn tudna állni Nap, mint szentmiseáldozat nélkül. Dom Prosper Guéranger művében a protestantizmus példájára utal: „Ezt a tényt a protestantizmus fennállása óta tapasztaljuk, ami eltörölte a misét. Ez idő óta szenvedett el az erő a társadalmak ölében jelentős csökkenést. Egy társadalmi harc keletkezett, aminek reménytelen állapotok lettek a következményei, és melynek végső gyökerét abban kell keresni, hogy a szentmisét többé nem ugyanabban a számban és ugyanannyi helyen mutatják be, mint korábban.”
Ezt a mondatot egyszer nyugodtan végig kellene gondolni és annyira komolyan venni, amennyire szerzője szánta. Csak ekkor lesz Pio atya kijelentése egészen érthető, hogy a világ inkább fenn tudna állni Nap, mint szentmiseáldozat nélkül. Dom Prosper Guéranger művében a protestantizmus példájára utal: „Ezt a tényt a protestantizmus fennállása óta tapasztaljuk, ami eltörölte a misét. Ez idő óta szenvedett el az erő a társadalmak ölében jelentős csökkenést. Egy társadalmi harc keletkezett, aminek reménytelen állapotok lettek a következményei, és melynek végső gyökerét abban kell keresni, hogy a szentmisét többé nem ugyanabban a számban és ugyanannyi helyen mutatják be, mint korábban.”
Miközben a protestantizmus megjelenésekor a protestánsok a szentmise ellen küzdöttek, a katolikus Egyház annál inkább kiemelte a szentmiséről, mint valóságos és tényleges áldozatról vallott tanítását, és ebben való hitét a Trienti Zsinaton a lehető legvilágosabb módon kifejtette a protestánsok sokfajta tévtanával szemben: „Ez a mi Istenünk és Urunk ugyan egyszer s mindenkorra magát akarta feláldozni Istennek, az Atyának a kereszt oltárán beálló halálával [lásd: Zsid 7,27], hogy némelyek számára [ugyanott] örök megváltást eszközöljön ki; de mert az Ő papsága a halál által nem oltathatott ki [lásd Zsid 7,24], az Utolsó Vacsorán, »azon éjjel, amikor elárultatott« [1 Kor 11,23], hogy szeretett menyasszonyának, az Egyháznak látható áldozatot hagyhasson hátra, mely által az a véres, amit egyszer a kereszten kellett bemutatnia, megjelenítődjön, emlékezete az idők végezetéig fennmaradjon és ennek üdvöt hozó ereje az általunk naponta elkövetett bűnök megbocsátására felhasználtassék, magát örökre mint Melkizedek rendje szerint kinevezett papnak kijelentve, testét és vérét a kenyér és a bor színe alatt Istennek, az Atyának felajánlotta, és ezeket ugyanezen dolgok színe alatt az apostoloknak (akiket ekkor az Újszövetség papjaivá tett) átnyújtotta, hogy azok vegyék, és nekik és utódainak a papi hivatalban a következő szavakkal megparancsolta, hogy bemutassák: »Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre« [Lk 22,19; 1 Kor 11,24] stb., ahogy ezt a katolikus Egyház mindig értelmezte és tanította [Kan. 2]” (DH 1740). – [Ezt az általam fordított zsinati szöveget hiteles fordításban és kicsit bővebben ITT lehet olvasni.]
„És mert ebben az isteni áldozatban, ami a misében végbevitetik, ugyanaz a Krisztus találtatik és vérontás nélkül feláldoztatik, aki a kereszt oltárán egyszer s mindenkorra saját magát véresen feláldozta [lásd Zsid 9,14/27]: ezért a szent zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóságosan engesztelő áldozat [Kan. 3]. És hogy mi azáltal, hogy őszinte szívvel és igaz hittel, tisztelettel és hódolattal, bűnbánóan és töredelmesen Isten elé lépünk, hogy »irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk« [Zsid 4,16]. Bemutatása által kibékítve ugyanis az Úr kegyelmet ad és a vezeklés ajándékát, és még a legnagyobb vétkeket és bűnöket is megbocsátja. Mert az áldozati adomány egy és ugyanaz; ugyanaz, aki magát annak idején a kereszten feláldozta, áldozza fel most magát a pap szolgálata által, csak az áldozás módja másmilyen” (DH 1743).
A Trienti Zsinat ezen tanításából következnek az ennek ellentmondó tévtanoknak megfelelő elítélések, amelyekből most csak kettőt emelünk ki: Kan. 1 (DH 1751): „Ki van közösítve, aki azt mondja, hogy a szentmisében nem mutatunk be Istennek igazi és valóságos áldozatot, vagy, hogy föláldoztatni itt nem más, mint hogy Krisztus nekünk eledelül adatik” [Schütz: Dogmatika].
Kan. 3. „Ki van közösítve, aki azt mondja, hogy a miseáldozat csupán dicsőítő- és hálaáldozat vagy a kereszten bemutatott áldozatnak puszta megemlékezése, nem pedig engesztelő áldozat; vagy egyedül annak használ, aki fogadja, és nem szabad élők és halottak számára is, bűnökért, büntetésekért, elégtételük és más szükségekért bemutatni” (DH 1753).
„És mert ebben az isteni áldozatban, ami a misében végbevitetik, ugyanaz a Krisztus találtatik és vérontás nélkül feláldoztatik, aki a kereszt oltárán egyszer s mindenkorra saját magát véresen feláldozta [lásd Zsid 9,14/27]: ezért a szent zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóságosan engesztelő áldozat [Kan. 3]. És hogy mi azáltal, hogy őszinte szívvel és igaz hittel, tisztelettel és hódolattal, bűnbánóan és töredelmesen Isten elé lépünk, hogy »irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk« [Zsid 4,16]. Bemutatása által kibékítve ugyanis az Úr kegyelmet ad és a vezeklés ajándékát, és még a legnagyobb vétkeket és bűnöket is megbocsátja. Mert az áldozati adomány egy és ugyanaz; ugyanaz, aki magát annak idején a kereszten feláldozta, áldozza fel most magát a pap szolgálata által, csak az áldozás módja másmilyen” (DH 1743).
A Trienti Zsinat ezen tanításából következnek az ennek ellentmondó tévtanoknak megfelelő elítélések, amelyekből most csak kettőt emelünk ki: Kan. 1 (DH 1751): „Ki van közösítve, aki azt mondja, hogy a szentmisében nem mutatunk be Istennek igazi és valóságos áldozatot, vagy, hogy föláldoztatni itt nem más, mint hogy Krisztus nekünk eledelül adatik” [Schütz: Dogmatika].
Kan. 3. „Ki van közösítve, aki azt mondja, hogy a miseáldozat csupán dicsőítő- és hálaáldozat vagy a kereszten bemutatott áldozatnak puszta megemlékezése, nem pedig engesztelő áldozat; vagy egyedül annak használ, aki fogadja, és nem szabad élők és halottak számára is, bűnökért, büntetésekért, elégtételük és más szükségekért bemutatni” (DH 1753).
Ha a Trienti Zsinat ezen tanítását átgondoljuk és az ú. n. zsinati egyház liturgiáját áttanulmányozzuk, nem lehet elkerülni, hogy belássuk, hogy az új mise ezzel a tanítással pontosan szemben áll, illetve egészen a megnevezett tévedéseknek megfelelően van kialakítva. Az ú. n. új mise tényleg a liturgiának egy teljesen új formája, egy a katolikus tradícióban mindenfajta előkép nélküli szabadon kitalált rítus, amire példát inkább a protestáns szekták pszeudo-hagyományában lehet találni.
Ennek felvázolására megmutatunk egy rövid részletet az 1549-es anglikán reformok és az 1969-es Montini-féle reformok összehasonlításából, amit Pater Noël Barbara 1973-ban a Forts dans la Foi nevű újságjának 35. számában hozott nyilvánosságra. Ez a kiválasztott kis rész is elégségesen mutatja a Montini, alias VI. Pál-féle mise-rítus és az 1549-es anglikán reform közötti meghökkentő megegyezést. (A szöveg a Verax kiadónál 2002-ben megjelent Pater Barbara: Érvényes az 1969-es miserítus? című művéből való.)
Ennek felvázolására megmutatunk egy rövid részletet az 1549-es anglikán reformok és az 1969-es Montini-féle reformok összehasonlításából, amit Pater Noël Barbara 1973-ban a Forts dans la Foi nevű újságjának 35. számában hozott nyilvánosságra. Ez a kiválasztott kis rész is elégségesen mutatja a Montini, alias VI. Pál-féle mise-rítus és az 1549-es anglikán reform közötti meghökkentő megegyezést. (A szöveg a Verax kiadónál 2002-ben megjelent Pater Barbara: Érvényes az 1969-es miserítus? című művéből való.)
1549-es reform:
A népfelkelések leverése után, melyek az új istentiszteleti forma kötelezővé tételét követték, a vallási forradalom nagy léptekkel haladt előre. Az oltárokat profanizálták és lerombolták, azokat az oltárokat, melyek az ország minden templomában beszédes, még ha néma tanúi voltak a miseáldozatban való időtlen hitnek. Egyszerű asztalokkal helyettesítették őket.
1969-es reform:
A hívő nép egy esetleges lázadását megelőzendő, az új reformálás sokkal nagyobb óvatossággal ment végbe. „Miért változik a mise állandóan?” – teszi fel önmagának a kérdést Heenan bíboros 1969. október 12-i pásztorlevelében. Itt a válasza: „Vakmerőség lett volna minden változtatást egyszerre bevezetni. Nyilvánvalóan bölcs dolog volt lépésről lépésre és lassan változtatni. Ha minden változtatás egyszerre lett volna bevezetve, Önök megbotránkozhattak volna rajtuk.”
Ezen óvintézkedések ellenére az eretnekek gyűlölete az áldozati oltár ellen az új, az egyház legfelsőbb csúcsára befurakodó „reformátoroknál” is megmutatkozik. Az oltárokat szintén asztalokkal váltják fel azzal a céllal, hogy a katolikusokból az áldozatra való gondolatot kioltsák. Ez olyan intézkedés, mely tökéletesen megegyezik az új ordoval, mely a szentmiséről szóló egész tanítást eltörléseivel és kihagyásaival hatályon kívül helyezi, azáltal, hogy egy egyszerű megemlékezési vacsorára pusztán szellemi jelenléttel redukálja, ahogy ezt minden ima tartalmazhatja: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Mt 18, 20)
A népfelkelések leverése után, melyek az új istentiszteleti forma kötelezővé tételét követték, a vallási forradalom nagy léptekkel haladt előre. Az oltárokat profanizálták és lerombolták, azokat az oltárokat, melyek az ország minden templomában beszédes, még ha néma tanúi voltak a miseáldozatban való időtlen hitnek. Egyszerű asztalokkal helyettesítették őket.
1969-es reform:
A hívő nép egy esetleges lázadását megelőzendő, az új reformálás sokkal nagyobb óvatossággal ment végbe. „Miért változik a mise állandóan?” – teszi fel önmagának a kérdést Heenan bíboros 1969. október 12-i pásztorlevelében. Itt a válasza: „Vakmerőség lett volna minden változtatást egyszerre bevezetni. Nyilvánvalóan bölcs dolog volt lépésről lépésre és lassan változtatni. Ha minden változtatás egyszerre lett volna bevezetve, Önök megbotránkozhattak volna rajtuk.”
Ezen óvintézkedések ellenére az eretnekek gyűlölete az áldozati oltár ellen az új, az egyház legfelsőbb csúcsára befurakodó „reformátoroknál” is megmutatkozik. Az oltárokat szintén asztalokkal váltják fel azzal a céllal, hogy a katolikusokból az áldozatra való gondolatot kioltsák. Ez olyan intézkedés, mely tökéletesen megegyezik az új ordoval, mely a szentmiséről szóló egész tanítást eltörléseivel és kihagyásaival hatályon kívül helyezi, azáltal, hogy egy egyszerű megemlékezési vacsorára pusztán szellemi jelenléttel redukálja, ahogy ezt minden ima tartalmazhatja: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Mt 18, 20)
1549-es reform:
1550. márciusában adták ki az anglikán szertartásrendet. Azon ürügy alatt, hogy az ősi rítust állítják helyre, eltörölték az alacsonyabb egyházi rendeket és a szubdiakonátust.
1969-es reform:
Montini, alias VI. Pál 1972. augusztus 15-én szintén eltörölte az alacsonyabb egyházi rendeket és a szubdiakonátust. [Igazán kiválóan „megfelelő” napot választott erre a célra!]
1550. márciusában adták ki az anglikán szertartásrendet. Azon ürügy alatt, hogy az ősi rítust állítják helyre, eltörölték az alacsonyabb egyházi rendeket és a szubdiakonátust.
1969-es reform:
Montini, alias VI. Pál 1972. augusztus 15-én szintén eltörölte az alacsonyabb egyházi rendeket és a szubdiakonátust. [Igazán kiválóan „megfelelő” napot választott erre a célra!]
1549-es reform:
Ridley püspök Londonból volt az első, aki az újításokat egyházmegyéjében bevezette. Alig foglalta el hivatalát, plébánosait egy rendelkezésében arra bátorította, hogy „az Úr asztalát egy szokványos asztallal állítsák fel”. És mialatt ehhez saját maga adott példát, 1550. június 11-e éjszakáján a Szent Pál székesegyház oltárát leromboltatta, és a szentélylépcsők alján felállított asztallal helyettesíttette. Pár hónappal később egy királyi dekrétum megparancsolta a püspököknek, hogy a még meglevő oltárokat rombolják le, és asztalokkal helyettesítsék. „Mindaddig, amíg az oltárok megmaradnak”, prédikálta Hooper, „a tudatlan nép és a gyanútlan papok mindig az áldozatról fognak álmodozni.”
1969-es reform:
Ugyanezzel az eretneki őrjöngéssel tüntették el, rombolták le az oltárokat, vagy ha a műemlékvédők ellenálltak ezek elpusztításának, faliszőnyeggel takarták el őket. [Sajnos Mátraverebélyt nem védték meg a műemlékesek, ott a pusztítás „tökéletesre” sikeredett.] Egyetlen székesegyház sem tartotta meg a használatukat, de a legtöbb plébániatemplom és kápolna is lerombolta a sajátját vagy félretolta. A szentély bejáratánál, mint a protestánsoknál egy egyszerű asztal szolgálja az áldozatra való gondolat kiirtását.
Ridley püspök Londonból volt az első, aki az újításokat egyházmegyéjében bevezette. Alig foglalta el hivatalát, plébánosait egy rendelkezésében arra bátorította, hogy „az Úr asztalát egy szokványos asztallal állítsák fel”. És mialatt ehhez saját maga adott példát, 1550. június 11-e éjszakáján a Szent Pál székesegyház oltárát leromboltatta, és a szentélylépcsők alján felállított asztallal helyettesíttette. Pár hónappal később egy királyi dekrétum megparancsolta a püspököknek, hogy a még meglevő oltárokat rombolják le, és asztalokkal helyettesítsék. „Mindaddig, amíg az oltárok megmaradnak”, prédikálta Hooper, „a tudatlan nép és a gyanútlan papok mindig az áldozatról fognak álmodozni.”
1969-es reform:
Ugyanezzel az eretneki őrjöngéssel tüntették el, rombolták le az oltárokat, vagy ha a műemlékvédők ellenálltak ezek elpusztításának, faliszőnyeggel takarták el őket. [Sajnos Mátraverebélyt nem védték meg a műemlékesek, ott a pusztítás „tökéletesre” sikeredett.] Egyetlen székesegyház sem tartotta meg a használatukat, de a legtöbb plébániatemplom és kápolna is lerombolta a sajátját vagy félretolta. A szentély bejáratánál, mint a protestánsoknál egy egyszerű asztal szolgálja az áldozatra való gondolat kiirtását.
1549-es reform:
A katolikus érzületű püspököket és papokat, akik a misét és a régi hitet védelmezték, elbocsátották hivatalukból és az új hit buzgó híveivel helyettesítették.
1969-es reform:
Ugyanez a konokság figyelhető meg a hagyományos mise elpusztításában a neo-reformátoroknál, akik még azt sem tudják elviselni, hogy az öreg papok, akik megkapták a jogot, hogy a régi misét olvassák, ezt nyilvánosan és résztvevőkkel tegyék. [1970 után egyes országokban az idős papok engedélyt kaphattak pár évre, hogy a régi misét mondják, Németországban ezt például 1974-ben vonták vissza.] Ugyanígy, ha egy hivatalban levő pap csak megpróbálja megtartani a hagyományos rítust, amit az ú. n. II. Vatikáni Zsinat atyái ünnepélyesen megígértek, hogy „megőrizni és minden elképzelhető módon támogatni” fognak (De Sacra Liturgia, Nr. 4), vagy a hagyományos katekizmust tanítja, akkor rá, mint „az általános lelkipásztorkodás akadályozójára” tekintenek, és szükségszerűen „az új vallás egy tüzes rajongójával” pótolják, míg őt kiszolgáltatják a nyomornak.
A katolikus érzületű püspököket és papokat, akik a misét és a régi hitet védelmezték, elbocsátották hivatalukból és az új hit buzgó híveivel helyettesítették.
1969-es reform:
Ugyanez a konokság figyelhető meg a hagyományos mise elpusztításában a neo-reformátoroknál, akik még azt sem tudják elviselni, hogy az öreg papok, akik megkapták a jogot, hogy a régi misét olvassák, ezt nyilvánosan és résztvevőkkel tegyék. [1970 után egyes országokban az idős papok engedélyt kaphattak pár évre, hogy a régi misét mondják, Németországban ezt például 1974-ben vonták vissza.] Ugyanígy, ha egy hivatalban levő pap csak megpróbálja megtartani a hagyományos rítust, amit az ú. n. II. Vatikáni Zsinat atyái ünnepélyesen megígértek, hogy „megőrizni és minden elképzelhető módon támogatni” fognak (De Sacra Liturgia, Nr. 4), vagy a hagyományos katekizmust tanítja, akkor rá, mint „az általános lelkipásztorkodás akadályozójára” tekintenek, és szükségszerűen „az új vallás egy tüzes rajongójával” pótolják, míg őt kiszolgáltatják a nyomornak.
Aligha lehet nem észrevenni, hogy e két reform ikrekként hasonlít egymásra, vagyis, hogy Montini/VI. Pál „reformerei” szorgalmasan jártak iskolába az anglikánoknál, hogy biztosítsák a sikert saját „reformjaik” számára is. Mégis csak akkor lehet ezt a sikert megérteni, ha egy alapvető különbségre utalunk, mely az összehasonlításból nem tűnik ki. Luther Márton utalt arra, hogy a szentmise tanítása, mint igaz és valóságos áldozat szorosan összekapcsolódik a papságról szóló tanítással. Ez volt a meggyőződése: „Ha a misét pusztítottuk, az a véleményem, hogy akkor a papságot is le fogjuk tudni rombolni. Mert mint a sziklára, úgy támaszkodik az egész pápaság kolostoraival, testületeivel és oltáraival a misére. Minden törvényszerűen össze fog dőlni, ha káromló és förtelmes miséik összedőlnek.” (Contra Henricum Angliae Regem)
Miközben az anglikánok „misereformjukat” Róma ellen hajtották végre és céljuk egy saját nemzeti „egyház” létrehozása volt, addig a „zsinat” utáni reformokat „Róma” hajtotta végre, „Róma” által, és a római autoritások erőszakolták rá az egész világegyházra. Ez az egyháztörténelemben példa nélkül álló, egyszeri helyzet, olyan helyzet, mely sürgető módon magyarázatot igényel. Egy kicsit másképp kifejezve: Előfordulhat-e, hogy az Egyház egyik legitim pápája olyan liturgiát erőszakol rá az Egyházra, melyről azt kell mondani, hogy szinte hajszálnyira hasonlít az anglikánok liturgiájára? Egy mise-liturgiára, melyről Ottaviani és Bacci bíborosok a „A NOM rövid kritikai vizsgálata” című írásukban a következőképpen ítélkeztek: „Mind ezek nem tartalmazzák se a valóságos jelenlétet, se az áldozat ténylegességét, se a konszekráló pap felszentelt voltát, se az eucharisztikus áldozatnak a gyülekezet jelenlététől független legbelsőbb érték-tartalmát. Ugyanennyire hiányoznak belőlük a dogmatikus és a mise számára lényeges értékek, melyek egyedül alapozzák meg a mise igazi definícióját. Önkéntes elhagyásuk egyet jelent az »elavultnak tartásukkal« és ezért, legalábbis a gyakorlatban totális tagadásukkal.”
Lehetséges ez? Lehet az Egyháznak egy olyan rítusa, mely a korábbi rítusokkal olyan mértékben szakít, hogy ez „legalábbis a gyakorlatban totális tagadásukkal” jelent egyet?
Lehetséges ez? Lehet az Egyháznak egy olyan rítusa, mely a korábbi rítusokkal olyan mértékben szakít, hogy ez „legalábbis a gyakorlatban totális tagadásukkal” jelent egyet?
Hogy ezt a tényt valahogyan megmagyarázhassák, sok „tradicionalista” egy igencsak kétes tézishez menekül. Többnyire Montini/VI. Pálra utalnak, aki már 1972. június 29-én ezt mondta: „Az az érzésünk, hogy valamilyen résen keresztül a Sátán füstje beszivárgott Isten templomába. … Egy ellenséges hatalom beavatkozása történt, melynek neve »ördög« (diavolo) … Úgy gondoljuk, hogy egy természeten kívüli hatalom nyomult be a világba, csak hogy romboljon, a zsinat gyümölcseit megfojtsa.”
[szerk. megj.: Azt hiszem keresve sem lehet szebb példáját találni a történelem-, azaz a beszéd-hamisításoknak, melyek nyilván minden időben voltak, de korunkban soha nem látott, és soha elképzelni nem tudott mértékben öntötték el és uralják a világot. Nekem még olyan könyvem is van, melynek ez a híres idézet a címe – persze ez is torzítottan –, és annak a könyvnek az írója sem tudta, sem említette meg – mint ahogy ezen mondat összes többi idézője sem –, hogy Montini nem az általa elképzelt értelemben értette és használta ezt a kifejezést. Az első torzítás: Montini nem azt mondta, hogy az „Egyházba” szivárgott be Sátán füstje, hanem „Isten templomába”, ami egyáltalán nem ugyanaz; 2. torzítás: Montini szerint a Sátán, azaz egy „ellenséges hatalom” azon munkálkodik, hogy a „zsinat”, azaz az ő zsinatának a „gyümölcseit megfojtsa”. Micsoda luciferi tett ez is: évtizedeken keresztül az egész FSSPX és az ú. n. tradicionalisták ezt az idézetet, illetve ennek torzítottját használták egyik fő fegyverüknek a zsinati szekta és zsinati álpápák legitimitásának védelmében, merthogy, lám, aki ilyet észrevesz és ki is mond, az csak nem lehet teljesen eretnek.]
[szerk. megj.: Azt hiszem keresve sem lehet szebb példáját találni a történelem-, azaz a beszéd-hamisításoknak, melyek nyilván minden időben voltak, de korunkban soha nem látott, és soha elképzelni nem tudott mértékben öntötték el és uralják a világot. Nekem még olyan könyvem is van, melynek ez a híres idézet a címe – persze ez is torzítottan –, és annak a könyvnek az írója sem tudta, sem említette meg – mint ahogy ezen mondat összes többi idézője sem –, hogy Montini nem az általa elképzelt értelemben értette és használta ezt a kifejezést. Az első torzítás: Montini nem azt mondta, hogy az „Egyházba” szivárgott be Sátán füstje, hanem „Isten templomába”, ami egyáltalán nem ugyanaz; 2. torzítás: Montini szerint a Sátán, azaz egy „ellenséges hatalom” azon munkálkodik, hogy a „zsinat”, azaz az ő zsinatának a „gyümölcseit megfojtsa”. Micsoda luciferi tett ez is: évtizedeken keresztül az egész FSSPX és az ú. n. tradicionalisták ezt az idézetet, illetve ennek torzítottját használták egyik fő fegyverüknek a zsinati szekta és zsinati álpápák legitimitásának védelmében, merthogy, lám, aki ilyet észrevesz és ki is mond, az csak nem lehet teljesen eretnek.]
Elsőnek tehát azt kell csodálkozva megállapítani, hogy Montini eredeti szavai szerint Sátán füstje egyáltalán nem a modernizmus és az ő új liturgiájának alakjában hatolt be „Isten templomába”, hanem hogy „a zsinat gyümölcseit megfojtsa”! Micsoda megcsúfolása az igazságnak ez a kijelentés, ha meggondoljuk, mi mindent tett ez az ú. n. zsinat tönkre! George A. Lindbeck amerikai professzor, a „zsinat” idején a Lutheránus Világszövetség delegáltja, már 1963 tavaszán a liturgia-konstitúcióval kapcsolatban az „ellenreformáció végéről” beszélt, és „A liturgia-reform teológiai alapelvei” című cikkében jelentette meg véleményét, amiben többek között ez áll: „Nem lehet kétség afelől, hogy a (a II. Vatikáni Zsinatnak a liturgiáról szóló) sémának alapelvei nem kevesebbek, mint forradalmiak – legalábbis protestáns szemszögből nézve. Minden esetre az utolsó – talán vissza lehet idáig menni – 15 század jelentős liturgikus törekvéseinek (és irányainak) a megváltoztatásának a manifesztumát vázolják fel.”
Mi is ennek a forradalmi változásnak a célja? Ezzel kapcsolatban néhány ú. n. tradicionalista önpusztításról beszél az Egyházban. De ismételten csak csodálkozva kérdezzük: Hogyan lehetséges ilyesmi? Létezhet olyan, hogy Jézus Krisztus elpusztíthatatlan Egyháza hirtelen elpusztítja saját magát? Szent X. Pius katekizmusában erre a kérdésre: Lerombolható-e vagy elpusztulhat-e a katolikus Egyház? – ezt válaszolja: „Nem, a katolikus Egyházat lehet üldözni, de nem lehet lerombolni és nem pusztulhat el. Az idők végezetéig fent fog állni, mert Jézus Krisztus, ahogy megígérte, vele lesz a világ végéig.” – Aki az Egyház önelpusztításáról beszél, az láthatóan már régóta fontos dolgokat összekever.
Mi is ennek a forradalmi változásnak a célja? Ezzel kapcsolatban néhány ú. n. tradicionalista önpusztításról beszél az Egyházban. De ismételten csak csodálkozva kérdezzük: Hogyan lehetséges ilyesmi? Létezhet olyan, hogy Jézus Krisztus elpusztíthatatlan Egyháza hirtelen elpusztítja saját magát? Szent X. Pius katekizmusában erre a kérdésre: Lerombolható-e vagy elpusztulhat-e a katolikus Egyház? – ezt válaszolja: „Nem, a katolikus Egyházat lehet üldözni, de nem lehet lerombolni és nem pusztulhat el. Az idők végezetéig fent fog állni, mert Jézus Krisztus, ahogy megígérte, vele lesz a világ végéig.” – Aki az Egyház önelpusztításáról beszél, az láthatóan már régóta fontos dolgokat összekever.
Próbáljuk meg ezt az Egyház rítusát illető összevisszaságot egy kicsit kibogozni. Billot bíboros ezt írja „Parusia” című művében [a német nyelvű kiadás 47-48. oldalán]: „Az örök áldozat, amiről itt szó van, az Újszövetség áldozata; ami az Ószövetség áldozatát követte, amit Mózes törvénye szerint este és reggel mutattak be a jeruzsálemi templomban. .. Egy szóval, ez oltáraink áldozata, amit akkor azokban a szörnyű napokban törvényen kívül fognak helyezni, száműzni fognak a nyilvánosságból, és ezért – eltekintve azoktól a szentmiseáldozatoktól, melyeket a katakombák földalatti eldugott sarkaiban mutatnak be – mindenütt meg fog szűnni. .. De mi lesz ekkor a »vészt hozó undokság« (Dán 9,27; 11,31)? Nyilván valami hasonló, mint ami Antiochusz Epifánesz üldözésekor volt, amikor a jeruzsálemi templomot Jupiternek szentelték, és mindenfajta tisztátalansággal és megszentségtelenítéssel beszennyezték. Valami hasonló, mondjuk, miközben természetesen tisztában vagyunk az idő és hely, valamint egy helyi és egy világméretű üldözés, mint amilyen az Antikrisztus idejében lesz, közötti különbségekkel. De mi áll még előttünk? A bálványimádásnak milyen új borzalma fog a mi templomainkban helyet foglalni, amelyek ily módon az emberiség istenének, az értelem istenének, a világban rejlő istennek a templomaivá válnak, és ami végül, a szabadgondolkodók mind ezen igyekezetei után a keresztény Kinyilatkoztatás természetfeletti Istene felett diadalmaskodik? Valamilyen luciferi titok lesz, amit a szabadkőművesek sötét gyülekezeteiben agyaltak ki, és ország-világ szeme láttára a ledöntött vagy eltakart tabernákulumok helyére tesznek.”
Az Egyház ellenségei meg fogják kísérelni az Újszövetség áldozatát tökéletesen eltüntetni a föld színéről. Fent utaltunk már arra, hogy már az ú. n. reformáció idején ezt a célt követték. Az ellenségek nyilván nem fognak azonnal mindenfajta keresztény kultuszt betiltani, hanem először csak azon igyekeznek, hogy ezeket a modern szellemnek vagy jobban mondva, rossz szellemnek megfelelően átformálják. Ez azonban a katolikus Egyházban csak akkor lehetséges, ha a legfőbb tekintélyt megnyerik e célra. Egy „pápa” nélkül, aki ezt a rombolást irányítja és levezeti, aligha sikerülhet valaha is egy ilyen vállalkozás.
Ami az Ószövetségben „Antiochusz Epifánesz üldözésekor volt, amikor a jeruzsálemi templomot Jupiternek szentelték, és mindenfajta tisztátalansággal és megszentségtelenítéssel beszennyezték”, az Újszövetségben akkor történt, amikor az ú. n. zsinat után a szentmiseáldozatból egy úrvacsorát, egy eucharisztikus ünnepséget, egy baráti lakomát, egy karizmatikus összejövetelt stb. csináltak. Aki egy modern kultuszhelyet józanul megszemlél, egy modern beton-„templomot” az oltárszigettel és középen a druida-kővel, annak be kell világosan látnia, hogy itt egy új kultuszú új vallásról van szó!
Világosan ki lehet mutatni, hogy az új mise készítőinak az volt az egyértelmű céljuk, hogy a miseáldozatot lerombolják, és egy új kultusszal helyettesítsék. Mindazonáltal keveseknek tűnt fel ez a tökéletes átalakítás, mert egyfelől a változtatás megfelelő démoni ravaszsággal ment végbe, másfelől a legtöbb katolikus a szentmiseáldozattal kapcsolatos tudását már régen elvesztette.
Az Egyház ellenségei meg fogják kísérelni az Újszövetség áldozatát tökéletesen eltüntetni a föld színéről. Fent utaltunk már arra, hogy már az ú. n. reformáció idején ezt a célt követték. Az ellenségek nyilván nem fognak azonnal mindenfajta keresztény kultuszt betiltani, hanem először csak azon igyekeznek, hogy ezeket a modern szellemnek vagy jobban mondva, rossz szellemnek megfelelően átformálják. Ez azonban a katolikus Egyházban csak akkor lehetséges, ha a legfőbb tekintélyt megnyerik e célra. Egy „pápa” nélkül, aki ezt a rombolást irányítja és levezeti, aligha sikerülhet valaha is egy ilyen vállalkozás.
Ami az Ószövetségben „Antiochusz Epifánesz üldözésekor volt, amikor a jeruzsálemi templomot Jupiternek szentelték, és mindenfajta tisztátalansággal és megszentségtelenítéssel beszennyezték”, az Újszövetségben akkor történt, amikor az ú. n. zsinat után a szentmiseáldozatból egy úrvacsorát, egy eucharisztikus ünnepséget, egy baráti lakomát, egy karizmatikus összejövetelt stb. csináltak. Aki egy modern kultuszhelyet józanul megszemlél, egy modern beton-„templomot” az oltárszigettel és középen a druida-kővel, annak be kell világosan látnia, hogy itt egy új kultuszú új vallásról van szó!
Világosan ki lehet mutatni, hogy az új mise készítőinak az volt az egyértelmű céljuk, hogy a miseáldozatot lerombolják, és egy új kultusszal helyettesítsék. Mindazonáltal keveseknek tűnt fel ez a tökéletes átalakítás, mert egyfelől a változtatás megfelelő démoni ravaszsággal ment végbe, másfelől a legtöbb katolikus a szentmiseáldozattal kapcsolatos tudását már régen elvesztette.
Az igazi szentmiseáldozat Ábel, Isten igaz szolgája áldozatának megfelelő áldozat, ahogy ez a szentmise kánonjában áll. [Supra quae propitio ac sereno vultu respicere digneris; et accepta habere, sicuti accepta habere dignatus es munera pueri tui justi Abel, et sacrificium Patriarchae nostri Abrahae: et quod tibi obtulit summus sacerdos tuus Melchisedech, sanctum sacrificium, immaculatam hostiam. – Tekints ezekre kegyes irgalmas és derűs tekintettel: és fogadd el, mint ahogy kegyesen elfogadtad igaz szolgádnak, Ábelnek ajándékait, és ősatyánknak, Ábrahámnak áldozatát: és azt a szent és szeplőtlen áldozatot, melyet Melkizedek, a te főpapod mutatott be neked.]
Ábel egy szeplőtelen bárányt áldozott (Ter 4,4), amit közvetlenül „Isten bárányára, aki elveszi a világ bűneit” kell és lehet érteni. Ábelnek ez az áldozata csak előképe volt Jézus Krisztus kereszten meghozott áldozatának, amelyben beteljesedését és tényleges értelmét találja meg, ahogy a Trienti Zsinat kimondta:
„És ez az a tiszta áldozat, melyet azoknak, akik bemutatják se méltatlansága vagy gonoszsága nem tud beszennyezni, amiről az Úr Malakiás által megjövendölte, hogy az ő nevének, ami nagy lesz a nemzetek között, és minden helyen, mint tiszta áldozatot fognak bemutatni [lásd: Mal 1,11], és amire Pál apostol a korintusiaknak írt levelében egyértelműen utal, amikor azt mondja, hogy azok, akik a gonosz lélek asztalánál beszennyezik magukat, nem részesedhetnek az Úr asztalából [lásd 1 Kor 10,21], miközben asztal alatt mind a kétszer az oltárt érti. Ez az az »áldozat«, ami a természet és törvény idején az áldozás sokfajta példázata által [lásd: Ter 4,4; 8,20; 12,8; 22,1-19; Kiv: mindenütt] előrajzolódott, mivel mindazon javakat, melyek ezek által jelöltettek meg, mint mindezek beteljesülése és tökéletesítése felölel” (DH 1742).
Ábel egy szeplőtelen bárányt áldozott (Ter 4,4), amit közvetlenül „Isten bárányára, aki elveszi a világ bűneit” kell és lehet érteni. Ábelnek ez az áldozata csak előképe volt Jézus Krisztus kereszten meghozott áldozatának, amelyben beteljesedését és tényleges értelmét találja meg, ahogy a Trienti Zsinat kimondta:
„És ez az a tiszta áldozat, melyet azoknak, akik bemutatják se méltatlansága vagy gonoszsága nem tud beszennyezni, amiről az Úr Malakiás által megjövendölte, hogy az ő nevének, ami nagy lesz a nemzetek között, és minden helyen, mint tiszta áldozatot fognak bemutatni [lásd: Mal 1,11], és amire Pál apostol a korintusiaknak írt levelében egyértelműen utal, amikor azt mondja, hogy azok, akik a gonosz lélek asztalánál beszennyezik magukat, nem részesedhetnek az Úr asztalából [lásd 1 Kor 10,21], miközben asztal alatt mind a kétszer az oltárt érti. Ez az az »áldozat«, ami a természet és törvény idején az áldozás sokfajta példázata által [lásd: Ter 4,4; 8,20; 12,8; 22,1-19; Kiv: mindenütt] előrajzolódott, mivel mindazon javakat, melyek ezek által jelöltettek meg, mint mindezek beteljesülése és tökéletesítése felölel” (DH 1742).
Ha az új mise rítusát pontosan áttanulmányozzuk, akkor különösen a tökéletesen újonnan alakított ú. n. áldozati adományok előkészítése tűnik fel. Ott ez áll: „Áldott vagy te, Úr, a mi Istenünk, a világ teremtője. Nekünk ajándékozod a kenyeret, a föld és az emberi munka gyümölcsét. Fölajánljuk néked ezt a kenyeret, hogy ez számunkra az élet kenyere legyen.” És: „Áldott vagy te, Úr, a mi Istenünk, a világ teremtője. Nekünk ajándékozod a bort, a szőlőtő és az emberi munka gyümölcsét. Fölajánljuk néked ezt a kelyhet, hogy ez számunkra az üdvösség kelyhe legyen.” – Ezzel szemben a tridenti mise felajánlási imáiban a pap ezt imádkozta: „Suscipe, sancte Pater, omnipotens, aeterne Deus, hanc immaculatam Hostiam” – „Fogadd el, szent Atya, mindenható örök Isten, ezt a szeplőtelen áldozatot, melyet én, méltatlan szolgád, felajánlok neked, élő és igaz Istenemnek, számtalan bűnömért, sértéseimért és hanyagságaimért: fölajánlom minden itt körülállókért, sőt minden keresztény hívőkért, élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségünkre váljék az örök életre. Amen.” – A szeplőtelen áldozat alatt természetesen Isten szeplőtelen báránya értendő.
Hogy az új misében az áldozat alapvető átértelmezését világosan megértsük, a Teremtés könyvében kell azt a verset elolvasnunk, amire a Trienti Zsinat utalt: „Bizonyos idő elteltével történt, hogy Káin a föld terméséből áldozatot mutatott be az Úrnak. Ábel is áldozatot mutatott be, nyája zsenge bárányaiból, azok zsírjából. Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára. Káinra és áldozatára azonban nem tekintett. Ezért Káin nagyon haragos lett és lehorgasztotta fejét. … Káin közben így szólt testvéréhez, Ábelhez: »Menjünk a mezőre!« Amikor pedig a mezőn voltak, Káin rátámadt testvérére, Ábelre és agyonütötte.” (Ter 4,3-8) – Nos, ki áldozza fel itt a „föld és az emberi munka gyümölcsét”, ahogy az új mise felajánlási imáiban kétszer is megneveztetik? Láthatóan, Káin! De hogyan ítéli meg Isten Káin áldozatát szemben Ábel áldozatával? „Az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára. Káinra és áldozatára azonban nem tekintett.”
Az új mise csinálói tehát az új, íróasztalon kitalált rítusukat Káin áldozatának alapjaira konstruálták meg, tehát arra az áldozatra, amit Isten elvetett! Káinnak ez az Isten által elvetett áldozata az ő új rítusuk értelmezési alapja! Ezáltal ez a rítus már alapjaiban ellen-rítusként lett megtervezve, mint olyan rítus, ami olyan áldozatot mutat be, amit Isten elvetett! Ez az a rítus, amit Billot bíboros előre megsejtett, amikor ezt kérdezte: „A bálványimádásnak milyen új borzalma fog a mi templomainkban helyet foglalni, melyek ily módon az emberiség istenének, az értelem istenének, a világban rejlő istennek a templomaivá válnak, és ami végül, a szabadgondolkodók mind ezen igyekezetei után a keresztény Kinyilatkoztatás természetfeletti Istene felett diadalmaskodik?”
Senki nem vitathatja, hogy ezzel tökéletesen találóan az új mise, mint az ember, az értelem, a világban benne rejlő isten kultusza van megírva.
Az új mise csinálói tehát az új, íróasztalon kitalált rítusukat Káin áldozatának alapjaira konstruálták meg, tehát arra az áldozatra, amit Isten elvetett! Káinnak ez az Isten által elvetett áldozata az ő új rítusuk értelmezési alapja! Ezáltal ez a rítus már alapjaiban ellen-rítusként lett megtervezve, mint olyan rítus, ami olyan áldozatot mutat be, amit Isten elvetett! Ez az a rítus, amit Billot bíboros előre megsejtett, amikor ezt kérdezte: „A bálványimádásnak milyen új borzalma fog a mi templomainkban helyet foglalni, melyek ily módon az emberiség istenének, az értelem istenének, a világban rejlő istennek a templomaivá válnak, és ami végül, a szabadgondolkodók mind ezen igyekezetei után a keresztény Kinyilatkoztatás természetfeletti Istene felett diadalmaskodik?”
Senki nem vitathatja, hogy ezzel tökéletesen találóan az új mise, mint az ember, az értelem, a világban benne rejlő isten kultusza van megírva.
És az utolsó mondat is megborzongatja az embert, ha meggondoljuk, hogy Annibale Bugnini, az új mise fő csinálója, bizonyítottan szabadkőműves volt: „Valamilyen luciferi titok lesz, amit a szabadkőművesek sötét gyülekezeteiben agyaltak ki, és ország-világ szeme láttára a ledöntött vagy eltakart tabernákulumok helyére tesznek.”
Bár Billot bíboros ehelyütt a még eljövendő Antikrisztusra gondolt, aki számára azonban az új liturgia már szabaddá tette az utat. A tabernákulumot már félretették, a szentmiseáldozat teológiáját már lerombolták, az oltárt asztalokkal helyettesítették – ily módon alapjában véve az út már készen van az Anikrisztus számára. Vajon mi tartoztathatja még fel…
(forrás: www.antimodernist.org/am – 2015. február 19.)
http://katolikus-honlap.hu/1501/weinzierl2.htm
Bár Billot bíboros ehelyütt a még eljövendő Antikrisztusra gondolt, aki számára azonban az új liturgia már szabaddá tette az utat. A tabernákulumot már félretették, a szentmiseáldozat teológiáját már lerombolták, az oltárt asztalokkal helyettesítették – ily módon alapjában véve az út már készen van az Anikrisztus számára. Vajon mi tartoztathatja még fel…
(forrás: www.antimodernist.org/am – 2015. február 19.)
http://katolikus-honlap.hu/1501/weinzierl2.htm
