Komoly bajban a gazdaság! A vezetőség és a politika össze-vissza kapkod, miközben egymásra mutogatva próbálják meg a felelőst “kinevezni”. Mára a kormány elnöki rendelettel kötelezteaz állami szervezeteket és intézményeket hogy utalják át minden készpénz-megtakarításukat a központi bankba. Azonnal kiderült, hogy nem lesz elég fedezet, ezért szélesebbre kell fogni a söprést. Tegnapi nappal eldőlt, hogy a nagy padlássöprés “áldozatai” között lesznek a nyugdíjalapok és má eddig megkímélt állami intézmények tartalékai is. A cél egyértelmű! A kormány elő akarja teremteni a nyugdíjak és közalkalmazotti bérek fedezetét! Viszont már arról kell beszélnünk, hogy vége a nyugdíj intézményének pár héten-hónapon belül. Kezdesz izzadni? Jól teszed!

A bevezetőben a valóságot írtam meg. Valóban ez történt, valóban ilyen döntéseket hozott a kormány! Fel kell magadban tenni a kérdést, hogy megtörténhet egy ilyen esemény Magyarországon?

Gyorsan megnyugtatlak, hogy Görögországban zajlottak le ezek az események. Görögország hatalmas sz*rban van. Gyakorlatilag két héttel előre már nem tudnak tervezni. Az állami apparátus minden létező vagyonát kénytelenek elvenni, minden állami megtakarítást fel kell élniük. És ha ez nem lesz elég (márpedig nagyon komoly hiány van ), akkor jöhetnek a lakossági folyószámlákon tartott pénznek és az államcsőd. Persze Dimitrisz Mardasz, a bevételekért felelős pénzügyminisztériumi vezetésével pontosan ezt az állapotot akarják elkerülni. A totális csőd ellen küzdenek. Szeretném hinni, hogy sikerülni fog nekik a menekülés. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy EU beavatkozás és kontroll nélkül elkerülhetetlen a vég. Nem fogják tudni saját erőből megoldani. Politikai és gazdasági konzenzusra lesz szükségük, aminek mindig komoly ára van.

De most szakdjuk el a görögöktől. Direkt akartalak sokkolni egy valós történettel, Nem véletlenül izzadtál le vagy ment fel a vérnyomásod a cikk elején. Valljuk be egymás között, hogy valószínűleg tartottad egy pillanatig, hogy nálunk is előfordulhat ez az esemény (ugye volt már szó Mnyp vagyonról… ). Magyarország jelenleg nem veszélyeztetett nyugdíj szempontból. Viszont a fontos közlés ebben az időtáv. Ugyanis az ismert korfa probléma, az adózók negatív összetétele valamint a nyugdíjrendszerünk pilotajátéka olyan brutális egyveleget alkot, aminek a vége változatlan hozzáállással egy társadalmi katasztrófa és a nyugdíjrendszer komplett összeomlása lesz.

Erről a témáról beszélni kell, mivel a legtöbben még mindig elutasítják a tényeket. Éveken keresztül azt mondták az okosok, értékesítési trénerek, szakértők, hogy az ügyfeleket el kell álmodoztatni, mit szeretnének nyugdíjas korukban csinálni. Szeretnél utazgatni egzotikus helyekre? Jó autóval akarsz járni? Minden álmod megakarod valósítani? Na ezért tegyél félre saját nyugdíjcélú megtakarításodba.

A nagy francokat!

Beszéljünk már végre komolyan, mert a környezetünkben sorra dőlnek be a nyugdíjrendszerek különböző okoknál fogva. Számtalan figyelmeztetést kapunk arról, hogy baj lesz nálunk is. Biztosan tudjuk, hogy jelen forgatókönyv szerint ahogyan haladunk előre az évtizedekkel, a társadalom nyugdíjának jelentős részét saját megtakarítása fogja kitenni (vagy nem lesz nyugdíj) és egyre kisebb hányadot fog tudni az Állam megfinanszírozni.

Nem azért kell saját magadnak félretenni, hogy utazgatni tudjál isten tudja hova. Azért kell félretenni, mert 20-30 év múlva esedékes nyugdíjas éveidben nem biztosított, hogy lesz egyáltalán mit enned vagy lesz pénzed gyógyszerekre. Az sem biztosított, hogy megéled a nyugdíjat, hiszen a rendszer logikus válasza erre a nyugdíjkorhatár folyamatos eltolása.

Lassan ébresztő van!

Ezzel most direkt provokálni akarlak, hogy végre gondolkozzunk előre! Cáfoljatok meg kommentben, értsetek egyet, adjatok igazat vagy hülyézzetek le! Csak végre őszinte és egyéni véleményeket adjatok, amivel másoknak is tudtok segíteni, ne pedig a politikai demagógiát használva hozzatok tv-ben hallott bullshit példákat, érveket és ellenérveket.
(Szarvas Róbert)

Április 13-án pont akkor kapcsoltam az ATV-re, amikor G. Fodor Gábor a Csatt című műsor stúdiójában a következő mondatokat mondta:

„Szerintem, ami az embereket a legjobban ingerli, az az, ha úgy érzik, hogy meg akarják nekik mondani, hogy merre van az előre; hogyan kell élniük. Szerintem ez az egész kérdés, minden más, hogy valaki szélsőséges-e vagy nem szélsőséges, ez mind alárendelődik annak a problémának, hogy a választópolgárok kritikus tömegei úgy érzik-e, hogy egész egyszerűen megmondják nekik – felülről, vagy valakik, akik az igazság letéteményeseinek tekintik magukat –, hogy hogyan éljenek. Én azt gondolom, hogy ez a legfőbb tanulsága az elmúlt fél évnek: hogy úgy kell kormányozni, hogy ezt a feltételezést ki kell védeni.

És ebben, szerintem, döntő része van – és itt a szabad vasárnap kérdését hozom elő – annak, hogy szerintem egy kisebbik párt, akiről ma egyértelműen azt gondolják a választópolgárok, hogy egy ilyen militáns, fundamentalista pártalakulat, akit nem választott meg senki – idáig nem lehet eljutni egy kormányzó pártnak. Amikor kormányoz az ember, akkor arról van szó, hogy megkönnyíti az emberek életviszonyait, nem pedig beleszól az életükbe. Szerintem ez a döntő kérdés. (…) Hogy ha ez megoldódik, tehát hogy ha az emberekről lekerül ez a lelki teher, hogy azt gondolják, hogy megmondják nekik, hogyan éljenek, akkor szerintem minden másképp lesz.”

Mindez a tapolcai választás másnapján hangzott el, és megütötte bár a fülemet, de az időközin aratott Jobbik-győzelem elemzése valahogy „elvitte a show-t”. Pedig, gondoljunk csak bele, a Fidesz mellett működő agytröszt stratégiai igazgatója senki által meg nem választott, „militáns, fundamentalista pártalakulat”-nak nevezte a KDNP-t… És mit jelent az, hogy „ha ez megoldódik”? Hogyan képzeljük el azt, hogy „az emberekről lekerül ez a lelki teher”? Orbán megrendszabályozza Semjénéket? Vagy egyenesen felbomlik a koalíció?

Nem tudom, az is lehet, hogy egyszerűen csak azt vesszük majd észre: a kormányoldalon visszaszorulnak a KDNP-sek. Az mindenesetre biztos, hogy G. Fodor Gábor értékelése nem hirtelen, esetleges gondolatkísérlet volt.
(válasz)

Történetünk főszereplője 16 éves, magyar diák. Tanulni szeretne, megérteni a világ működését, átlátni az összefüggéseket, aztán pedig helytállni a munkaerőpiacon. Ehelyett kétszikű növényeket magol, mert a magyar oktatás jelen pillanatban tökéletesen életképtelen... De mondja el ő, hogy mit gondol.

Egy, a világra nyitott, tudásvágyban bővelkedő budapesti gimnazista vagyok. Ennek ellenére gyomorgörcsöt kapok, valahányszor az iskolára gondolok, és ez így szerintem nincs rendjén. Az iskola leginkább abból áll, hogy reggel bemegyek fáradtan, a tanárok is fáradtak, a többiek is fáradtak, és akkor mi, együtt, fáradtan próbálunk valamit csinálni, amiből általában semmi jó nem sül ki. Miért is lenne máshogy…

Az általános kimerültség közepette, ami egyébként kutatásokkal bizonyítottan az életkorunkra jellemző, napi 6-7 tanórában körmöljük szorgosan a tanárjaik által diktáltakat. Hogy ennek mi értelme, azt még egyetlen brit kutató sem derítette ki. De nem hiszem, hogy a tollbamondás, bármilyen hasznos képességemet is fejlesztené. Amennyiben mégis, azt köszönöm szépen, de azt elmúlt tíz évben a magyar oktatás, már tökéletesre fejlesztette.

Valaki tanítson meg élni!

Ha egy mód van rá, és végre engem is megkérdez valaki, akkor mostantól szeretnék a kreativitásra, a problémamegoldó képességre, a kooperativitásra is rágyúrni, mert az esetek legnagyobb részében ezektől függ majd, hogy szakmailag sikeres leszek-e az életben, vagy sem. Azt is hallottam, hogy az állásinterjúkon nem a tankönyv kisbetűs részeibe kérdeznek bele, hanem az ember kiállása sokkal többet számít. Kit érdekelnek, majd a kétszikűek egy nagy multi döntőbizottsága előtt állva…

Egyenesen viccesnek tartom, hogy több mint tíz éve ebben az iskolarendszerben tanulok, de még egyszer se került szóba, hogy azt mégis hogyan kell csinálni?

Azon már nem is csodálkozom, hogy a körülbelül heti 35 órába nem fér bele 60 perc, ahol a kamaszok kötötten, mégis kötetlenül, uram bocsá!, beszélgetnek. Különösképp az zavar, hogy idén még egy tanár sem kérdezte meg tőlem, hogy én akkor hogy is vagyok. Arra már rég rájöttem, hogy a tudásmérés a rövid távú memóriám tesztelésén kívül nem sokból áll. Az írásbeli feleletnél a jegyem attól függ, hogy negyvenöt perc alatt (ami általában inkább 40) tudok-e elég gyorsan írni, és lap végéig érek-e kicsöngetésig, vagy épp mennyire vagyok fáradt 7. órában. Mert igen, mi is elfáradunk, pedig mennyi energiát tudnának bennünk felszabadítani, ha egy kicsit figyelnének ránk.

A szóbelinél se jobb a helyzet, az érdemjegyem inkább függ a tanár hangulatától, és személyemtől, mint a tudásomtól, amitől igazán kéne. Ilyen cseppet sem motiváló körülmények ellenére is küzdünk az osztálytársaimmal, magoljuk az 50 oldalnyi jegyzeteket a témazáróra, mert mást nagyon nem lehet csinálni. Az elvárások mind szülői, mind tanári irányból csak jönnek, és jönnek, hiszen be kell jutni egy jó egyetemre, ha munkát akar az ember, és az iskolának is előkelő helyen kell szerepelni a jövő évi ranglistán.

Elnézést, figyel itt rám valaki?

Előre tudom, hogy az érettségi időszakban kívülről fújom majd az összes tételt, de egy számlát nem fogok tudni befizetni, vagy egy rántottát megsütni, ha a magyar közoktatáson múlik. Rég nem álmodozom róla, hogy valaha egy történelmen vett csatát földrajzi szempontból is megnézzünk, vagy olyan interaktív feladatokat oldjunk meg, amelyek megmutatják a matematika természetben való megjelenési formáit.

Látom, hogy párhuzamosan tanuljuk a tantárgyakat, és ugyanazt a témát történelmi és irodalmi szempontból is megnézzük, de egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt valahogy összeegyeztessük. A majdnem százfős tanári kar tagjai azt sem tudják egymásról, hogy ki melyik osztálynak milyen tantárgyat tanít. Elég sokszor megtörténik, hogy 45 perc diktálás helyett akár otthon is maradhattunk volna, ha a tanár e-mailben átküldi a 4 oldalnyi anyagot óránként, és akkor csak 3 hetente kellene bemenni dolgozatot írni, de ilyet mégse lehet, pedig ugyanott tartanánk, mint most.

Az se szokott számítani, hogy a csoport fele egyest ír, mert szorít az idő, tartanunk kell magunkat a tantervhez. Nem tudom, kitől lehetne, de szeretném megkérdezni, hogy tankönyvekről diákok véleményét is kikérték? Mert ki tudhatná jobban, hogy miből lehet tanulni, mint a diák maga?
Nem hiszem, hogy ezeken ne lehetne változtatni, hiszen hetente olvashatom a cikkeket jobbnál jobb nyugati iskolareformokról. Nem mondom, hogy mindig minden rossz, de van bőven min változtatni. Azt sem tudom, hogy hány embernek kell még leírnia, hogy ez így nincs rendben, és történjen is valami. De abban biztos vagyok, hogy változtatások nélkül sosem lesz jobb, és nagyon remélem, hogy valaki végre veszi a fáradságot, és elkezdi valahol, legyen ő oktatási miniszter, tanár, vagy éppen én, éppen most.

A cikk margójára
Gabi – nevezzük így a diákot, aki a vallomást írta – Budapest egyik legnívósabb középiskolájába jár. A túljelentkezés miatt a 14 éves kiskamaszok önmagukból a maximumnál is többet kihozva próbálnak bekerülni az elitiskolába. Az persze csak később, élesben derül ki, hogy mennyit ér a „versenyistálló”.

Nlcafé