Bódás János: A MENNYBE MENT JÉZUSHOZ

Uram, ha most onnan lenézel,
lásd: a lét most sincs tele mézzel,
hogy rengeteg bűn, kapzsiság van
e szüléstől nyögdécselő világban.
Még nem mérték az igaz ember,
az az "igaz," kinél a fegyver,
az akar "jót," aki hatalmas,
a szegény, gyenge neve: hallgass!
... BÉKE?!... Öt kontinens rivallja
s a kapzsi ember meg se hallja,
sõt, a nevedben ölni készül,
s Te is, nem úr vagy már, de vádlott:
-- így váltottad meg a világot?

Engem nem tántorít el Tőled,
ha nem mindig látom erődet
de száz ok, érv, kínos eset
szól napról napra ellened
s a gyenge hit megtántorul,
ha nem látja: Te vagy az Úr!

Uram, nem magamért esengek,
de százmillió ember szenved,
tetű, éhség, rabszolga-járom
gyötri őket. Ezeket szánom.
Mocsok, sötét odúk penésze
s börtönfenék... Ez sokak része.
Csontváz-anyák korcsokat szülnek
s mind átkozódva, sírva tûrnek,
szívük már robbanásig megtelt
atom-erejű gyűlölettel...

A szenvedők nevében kérlek,
add, hogy legyen élet az élet,
ne köss békét herék hadával:
a munkát övezd glóriával.
Nem kívánjuk, hogy Tündérország
legyen a Föld... Hadd hulljon orcánk
harmata - de legyen az ember
ember, nemes, szép küzdelemben.

Tedd ujjongóbbá dalainkat,
ritkítsd meg sűrű sóhajunkat
s adj jó békét - ne majd a mennyben,
de a Földön is!... Ámen, ámen.





Kerecseny János
A MAGYAR NÉPHEZ

Ti Félistenek az ősi Kárpátokon!
Nők és gyermekek, munkások, katonák,
Aggok és ifjak, kik a halálsáncokon
Rohantok tűzön és vason, vakon át,
Nem félve börtönt, vérpadot, kudarcot -
Felvettétek a reménytelen harcot:
Hozzátok nem méltók senki törpe mások!
- Köszöntlek titeket, dicső Óriások!

Új Tamerlán ellen, kik fellázadtatok,
Mert szolgaságot nem tűrt hős éneketek:
Kik száz Batu előtt harctáncot roptatok,
Mert szabadságot követelt véretek:
S hogy kivívjátok a legnagyobb Kincset,
Szétzúzva gyűlölt, vörös rabbilincset:
Dalolva mentetek halni, fegyvertelen:
- Örök fény övezzen sok ezer Névtelen!

És megdúltátok e kor Dzsingisz-khán hadát,
A "verhetetlen Arany Horda" népét:
Megdöntve vak hitek gyáva téves tanát
- Átformáltátok ezzel a Föld képét!
Zúg már Nyugaton a szabadság szele,
Kitisztult kábult álmodozók feje,
Kik bódító boruk negyven évig itták
- Ti ráztátok fel őket, gyönyörű Szittyák!

Ti Félistenek, csak tiétek az érdem,
Ha a tunya világ végleg feleszmél...
- Drága hősi fajtám, büszke magyar Vérem:
Diadalt vívtál, hazug, vörös eszmén!
Diadalt arattál: gyász-győzelmi tort.
Gyermek és asszonyvér Egekre sikolt,
Tankok talpáról csöpp kisded vére jajgat...
- Van-e nemzet, mely ily gaztettre is hallgat?!

Nem Nem veszhet ki így a lelkiismeret.
Egy gyilkost is üldöz száz ország hada,
A Föld népe olyan hitvány mégsem lehet,
Hogy futhat milljó, mint erdők dúvada!
- Bízzatok, parittyás hősi Dávidok,
Követek talált: Góliát már inog...
És felcsattant, süvölt az Igazság szója,
Édes Magyar Népem, Neked is üt óra!

Ti Félistenek a bérces Kárpátokon!
A kultúrvilág figyeli harcotok,
Úgy érez veletek, mint szenvedő rokon,
S megáldja halálba-indult arcotok...
De fegyvert is fen jog és törvény szerint,
És erős kezével kitartásra int!
Európa hívő népe mind háborog:
Remegnek már a poklos sátán-táborok!

És itt - a szabadság véráztatta földjén,
Pirul az arc: a magyar ököl feszül...
Gyászköntös van New York Liberty bús Hölgyén,
De mellét vaspáncél fedi már mezül!
Szobor ajkáról tiltó szó zúg s teper:
Gyilkosok, ne tovább! Lehullt a lepel!
Elég volt a gyermek- és asszony vér folyam.
Mert ha mozdulok: A Földön nem volt olyan!

Óh, ti Félistenek a szent Kárpátokon,
Kiknek hű vére patakokban csorog:
Bízzatok, mert ősi, hősi vártátokon
Oldalatokra állt Isten és a Jog!
Szívetek kelyhének hő áldozatja:
Tisztelettel tekint rátok jó és gonosz,
És a világ első népe elé soroz!

Ti Félistenek a véres Kárpátokon!
Nők és gyerekek, munkások, katonák,
Aggok és ifjak, kik a halálsáncokon
Rohantok tűzön és vason, vakon át:
Köszöntlek titeket hős Óriások!
Csodállak, tisztellek győztes Csodások!
- Könnyező szememben a dicsőség ragyog
S áldom Istenem, hogy: én is magyar vagyok!

(Cleveland, 1956. október 25.)





Áron


Uram, Teremtőm, Istenem,
megleltem hazám, de még nem ismerem.
Van egy régi térkép mit kaptam rég.
Apámé volt, így mondta: legyen tiéd.


S mondta még azt is, él itt egy büszke nép,
ahonnan a folyók vize messze ér.
Hol a madár, ha felszáll, s eljut az Égig,
távol a Föld, közel neki mégis.

Messze vagy Istenem, messze vagyok én is.
De itt vagy velem, itt vagy velem mégis.
Testvér a testvérnek, nem lehet gyilkosa,
egy fáradt sólyom szárnyán érkeztem haza.


Ide, ahol a napfény, baráti szó,
Ide, ahol tudják, jó az, ami jó.
Ide, ahol védik, az ősi határt,
Ide, ahol a jó szó, szívekre talál.


Uram Földön, Égben, legyen akaratod,
él itt egy nép, védd meg a magot.
Uram Földön, Égben, szívünk adtuk érted,
Ne engedd elvegyék az ősi büszkeséget!


Kapaszkodunk a semmiben,
üldöznek mert élünk.
Adj nekünk erőt, hogy messzire érjünk.
Adj erőt Istenem, bírjam küldetésem!
Megmaradjon a szó, megmaradjon a népem!


Messze vagy Istenem, oly közel mégis,
Az igazság miénk, felér hozzád az Égig!
Sokan álmodunk - mégis - egyedül vagyunk,
amíg lehet magyarul, magyarul imádkozunk.


Sokáig éltem a hegyekben, tán bűnös vagyok én is,
de ím most itt vagyok, vigyél a keresztúton végig!
Segíts nekem apám, ki itt fekszel a sírban,
Segíts, hogy megtaláljam népem, küldetésem!





Az utolsó "Tordai Országgyűlés"

"Elmondja, hogy mint lett a hazának veszte,
S ez a drága föld most, bitangra eresztve,
Raberdőket táplál, jaj, rabkalászt érlel!
Rabmagyarok sorsát hűséges beszéddel
Megrajzolja, festi, úgy, hogy a táborbul

Haragos moraj kél, tompa zúgás mordul.
- Hát akik szabadok? - Kiáltoznak többen.
Kuruc Balázs lelke szomorúra döbben.

A csonka hazában, hajh, alszik a lélek.
Ha ti azt tudnátok, a magyar mivé lett!
Koncért marakodik, aranyborjút épít,
Becsmérli, gyalázza egymást, saját vérit,
Nem tud felriadni, sziklaeggyé lenni,
Nem állítja meg a pusztulását semmi! . . .
Tettekre már hitvány, de nagy a beszédben!
Gőgösebb, tunyább, mint volt valaha régen!
A megásott sírját vigalommal nézi,
Sok öröklött bűnét újakkal tetézi,
S ha az Isten nem küld egy riasztó lelket,
Végképpen elalszik, nyomtalanul elmegy! . . .

A süveget, vértet szembehúzva mélyen,
A nagy országgyűlés hallgat szégyenében."


"De legyetek készen, mert eljön az óra,
Mikor csatakürtös vértalálkozóra
A felébredt magyar hozzátok kiált majd,
Hogy jöjjetek víni ezt a végső párbajt! "

Benke Tibor





Csodaszer

Nem vagyok én varázsló,
De még csak csodaszer sem vagyok.
Hozzátok szólok és beszélek Magyarok!
Amit most mondok, mondhatnám én is éppen,
De valaki más mondatja vélem.

És nem az ördög az, tudom biztosan,
Mert ő Istent nem dicsőitené ily magasztosan,
Angyal szállt meg: azt hiszem
Ő mondatja mindezt énvelem.

Mert az én szám ilyen ékesen,
Nem nyilt szóra még sohasem.
És hogy miért éppen én, ki igy szólhatok?
Nem rejtem véka alá e titkot sem,
S ebben a dologban még szerény sem vagyok.

Mert ALÁZAT van bennem sok,
És mint a köszikla, oly KEMÉNY is vagyok,
Ha Isten útján akarunk végigmenni,
Ahhoz elengedhetetlen e két dolog.

A nehéz sors ALÁZATRA nevelt,
S hogy e terhet el tudd hordozni,
Nem elég csupán az alázat,
KŐKEMÉNYNEK is kell lenni.

Tejut, 2oo9. szeptember 1o.





Szabó László Dezső: Ébredj végre magyar!

Ötven éve, hogy a pesti srácok,
az utca népe lerázta bilincsét,
és tankok elé dobta életét.
Életét, legnagyobb kincsét…
Ötven éve… és most hol tartunk?
Hol vagy szerelmes Forradalmunk?!

Ma a szabadság furcsa léte
gyöngyözik fáradt homlokunkon;
ma már nem a szovjet hízik
szocialista nyomorunkon.
Ötven éve… és most hol tartunk?
Hol vagy szépséges Forradalmunk?!

Ma kendőzetlen rabol a tőke,
úgy fosztogat, ahogy akar,
nincs védelem és nincs menekvés,
csak tehetetlen agyzavar.
Ötven éve… és most hol tartunk?
Hol vagy gyönyörű Forradalmunk?!

Ébredj magyar!
Nem érzed, hogy lenyúlnak?
Nem látod, mesteri kezek
rád mosolyogva, kirabolnak?!

Elveszik kenyered, elveszik jó borod,
vész az ifjúságod, elveszik agg korod,
elveszi földedet, elveszik a tájat,
elveszik a múltadat, most már az se fájhat!
Elveszi mosolyod, elveszik a könnyed,
mert a rabszolgának így se lehet könnyebb,
elveszik a lelked, el gondolatodat,
elveszik hitedet, napodat, holdadat,
elveszik utódod, elveszik jövődet,
kiürült fészkedbe idegenek jönnek.
Lopják büszkeséged, elveszik faludat,
elveszik nyelvedet, elveszik dalodat,
elveszik a sírod, elveszik jövendőd,
elveszik a sírod, elveszik jövendőd,
elveszik a Istened, elveszik teremtőd!

Ötven éve… és most hol tartunk?
Hol vagy vérrel megszentelt Forradalmunk?!

Ébredj magyar!
Csak akarnod kell és vége!
Vége lesz a rossz álomnak,
hogy akik ellen harcoltál,
a mai napig uralkodnak!!

Csoda esett, most éppen ötven éve…
Csinálj magyar most is csodát!
Ébredj fel végre alvó nemzet,
hadd nézzen nagyot a világ!




Gyömrő, 2006. július 16.




Gyergyótölgyes kellős közepében...

Gyergyótölgyes kellős közepében van egy nagy kaszárnya.
Ott székel a huszonegyes vadász parancsnoki szárnya.
Huszonegyes határvadász Horthy katonája,
Mert ő néki széles e világon, sehol nincsen párja.

A kaszárnya széles udvarában nyílik a muskátli,
Sír a kislány, hulldogál a könnye, el sem is akar állni.
Ne sírj, ne sírj te barna lány, büszke lehetsz rája,
Bús szívednek egy huszonegyes vadász a hűséges párja!




Sajó Sándor: Magyar énekKÉP


Uram! tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán,
És aztán belesírom minden ősi rögbe:
El innen, rablók ez az én Hazám!

És leszek szégyen, és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép Hazámat
A Jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd Hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy Ország lesz itt, egyetlen s Magyar!"





Nagytakaritás

Jártamban-keltemben
Azt láttam, hogy semmi sincsen rendben,
Gyorsan nekiláttam rendet rakni én,
De figyelmeztettek: Itt minden a helyén.

Nem úgy van az komám,
Szólok vissza én,
És sietve folytatom dolgomat,
De akkor már az orromra koppintanak.

Ott állok értetlen,
S bambulok a fertelmen.
Újra seprűt ragadok,
S nyomban kitakaritok.

De ekkor már a nagyfőnök jön felém,
S kiált dörgedelmesen,
El lehet menni, ha nem tetszik itt semmi,
"Rendbontókra" nincs szükség!

Értetlenül nézek én,
De hiszen itt semmi sincs a helyén,
Hebegtem-habogtam,
De oly mérgesen nézett rám, hogy inkább elkotródtam.

Tűnődtem magamban,
Hová kerültem én?
És vajon ki a bolond?
Ők, vagy én?

Beálltam hát a sorba,
És mint a többi birka, fejreálltam én,
S csodák csodája,
Valóban minden a helyén.

Akkor döbbentem rá,
Hogy két lábon állok én,
S a világ áll a feje tetején.

Tejut, 2oo9. Szeptember 12.




Hajas István: Ne sírj, Anyám!



Anyám, ha erre Nyugat felé nézel
S hiába várod bujdosó fiad,
Ne sírj Anyám, ha borús még az égbolt,
Egyszer felderül, egyszer felvirrad.
Egyszer, ha majd az ajtódat kitárod,
A hajnalpír az arcodra ragyog:
Ott áll előtted fiad, akit vártál,
S kiáltom: Anyám! Ne sírj, itt vagyok.

Hoztam a hajnalt, amit várva-vártunk.
Zokogva léptük át a szent határt.
Amerre jöttünk, ölelő karokkal
Egy eggyéolvadt nemzet lelke várt.
Ezernyi kérdés szállt el az ajkakról:
Mi van fiammal, jön-e az uram?
Kisunokámat hozza-e a lányom,
Hát a vejemmel, menyemmel mi van?

Jönnek. Mind-mind és örökbékét hoznak,
A bujdosásból Krisztus visszatért.
Ne sírj, Anyám, ha apám nem jöhet már,
Halálba ment a magyar nemzetért.
Ne sírjatok, kik mindhiába vártok!
Virág fakad a hősi sírokon.
Vérünk és könnyünk nem folyt el hiába,
Magyar áll őrt, az őshatárokon!

Anyám, nem lesz több rémületes álmod,
Szent küszöbödön őrködik fiad.
Hősi síroknak békés álmodói
Pihenjetek meg - hazátok szabad!
Testvérkarokkal - magyart átölelni
A bujdosóknak hada hazatart.
Amerre járnak, örömkönnyes arccal
Zengik, hogy: "Isten, áldd meg a magyart!"





Radnóti Mikós: Nem tudhatom...



Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.





Lengyel Károly: Ott ahol éltet a négy folyó

Most a rónák nyár tüzében ring a délibáb.
Tüzek gyúlnak, vakít a fény, ragyog a világ.
Dombok ormain érik már a bor.
Valamennyi vén akácfa menyasszonycsokor.
Zöld arany a pázsit selyme, kék ezüst a tó.
Csendes éjjen halkan felsír a tárogató.

Ott ahol éltet a négy folyó,
megtalál testvéri szó.
Ott ahol a felhők lába még elér,
ezredévről hoz ma hírt a szél.
Szól a kürt az ősi várfokán,
elringat a magyar táj.
S minden szent helyünkre újra száll,
vigyáz ránk a magyar turulmadár!

Kárpáthazát újra kerít, szállnak fellegek.
Fellobbannak az őrtüzek, csillogó szemek.
Még az eget is, öröm jár át,
Szép országunk szíveibe Szent Korona száll.
Szebb lesz a nyár, szebb az ősz is, szebben hull a hó.
Minden házon piros, fehér, zöld a lobogó.

Ott ahol éltet a négy folyó,
megtalál testvéri szó.
Ott ahol a felhők lába még elér,
zeng a dal, lelkekben újra ég.
Szól a kürt az ősi várfokán,
Átölel a magyar táj.
S minden szent helyünkre egyre vár,
újra hív a magyar turulmadár!

Ferencváros, 2009. október 28.








Székelyek, székelyek...

Fenn az égen hadak útja, csillagkaviccsal kirakva
Szittyák serge rajta erede.
Csaba király kivezeti, székelyeket megsegíti
Harci kürtje éjjel üzeni.

Refrén:
Székelyek, székelyek, mindig bizakodva énekeljetek!
Székelyek, székelyek, ősi dallal legyen tele szívetek!
Víg kedéllyel, szorgos kézzel igyekezzen minden székely
Építeni egy boldogabb jövőt!
De ha mégis vész jön rátok, magatokat ne hagyjátok,
Ősi virtus ad nektek erőt.
Ezt a sorsot örököltük, bajtól, vésztől sose féltünk,
Bátran álltuk az idők viharát,
Volt ez sokszor rosszabul is, bízva bízunk lesz még jobb is,
Erre segíts égi jó atyánk!

Ezeregyszáz esztendeje őseink itt teremtettek
Hazát, hazát a Kárpátok alatt.
Ezt védték és úgy szerették, bárhol voltak, nem feledték
Erdély földjét, mely otthonuk maradt.

Refrén

Itt élünk, mert itt születtünk, nem hagyjuk el szülőföldünk,
Jóban, rosszban itten maradunk.
Ez a föld, mely szeret minket, ez adja a kenyerünket,
S ez takar be, hogyha meghalunk.

Refrén

Szálljon végre ránk is boldogság!




Juhász Gyula: Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!




Szentmihályi Szabó Péter: Trianon sebei



Trianon sebeit az idő bekötözte,
de a vér átüt még mindig a sebeken.
Idegenek özönlöttek be a földre,
ki fegyverrel érkezett, ki fegyvertelen.
Aki fegyverrel jött, azt fogta a fegyver,
aki fegyvertelenül, azt befogadtuk,
fedéllel, földdel, szeretettel,
nem néztük, ki volt az anyjuk, az apjuk.

Feledd el, jó magyar, jobb, ha feleded
hófödte hegyeid, kincses városaid -
még a fejfákról is letörölték a neved,
templomaidban más nyelven szólal a hit.

Mint gazda, kit ősi házából kivetettek,
s megjelennek a rablók, fosztogatók,
gyorsan leverik a címert s a keresztet,
s a magyarnak bottal osztanak útravalót,
szomorú szemmel néz vissza a gazda,
letérdel, megcsókolja ősei földjét,
aztán csak porát szívja, sarát dagasztja,
néhány régi írás, fakult kép az örökség.

Trianon sebeit az idő bekötözte,
de a vér átüt még mindig a sebeken.
Régi gazdaként lépek a magyar földre,
és szent szavait sohasem feledem.




Papp Anna: Variációk egy témára


1. variáció

Talán a föld,talán az ég,
talán a minden-mindenség
adott erőt.
Talán a tűz,talán a jég,
a közel és a messzeség,
nemis tudom...
de elmondom,hogy borzalom
a tehetetlen hatalom:
csak les,csak néz,
csak vár,csak vár...
a döglött ló, zörgő csontváz már,
de nem száll le,mert azt hisz,
hogy a csontváz továbbviszi.

Talán a csend,talán a szó,
talán az est, a fényfaló
adott erőt,
nemis tudom...
de el kell,el kell mondanom,
hogy csöpög,fröcsög a gyűlölet,
akármi van:
sziszeg, sziszeg...
s a fel-fel, ti rabjai után,
koccintanak...
-hazám...hazám...!?...
Az isten lábát éltetik.
Sikerült megfogni nekik.
Végre !!!!
de mégse jutnak semmire,
merthát a lábnak nincs esze.

Szólít a Nap, szólít a szél,
szólít a nyár,szólít a tél,
harsog március szent szava:
Ne add, ne add fel soha!
Hisz megtanultat mi a harc!
Ezer év óta egyre tart!
Nézd szép hazádat, csupa szenny!
és gyönyörűség tölti el
azt,ki ezt tette vele...
Jöjj el MAGYAROK ISTENE !
itt rendet már csak te tehetsz!
de mi is ott leszünk Veled!


2. variáció

Kuncogás,...mint hegyi patak,
itt-ott felbukkan,.. elmarad....
csend...
aztán akad egy kicsi rés,
és kibuggyan a nevetés...
harsány,ragyogó,tiszta,szép!

Hegyi patak rohan, rohan...
sodorja,mi útjában van!

Oly szépek voltatok,ahogy kacagtatok!
Végre! Végre! Végre
megvan a kezdet !
-a nevetés!
Csak ez kell,...és mennek!
mennek! mennek! mennek!

Mióta a világ,világ,
te győztél mindig, ifjúság !
Te hoztad a változást,az újat !
Nevess,nevess!
-jól megtanultad :
Itt szólni kár,itt nem lehet!
Itt elárulják a nemzetet!
Itt kicsúfolják a magyart !
Itt csak az jó,ki balra tart!
Itt megköszönik a rabságot!
A magyar vidék,minek már most?
-Meghátrált a magyar gazda .
Ferkó büszkén hangoztatja.
Itt vitának nincs értelme,
egy válaszuk van mindenre,
hol sejpítve,hol sziszegve...
mutogatva hátrafele.

Nevessetek,nevessetek!

Fut,rohan a hegyi patak:
útjában szenny,vacak-kacat,
de a patak elsodorja!

,,, 89 - tél és hideg
bolyong a Vencel tér felett...
és mindenfelé emberek...
és csengenek, és csengenek...
a kulcscsomók csak csengenek...

-Nevetés és csengetés,
csengetés és nevetés...
-nem vezényszóra,nem parancsra:
tiszta mélységből fakadva...
s a hatalom belegebed,
ha egy egész ország nevet...
Csodálatos fegyvernem ez!
Nevess! Nevess!
Nevess! Nevess...

...a hegyi patak fut,rohan,
kristálytisztán és boldogan,
a nap tüzében csillogón,
és eléri a nagy folyót.


3.variáció

Sziszegő hüllők serege,
írígykedve néz felfele,
hol galambok szállnak fehéren,
szállnak tisztán,békés szelíden.
Megpihenni egy fára ülnek.
A csúszó-mászó sziszegő népek,
ott tekeregnek a fa alatt...
-Megnézem,mért nincs semmi dal,
szól egy galamb,fehér galamb.
-Szürke nyúlványok serege !
-Fehér galamb, ne gyer ide!
kiált egy héja,s felrepül...
de a galamb mégis leszáll.

...piszkos a tolla,csapzott a szárnya,
kígyómarástól, véres a lába.....

Fehér galamb,mondtam neked:
a békesség itt nem erény,
szelídkedni itt nem szabad!
Változtasd héjává magad!
Nekik te úgyis héja vagy,
nem ismernek galambokat!

Csak tekeregnek mérgesen:
Mi lesz a Földdel,Istenem!

A héja száll, a héja száll...
és azután köröz,...köröz...
-Riad már a kígyófészek,
érzik szelét a veszélynek...
Lecsap a héja.
Látod ezt ?
Itt kegyelmezni nem lehet,
itt kegyelmezni nem szabad !
Változtasd héjává magad!