Tegnap mondta nekem valaki, hogy ne siránkozzunk, persze, nehéz a mostani helyzet, de szüleink, nagyszüleink a mostaninál sokkal nehezebb időket éltek át. Feltételezem, hogy mindannyian elgondolkodtunk már ezen, netán olykor el is szégyelltük magunkat, hogy tényleg, nekik mennyivel nehezebb volt, mégsem zúgolódtak….
Azt hiszem, ez a nézet, mármint, hogy őseinknek sokszor mennyivel nehezebb volt, elsősorban abból fakad, hogy e vélemény hangoztatói és védelmezői nem látják át a mostani valóságot. Hogy egyfelől valóban elhiszik, hogy egy igazi járvány dúl a világon, másfelől azt gondolják, hogyha mindent alázatosan megtesznek, amit előírnak nekik, akkor ennek az egész őrületnek hamarosan vége lesz. Magyarul: Restek arra, hogy meglássák a valóságot és szembenézzenek vele.
A fegyverrel vívott háborúkban természetesen vannak pillanatok, amikor az emberek pillanatnyi – fizikai – helyzete sokkal súlyosabb, mint a mienk most. De helyzetünk megítélésében nem ez a döntő. Hanem az, hogy az egész világot egy hazugsággal döntik romba. A háborúkban az ellenségünk nem állítja azt, hogy csak a mi életünket, egészségünket védi, amikor kirabol bennünket. A háborúkban nem csak ellenséges katonák harcolnak, hanem saját katonáink is, akiktől védelmet remélhetünk. Most mindenki igazi ellenségként viselkedik velünk. A fegyverrel vívott háborúknak egyszer vége szakad, ez törvényszerű. Ami most folyik, annak – ha Isten nem lép közbe – soha, de legalábbis belátható időn belül nem lesz vége. És az egész világra kiterjed, nincs sehova menekülni, nincs sehova elbújni előle. De talán, ami a mostani helyzetet a leginkább elviselhetetlenné és egyedülállóvá teszi, az az emberek összetartozásának a lehetetlenné tevése. A közösségek, a barátságok, a családok szándékos szétzúzása, az emberek elszigetelése egymástól. Ez az, ami a legjobban kiszívja belőlünk az erőt.
„Salus populi ego sum, dicit Dominus: de quacumque tribulatione clamaverint ad me, exaudiam eos: et ero illorum Dominus in perpetuum.” – „A nép üdve én vagyok, mondja az Úr. Bármely szorultságban kiáltanak hozzám, meghallgatom őket, és mindörökre Uruk leszek.” (Pünkösd utáni 19. vasárnap – Introitus)
Klaus Schwab a WEF alapítója és elnöke új könyvéből valók a következő mondatok: „Közülünk sokan kérdezik, hogy a dolgok mikor fognak normalizálódni. A rövid válasz így hangzik: soha. Semmi nem lesz soha többet megint olyan, mint korábban. … Néhány elemző válaszútról beszél, mások bibliai méretű súlyos válságról – az eredmény ugyanaz: A világ, amit 2020 januárja előtt ismertünk, nem létezik többé, az a világ a pandémia kontextusában feloszlott. Olyan radikális változások előtt állunk, hogy egyes szakértők már korona előtt (BC), és korona utáni (AC) időről beszélnek.”
Tájékoztatásul: az angol nyelvcsaládban BC a Krisztus előtti időt jelenti: Before Christus, AC pedig After Christus, Krisztus után – azaz Krisztus születésnapja időszámításunk fordulópontját jelenti. Ha tehát most Schwab és szövetségesei BC és AC alatt a korona előtti és utáni időt jelölik, vagyis ezt az állítólagos koronajárványt teszik meg a történelem markáns fordulópontjának, azzal egyúttal Krisztus születésének az emberiség történelmére gyakorolt jelentőségét homályosítják el, vagyis egy újabb lépést tesznek Isten végleges trónfosztásához.
Schwab így folytatja: „Az új normalitás radikálisan különbözik attól, amit most fokozatosan magunk mögött hagyunk. Eközben a világ milyenségéről alkotott meggyőződéseink és feltételezéseink közül sok minden válik majd füstté.”
Nem sokkal a kormányok által kikiáltott rendkívüli helyzet bevezetése és az első döbbenet elmúlta után egyre többen és többen fedezték fel, hogy itt valójában valami nagyon nagy hazugságról, csalásról van szó. Ettől kezdve leleplező, felvilágosító cikkek tucatjai jelentek meg napról napra az alternatív internetes oldalakon. Új hősök, új küzdőcsoportok, új barátságok születtek. Az ellenállók jelentős része vállalta mindazt a komoly egzisztenciális veszteséget, ami harcukkal járt. Minél súlyosabbá vált a helyzet, annál mélyebben ástak bele a történésekbe, annál súlyosabb visszaélésekre, hazugságokra, szándékos károkozásra találtak. De többségük a komoly veszélyek ellenére is tovább folytatta önként vállalt munkáját. Még akkor is, ha ezt jelentős kisebbségben és egyre radikálisabb szembeszéllel kellett tenniük. Komoly elismerésre és csodálatra méltóak valamennyien….
És mégis ….
Talán nem is rögtön az első időkben, talán csak most, a végső stádium közeledtekor egy különös jelenségre lehetett felfigyelni: A megszólaló tudósok, orvosok, kutatók közül egyre többen hozták így vagy úgy szóba a vallást, Istent, világnézetüket. És tartották szükségesnek, hogy „valljanak”, még olyankor is, amikor ez egyáltalán nem tartozott a témához. Így lehetett megtudni, hogy korunkban az igazságot védők túlnyomó része ateista, buddhista, közömbös, evolúció-hívő, egyház- és katolikus-ellenes.
Ezért aztán jogosan vetődik fel a kérdés: Ha ők ezen a téren, saját sorsuk tekintetében ennyire restek az igazságot felkutatni, vagy ennyire konokul tagadják az igazságot, akkor mennyi erkölcsi joguk van arra, hogy a korona-hívőket azzal vádolják, hogy elferdítik vagy tagadják az igazságot, illetve egyáltalán nem is akarják megismerni az igazságot?
De a következő kérdés még fontosabb és sorsdöntőbb: Miért segítsen Isten olyanoknak, akik „szorultságukban” nem Hozzá kiáltanak, sőt még tagadják is Őt? Miért segítsen Isten olyanoknak, akik csak egy evilági kérdésben ismerik fel az igazságot, de a nagy, a valóban sorsdöntő kérdésben: életük értelmében, céljában nem is akarják megismerni az igazságot?! Miért segítsen Isten ma azoknak, akik szenvednek a koronaőrülettől, de egyébként Őt nem ismerik el Uruknak, Teremtőjüknek, Megváltójuknak? És miért segítsen a mai embereknek, amikor a tények azt mutatják, hogy alig akadnak már olyanok, akik az Ő parancsait teljesítik, azaz Őt imádják? Urunk mondta: „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem.” (Jn 14,21)
Annak érdekében tehát, hogy mi ebben a nagy veszedelemben és zűrzavarban igaznak találtassunk majd, nekünk Isten országát és annak igazságát kell keresnünk, és minden bajunkban Istenhez kell kiáltanunk, és magunkat Istenre kell bíznunk! (v. ö. Mt 6,31-34)
