Manapság az embert elárasztja a média olyan – alapvetően jó szándékú – üzenetekkel, miszerint felül kell kerekedni saját félelmeinken. Ezek a tanácsok azonban ellenségünkké teszik a félelmet, ahelyett, hogy barátunkká tennék – írja egy népszerű ausztrál életmód-blog. Az Addicted2 Success publicistája szerint a félelem átalakítható egy olyan erővé, ami segíti az embert előrelépni az életben.

Manapság az embert elárasztja a média olyan – alapvetően jó szándékú – üzenetekkel, miszerint felül kell kerekedni saját félelmeinken. Ezek a tanácsok azonban ellenségünkké teszik a félelmet, ahelyett, hogy barátunkká tennék. Néhány egyszerű gondolati trükkel a félelem átalakítható egy olyan erőből, ami visszatart, egy olyan erővé, ami segít előrelépni az életben – írja a több mint félmillió ember által követett ausztrál blog publicistája.

Az állandó félelemben élés árt az embernek, de kellő odafigyeléssel a félelem mozgásba lendít, és akár a valaha látott legerősebb motivációs erővé válhat, segít átlendülni a legnehezebb élethelyzeteken. Derek Doepker szerint “úgy kell gondolni a félelemre, mint egy rakétára, amivel fellőnek egy űrsiklót és segít megszabadulni a gravitációs erőktől, de hátrahagyható, amikor már nincsen rá szükség”.

“A félelem átmenetileg hasznos lehet. Ugyanakkor, kell legyen valami, ami felé szeretet által vezérelve haladunk, hogy fenntartsuk a motivációt” – írta. A publicista szerint alapvetően négy út létezik, amivel a félelem erőforrássá formálható.

Az egyik legegyszerűbb módszer a komfortzónából kikerülésre a komfortzóna szándékosan kényelmetlenné tétele. Ha nem tudunk leszokni egy káros dologról, kényelmetlenné kell tenni a folytatását. “Tegyük fel, hogy Sarah imádja nézni a Netflixet éjszaka, ahelyett, hogy a blogját írná. Rákényszeríthetné magát a munkára, de úgy soha nem fogja annyira kényelmesen érezni magát, mint filmnézés közben” – írta.

“Mi lenne, ha Sarah ehelyett ígéretet tenne öt barátjának?” Megszabja, mennyi munkát kell fektetnie az adott dologba, és ha ezt nem teljesíti, mindegyiküknek fizetnie kell 100 dollárt. Így a blogolás helyett az éjjeli Netflix-nézés kevésbé komfortossá válik, mint a munka elvégzése. Félni fog a pénz elvesztésétől, a szava megszegésétől, emellett attól is, hogy mások látni fogják; kudarcot vallott.

Az elszámoltathatóság az egyik módja annak, hogy a komfortzónát kevésbé komfortossá tegyük.

Ugyanakkor emellett léteznek más megközelítések is. A lényeg, hogy a komfortzónát kellemetlenebbé kell tenni, mint azt a tevékenységet, amiről biztosan tudható, hogy elősegíti a fejlődést, az előrejutást.

Egy másik megközelítés, hogy meg lehet próbálni máshogy “súlyozni” az egyént érő kritikát és dícséreteket. “A legjobb teljesítményt nyújtó emberek gyakori félelme; mi van, ha kritika ér engem?” Emellett pluszban rosszul érzik magukat, amiért aggódnak a kritika miatt, és azt gondolják, “nem kellene foglalkoznom azzal, mit gondolnak az emberek.” Doepker azonban hangsúlyozza; egy normális emberi személyiségnek természetes velejárója, hogy foglalkoztatja, mit gondolnak róla mások. “Egyszerűen úgy vagyunk kitalálva, hogy be akarunk illeszkendi és elfogadást akarunk.”

A szerző szerint az a nagy titok, hogy át kell értékelni a minket érő vélemények közti súlyozást; az első lépés, hogy egy építő jellegű megjegyzés nagyságrendekkel többet nyomjon a latban, mint egy negatív megjegyzés. Népszerű bloggerekre, celebekre vetítve ez a következőket jelenti; ezer olyan ember, aki érti, amit mondani akarsz, sokkal többet számít, mint az a tízezer ember, aki egyáltalán nem érti. Második lépés: ha engedsz annak a tízezer embernek, akik csak gyűlölködnek, mit fog gondolni az a kevés ember, aki tényleg megértette, amit mondani akarsz? A megértő kevesek véleményétől való félelem szembefordítható a sokak véleményével, ezáltal motivációvá válik. Akik látják a hanyatlást, a középszerűvé válást – az ő tekintetük félelmetesebb, mint a gyűlölködőké.

Egy másik hatékony megközelítés, hogy szembesíteni kell a jövőbéli énünket a mai életmódunkkal. Kitűzni egy ambíciózus célt, és elképzelni azt a kudarcélményt, amikor szembesülünk azzal, hogy mindezt nem tudtuk elérni. Borzalmas lehet ez a csalódás és kiábrándultság! De mi lenne, ha a csalódástól való félelmet saját előnyünkre fordítanánk?

“Képzeld el magad, milyen leszel 10 év múlva úgy, hogy nem valósítottad meg álmaidat. Visszanézel az elmúlt 10 évre, és gondolj arra, hogyan hagytad elúszni a lehetőségeket, hogyan süllyedtél vissza a középszerűségbe. Milyen érzés?”

“Most képzeld el magad a halálos ágyadon. A sírköveden az áll; itt nyugszik XY, ésatöbbi. Ő egy átlagos ember volt, aki senkit nem inspirált. Gyorsan elfelejtjük őt” – milyen érzés, hogy az élet helyett a kiszámíthatóságot választottad?

Nagyon hatékony kép ez; az élet elpazarlásának felismerése összezúzza az ember lelkét. Melyik elfogadhatóbb: elfogadni az átmeneti kényelmetlenségeket és a részleges eredménytelenséget, vagy meglátni a teljes kudarcot mint az élet egészét jellemző “igazi énünket”?

Soha ne félj kipróbálni valami újat! Amatőrök építették Noé bárkáját, és szakértők építették a Titanicot (ami elsüllyedt).

A félelem mint tanítómester

“Nem tudom véghez vinni!” – A felszínt tekintve ez egy önkorlátozó félelemnek tűnik, ami megbénítja az embert; ha nem hiszünk abban, hogy egy adott dolgot megvalósíthatunk, nem is próbálkozunk vele teljes erőből és meggyőződéssel. De mi a helyzet akkor, ha a félelem valójából arra akar rábírni, hogy megtanuljunk valamit, amit nem tudunk?

A szerző erre példaként azt írja; ha egyedül nem tudunk megvalósítani valamit, és emiatt rettegünk a kudarctól, lehet, hogy mindössze annyit kell felismernünk; egyedül nem megy, ezért többen, közösen, együttműködve kell megoldanunk egy adott feladatot. “A félelem felszabadított az alól a hamis képzet alól, hogy egy adott dolgot egyedül kell megoldanom. Lehet segítséget kérni, és lehet megoldani ugyanazt másokkal együttműködve is.”

Doepker szerint, bár vannak olyan félelmek, melyek valóban logikátlanok, legbensőbb félelmeink többsége sokkal inkább fel akarja hívni a figyelmet valamire, amit mindössze amiatt nem látunk, mert kívül esik a komfortzónánkon. Az ember leginkább az ismeretlentől, a szokatlantól fél, és a félelmet fel lehet használni erőforrásként. “Ha rettegünk attól, hogy valamit nem tudunk idő előtt véghez vinni, kereshetünk egy mentort, építhetünk csoportot a feladat megoldására, vagy nagyobb erőfeszítést tehetünk egy szükséges képesség elsajátítására.”

Ahelyett, hogy a félelem legyőzésén dolgoznánk, sokkal jövedelmezőbbé válhat a félelem erőforrásként felhasználása; elismerni a félelmet, elismerni, hogy valamilyen képességnek nem vagyunk birtokában – és ezt a félelmet átlényegíthetjük üzemanyaggá, akaraterővé, amivel végre elsajátíthatjuk ezeket a képességeket. Mindig a nehezebb úton járni – a legnagyobb buktató, hogy a félelem önmagában jelenik meg, és soha nem egyértelmű, hogy valójából mitől fél az ember.

Elég körbenéznünk a világban ahhoz, hogy felismerjük a fentiek egyszerű, hétköznapi hasznosságát. No-go zónák? Fizikailag alkalmassá kell válni ahhoz, hogy bemenjünk a No-go zónába. A fiaink és lányaink is fizikailag alkalmassá kell váljanak. Hatósági zaklatás? Fel kell ismernünk, milyen magasabb cél érdekében használhatjuk fel azt az erővonalat, amit más indított el – talán olyan erővel, amivel mi nem rendelkezünk, és soha nem is fogunk. A félelem mindig erőforrássá formálható, ez csak szándék kérdése.

http://www.hidfo.ru/2018/01/negy-biztos-modszer-amivel-erove-formalhato-a-felelem/