*Tisztelt Miniszterelnök Úr, kedves Viktor!*
Gyakorlatilag egykorú vagyok Önnel, 1989-ben szereztem orvosi diplomát. Az utolsó egyetemi években már mi is lázasan „ittuk” a politikát, és próbáltunk eligazodni a nehezen értelmezhető magyar politikai erőtérben.
Pályaválasztásunkból adódóan történelmi ismeretek kevéssé segítettek bennünket a tájékozódásban. Akkor még a nemzetközi viszonyok oly tisztának, egyértelműnek tűntek, (lásd még Francis Fukuyama 1989-es művét a történelem végéről) hogy azon nem is törtük a fejünket. (O sancta simplicitas!)
Nos, akkor átszellemülten figyeltük az eseményeket, libabőrösen hallgattuk többek között az Ön beszédét Nagy Imre újratemetésen, és éreztük, hogy rendkívüli dolgok történnek. Optimisták voltunk, mint mindenki. Az egészségüggyel kapcsolatban talán még inkább, hiszen azzal a tudattal mentünk az „orvosira”, hogy sokat kell tanulnunk, nagy felelősséggel sokat kell majd dolgoznunk, de mégis az egészség a legnagyobb kincs, hiszen még a Kádár rendszerben is jó egzisztenciát biztosított a benne dolgozóknak.
Hát még most, hogy egy érték-alapú nyugati típusú demokrácia építésébe kezd az ország! Ezzel szemben elkezdődött a magyar egészségügy negyedszázados gyalázatos leértékelése. Egy emberöltőn keresztül kopott az ágazat reputációja, kis hullámvetések mellett folyamatosan szembesültünk a „még mindig van lejjebb” tendenciájával.
A levél nem ennek a szomorú folyamatnak a részletezéséről, vagy a drámai hanyatlás bizonyításáról szól.
Bizonyítéknak elég az ágazatban bekövetkezett költségrobbanás ellenére 25 éves távlatban folyamatosan szűkülő GDP-arányos ráfordítás ténye.
Levelemnek nem célja a politikai hitvallás, ennek ellenére fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár személyes kapcsolatom a pártjával soha nem volt, jómagam az Ön híve vagyok. A mi generációnkból sokan vagyunk így, tudtunk együtt gondolkodni Önnel, családot, munkát, nemzetet érintő beszédei és cselekedetei hitelesnek tűntek, utólag is igazolódtak.
Arra kérem, Miniszterelnök Úr, hogy a fizetésemelésért feltételként szabott „nem fogadunk el hálapénzt, és nem hagyjuk el az országot” nyilatkozat követelésével ne alázzon meg bennünket!
A hálapénz rendszerét NEM MI vezettük be! Beleszülettünk, és szégyen, hogy egy ilyen gyönyörű szakmát – sokaknak egy életen keresztül, nekünk MÉG MINDIG – ilyen körülmények között kell végeznünk. Önök (a mindenkori politikusok) szemforgató módon rosszallják a hálapénzt, pedig cinkostársak ebben az egészségügy gépezetét kórosan ugyan, de életben tartó tisztességtelen társasjátékban. A pénzt ugyanis, amit törvényesen kellene a rendszerbe vinni, a bajbajutottakkal és hozzátartozóikkal fizettetik ki, így a költségvetésből közvetlen politikai haszonszerzésre alkalmasabb dolgok valósulhatnak meg.
2010-es hatalomra kerülésüket követően súlyos bel- és külföldi konfliktusok árán ágazati különadókat vetettek ki.
Ezek a források segítettek a költségvetés egyensúlyának helyreállításában és a hiány 3 százalék alá szorításában. Nos, úgy érzem, ezt a különadót az egészségügyre már a rendszerváltás óta kivetették! Ez az Ön által is oly nagyra tartott Nemzet szempontjából talán legfontosabb ágazat már minden tartalékát felélte.
Működése elsősorban a humánerőforrás elkötelezett, önfeláldozó helytállása, és a fentebb említett hálapénz miatt lehetséges. A szűkös erőforrások miatt a megalázó, Kádár rendszerből átmentett mindennapos praktikák, hálapénz és magánrendelők világa recsegve-ropogva ugyan, de legalább helytáll, és ellátja a betegeket.
Önök jól tudják, hogy a hálapénzre, a külföldi munkavállalásra, és az állami intézményekben működő magánrendelőkre vonatkozó tilalmak egy ilyen szegény országban az emberek rossz ösztöneire építve széles társadalmi támogatottságot fognak kiváltani.
Azonban tudniuk kell, hogy a magyar orvosok világviszonylatban (és nem csak az OECD országokhoz mérten) kifejezetten szegénynek számítanak, és csak egy valóban elenyésző része keres a nyugati viszonyokhoz mérhető szinten.
Az orvosok elvándorlása miatt korábban már kényszerű béremelések történtek, ennek igazságosságát – együtt érezve az ország általános állapotával – nem firtattuk, örültünk, hogy fiataljaink egy részét itthon maradásra késztette.
Közben az országban EU-forrásokból jelentős kórházi építkezések indultak, aminek nagyon örülünk. Ezek a beruházások azonban minimális hazai költségvetési pénzt emésztenek fel, szemben a stadionokkal.
Felhívom a figyelmét azonban, hogy az alulértékelt egészségügyi személyzet sokkal közelebb áll a világszínvonalhoz, mint a futballistáink! (Még szerencse, hogy nem fordítva!) De ha pár év múlva a szép új stadionjainkban a mai színvonal lesz, az új kórházakban pedig komoly működési zavarok lesznek a maradék orvosgárda kiöregedése és az elvándorlása miatt – na, akkor kell majd elszámolni a lelkiismerettel, meg a választókkal!
A helyrehozatal pedig hosszú ideig fog tartani, és sokkal drágább lesz. Ez a forgatókönyv az Ön és pártja politikai tőkéjének erodálásához bőven elég lenne, hiszen az ismert hazai viszonyok között csak a két szélsőséges narratíva létezik.
A nagy formátumú, történelmi jelentőségű államférfi kedvenc sportjának felvirágoztatása, és a felelőtlen, voluntarista kalandor rombolása. Az erősen kontrasztos értelmezések közötti döntéshez a díszletet pedig a valóság fogja adni!
Mostanában kissé értetlenkedve folyamatosan arról értekeznek az elemzők hogy miért pártolt el a Fidesztől egy millió választó. Nos, véleményem szerint, ami most az egészségügyben történik, az egy kitűnő példa. Azt már a tudomásunkra hozta, hogy (sajnos) Miniszterelnök Úrnak az egészségügy nem prioritás, hiszen látjuk, mire képes a futball ügyéért. Ez rendben van, az Ön politikai pályafutása és teljesítménye, együtt a politikai paletta reménytelen kínálatával ezt számunkra elfogadhatóvá teszi. De hogy ilyen fölösleges, hangulatkeltő zsarolással álljanak elő, az kiábrándító, ráadásul visszahozza a balliberális oldal uralma alatti hangulatot. Ettől nem lesz több pénz, jobb ellátás és hangulat az egészségügyben.
Csak azt tudom mondani Önnek, Miniszterelnök Úr, amit Ön az évértékelő beszédében mondott Balog Zoltánnak: több önbizalmat! Csak tessék elkezdeni a bérfelzárkóztatást, aztán majd ha ez eléri azt a minimális elfogadható szintet, szép lassan a hálapénz ki fog kopni. A betegek nem adnak, az orvosok kinézik maguk közül azokat, akik még elfogadják, vagy kikényszerítik azt.
A külföldön dolgozó orvosok pedig szépen haza fognak szállingózni. Hiszen akik ezt a gyönyörű hivatást választják, eleve nagyobbrészt humán beállítottságú empatikus emberek, akiknek fontos, hogy magyar betegeket gyógyítsanak a saját hazájukban.
Akik itt maradtak, vagy hazajöttek, eddig is csak ilyen megfontolásból tették ezt, hiszen az egzisztenciális különbségek leírhatatlanok. Tehát csak pozitívan, és inkább az összetartozást, az Önöktől eddig inkább megszokott kölcsönös tiszteletet hangoztatva tessék kommunikálni! Most Önöknek kell megérteni, hogy jelen körülmények között – itt Európa közepén – a magyar orvosokkal szemben egyszerűen nincsenek alku-pozícióban!
Úgyhogy hagyják ezt az aláírósdit!
Ellenségek helyett nem szövetségesekre van szükségük az átalakításhoz?!
Jó egészséget és sikeres kormányzást kívánok Önnek!
Dr. Tóth László
50 éves, megyei kórházi főorvos két szakvizsgával. Eddig nyolc évetdolgoztam külföldön, hat éve magyar betegeket gyógyítok itthon.
Havi nettó bérem 260 000 Ft.
(K. W-K)
