A 19 éves vagonrakodó 1945 októberében barátaival együtt ment el bokszmeccset nézni. Néhány hónapja ő maga is lejárt öklözni a Budapesti Vasutasokhoz, de elsősorban focistának készült. Nemrég tért haza a hadifogságból, szegény volt, félig cigány, rendes munkát nem kapott, – sok angyalföldi vagányhoz hasonlóan ő is a sportban látta a kitörés lehetőségét. Aznap este majdnem botrányba fulladt a beharangozott program. A csepeliek favoritja, Bicsák Gyula hiába várt ellenfelére a vasutas klubtól, az nem jött el a saját meccsére.
A főleg munkásokból álló közönség egyre türelmetlenebb volt, elindult a füttyögés. Az edző kétségbeesésében a nézőtéren ülő újoncnak, Papp Lászlónak kezdett el könyörögni, hogy álljon ki Bicsák ellen. A szótlan fiatalember vállat vont, átöltözött, és elkezdődött a meccs. A második menet után úgy kellett kikísérni a ringből a szédelgő csepeli bajnokot. Másnap a Népsport „Ki ez a Papp?” címmel írt tudósítást az eseményről: „A közönség tombolt, kalapok repültek a levegőbe. Nagy sikert aratott a 19 éves Papp. Boldog-boldogtalan odarohant hozzá, ölelték, csókolták.” Papp László négy nappal később már a felnőtt csapat tagjaként versenyzett az osztrákok ellen. Az első menetben kiütéssel győzött. Percek alatt lett sztár a teljes ismeretlenségből. Az egyszerű emberek példaképet láttak benne, annak élő bizonyítékát, hogy egy melós is képes felemelkedni. A hatalom is afféle angyalföldi mintaproliként reklámozta, ezért nem emlegették soha cigányságát vagy mély vallásosságát. És ezért vettek el tőle cinikus politikai döntéssel élete lehetőségét, hogy minden idők egyik legeredményesebb bokszolójából Magyarország első profi ökölvívó világbajnoka legyen.
Papp László 1926-ban született, édesanyja szegény székely lány volt, édesapja kitörni vágyó, szorgalmas cigányember. A Fóti úti bérházban, ahol éltek, az édesanya elvállalta a házmesteri teendőket, így egészítették ki az apa gépkocsivezetői fizetését. „Szegények voltunk, de sose éheztünk”, emlékezett gyerekkorára az ökölvívó. Az apa viszont ismerte a nyomort, ezért mindent megtett, hogy fia többre vigye, mint ő. Cigányként erre három utat látott: ha fia sikeres zenész vagy futballista, esetleg bokszoló lesz. Hegedülni taníttatta Lacit, aki tehetségesnek is bizonyult, de a foci jobban érdekelte, és ha csak tehette, a grundon rúgta társaival a rongylabdát. Az ökölvívást hamar kizárták a kitörési lehetőségek közül: a kisfiú 10 évesen olyan szerencsétlenül esett le a fáról, hogy csuklóját törte. „Már nem lehetsz bokszoló” – mondta neki apja a kórházban.
Amikor egy évvel később édesapja tüdőgyulladásban meghalt, az ígéretes zenei karriernek is vége szakadt. „Ha a Fater nem hagy itt olyan korán minket, talán a konzervatórium felé visz az utam. Már elég jól húztam a vonót, amikor a halála napján a Mutter megígértette velem, hogy három évig nem veszem elő a szekrény aljából.” A család anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy tovább tanuljon. 15 évesen a Magyar Optikai Művekbe került inasnak, és a cég csapatában lett focista. A bokszot is újra elkezdte volna, de hamar elvették a kedvét. „Azt mondták: ha lejön a gyerek, meg kell verni. Ha visszajön, jó bokszoló lesz. Ha nem, nem kár érte. Kaptam én is három akkora pofont, mint a télikabát. Lerongyolódott az etetőm, mint a parasztgatya. (...) Eszem ágában sem volt visszamenni. Maradt a foci.” Nem sokkal ezután inastársaival együtt 17 évesen őt is besorozták leventének. Tartottak néhány lőgyakorlatot, majd felültették őket a vonatra, és indultak is a frontra. Még az édesanyját sem tudta értesíteni. A vonatot telibe találta egy bomba, ő éppen csak megúszta, társai közül sokan mellette haltak meg. Végül megszökött, és amerikai fogságba került. Hazatérve vagonrakodóként talált alkalmi munkát a Keleti Pályaudvaron, itt hívták el a vasutasok sportegyesülete, a BVSC bokszklubjába. Amikor első este monoklival a szeme alatt ment haza, anyja megtiltotta neki, hogy folytassa a bunyózást: „Édes fiam, ha pofon kell, csak szólj, adok én neked minden este lefekvés előtt!”
Nem fogadott szót, és néhány hónap múlva, Bicsák legyőzése után az élvonalban találta magát. Soha nem kellett ifjúsági versenyzőként bokszolnia. Hirtelen jött óriási népszerűségét nem csak annak köszönhette, hogy több mint kétszáz amatőr mérkőzéséből mindössze kilencet veszített el, hanem közvetlen stílusának is. A pesti külvárosok csibésznyelvét beszélte, jócskán merítve a cigány, sváb és jiddis argóból, és sohasem hordta fenn az orrát. Pályája kezdetén talált rá élete két legfontosabb szövetségesére: a feleségére és az edzőjére. A cukorbolti eladóként dolgozó Zsókát hosszas udvarlás után vette feleségül, mivel édesanyja kezdetben ellenezte a házasságot. 1946-ban ismerte meg a válogatott edzőjét, a 45 éves Adler Zsigmondot, az egykori légsúlyú magyar bajnokot. Adler a harmincas évek olimpiai válogatottjainak edzőjeként érte el első sikereit, ezt követően azonban származása miatt kiszorították a sportéletből. A háború után tért vissza az edzőterembe, ahol felfigyelt az első győzelmeit arató, de technikailag még képzetlen Lacira. A zsidó edző és félcigány tanítványa a következő évtizedekben együtt érték el a Magyarországnak legnagyobb dicsőséget hozó bokszeredményeket. Papp ezalatt végig magázta mesterét, aki viszont tegezte tanítványát.
Nem sokon múlt, hogy Papp Laci más országnak szerezzen dicsőséget vagy más sportágban arasson diadalt. 1946-ban egy barátjával együtt – a gyorsabb sportkarrier reményében – Csehszlovákiába disszidált. Már csapatot is talált, itthon pedig felfüggesztették a versenyzési jogát, de végül édesanyja kérésére hazatért. 1947-ben pedig komolyan elgondolkodott rajta, hogy a futball kedvéért abbahagyja az bokszolást, de végül rábeszélték a folytatásra. Innentől azonban egyenesen ívelt felfelé ökölvívói karrierje. Eredményeiről több ezer oldalt írtak már, – összefoglalásul elég annyit felidézni, hogy Papp László egyike annak a három bokszolónak a világon, akik három egymást követő olimpián is képesek voltak aranyérmet szerezni. Az 1948-as olimpián középsúlyban, 1952-ben és 1956-ban nagyváltósúlyban győzött. Minden győzelme után ezrek ünnepelték, a londoni olimpia után például a nyakukban vitték haza az emberek a Keleti pályaudvartól.
Érinthetetlennek tűnt, pedig a hatalom nagyon is megpróbálta befolyásolni az életét. Az 1953-as varsói EB-re Adlert nem engedte ki vele a sportvezetés. A hivatalos magyarázat szerint elavult volt az edzői módszere, de valójában attól tartották, hogy a páros külföldön marad, és elindítják Papp profi karrierjét. A bokszoló végül egyedül is kiutazott, és a döntőben elszenvedte élete egyetlen jelentős vereségét. A két évvel későbbi nyugat-berlini EB előtt pedig szigorúan bizalmas feljegyzés készült a pártközpontban: „Nagyon valószínű, hogy Papp és Adler disszidálni akart az EB alkalmával. Papp felesége és baráti társasága kifejezetten reakciós, akik rossz irányban befolyásolják. (…) Javaslat: A fentiek miatt meg kell fontolni, hogy Papp Lászlót a jövőben Nyugatra engedjük-e. Adler Zsigmond kiutazását semmilyen körülmények között nem kell engedélyezni.” A sportoló csak akkor tudta meg, hogy mestere nem utazhat vele, amikor már a csapatot szállító buszon ült. Azonnal fogta a bőröndjét és hazament. Büntetésből megvonták a sportösztöndíját, edzőjét pedig egy időre elküldték a válogatott mellől. Papp és Adler valóban régóta gondolkodtak azon, hogy két megnyert olimpia után a sportolónak érdemes lenne profiként is megmérettetnie magát. Azt azonban el sem tudták képzelni, hogy ezt ne magyar állampolgárként, magyar színekben tegye.
Papp Lacinak jó pár alkalma lett volna rá, hogy elhagyja az országot, de sosem tette. Még 1956-ban sem, amikor számos olimpikon nem tért haza Melbourne-ből. Ő alighogy megszerezte harmadik olimpiai aranyérmét, máris tucatnyi profi szerződésajánlatot kapott a világ legnagyobb klubjaitól. Visszautasította mindet. Amikor a győzelem után hazatelefonált, a felesége megkérdezte tőle, ne menjen-e utána inkább ő a másfél éves kisfiukkal együtt. „Nem, én jövök haza. Ha minden magyar elmenne, és ha egyszer szükség lesz ránk, nem lesz itthon magyar” – hangzott a felelet. Amikor azonban a reptéren a sportért felelős pártvezető, Marosán György megkérdezte tőle, van-e valami kívánsága, nem habozott válasszal: „Szeretném a képességem a hivatásosok között is kipróbálni”.
A sportvezetők ezek után sem járultak hozzá könnyen, hogy Papp profiként is szerencsét próbáljon. A hivatalos magyarázat szerint a „szocialista erkölcsbe” csak az amatőr sport fért bele. Valójában képmutatás, kicsinyes egyéni bosszúk és politikai játszmák együttese okozta az ellenállást. Marosán ígérete miatt Papp végül megkapta a szükséges engedélyeket, és 31 évesen megcélozhatta a profi világbajnoki övet. 1957-től huszonkilenc professzionális meccset vívott, ebből huszonhetet megnyert, kettőt pedig döntetlennel zárt, azaz veretlen maradt. Alázattal és szorgalommal készült minden meccsére: „Akkor érkeztem az edzésekre, amikor még senki se volt ott, s akkor távoztam, amikor már mindenki hazament.” Gyorsan lépdelt előre a profik világában is. Hivatásos pályája csúcsán, 1962-ben legyőzte a legendás amerikait, Ralf „Tiger” Jones-t, és ugyanabban az évben a dán Chris Christiansen elleni meccsén megszerezte az Európa-bajnoki címet. Ez utóbbi volt az egyetlen mérkőzése, amit a magyar televízió is közvetített, – a többiről legfeljebb a lapok hátsó oldalain jelenhetett meg rövidhír. Győzelmei kapcsán inkább sajnálkozó kommentárok jelentek meg a tévútra került sportolóról. Eközben Ausztriában népszerűsége csúcsán volt, az osztrákok a saját sportolójuknak érezték, hiszen „hazai” meccseit Budapest helyett a bécsi Stadthalle-ban vívta. Összesen hatszor védte meg Európa-bajnoki címét. Egyértelmű volt, hogy a világbajnoki öv megszerzésével tehet koronát pályafutására.
Mai napig nem lehet tudni, hogy sikerei csúcsán miért vonta vissza engedélyét a magyar politikai vezetés. Tény, hogy már a Joey Giardello elleni világbajnoki címmérkőzés szerződései is alá voltak írva, amikor a Magyar Testnevelési és Sportszövetség kurta levélben arról értesítette Papp Lacit, hogy további mérkőzésekhez nem járul hozzá. A döntést Biszku Béla, a Politikai Bizottság sportért felelős tagja, Gáspár Sándor szakszervezeti vezér és az OTSH vezetői közösen hozták meg. Egri Gyula, a sporthivatal elnöke előzőleg ennyit mondott Papp feleségének: „Erzsike, a Szovjetunióban nincs profizmus. Mit szólnak a munkások? Amit maguk akarnak, az már kapzsiság.” A feleséget már nem is engedték ki Bécsbe, hogy segítsen férjének hazaköltözni, nehogy mégis kint maradjanak. Hazatérése után Papp Laci bement Egri irodájába, aki azzal védekezett, hogy egy bokszoló nem kereshet fél óra alatt több tízezer forintot, amikor egy melósnak pár száz forint a fizetése. „Majd ha a maga fizetése is annyi lesz, mint egy melósé, akkor én is bokszolok annyiért” – válaszolt az olimpikon, majd becsapta maga mögött az ajtót. Letiltásakor azt mondták neki, hogy most itthon van szükség a szakértelmére, ehhez képest két évig semmilyen feladatot nem kapott, értelmetlen hivatali munkát kellett végeznie. Ezekben az években a bokszról még beszélni sem lehetett előtte, felesége attól félt, hogy idegösszeroppanást kap. Végül edzőként kezdte újra a karrierjét, de előtte még megalázó módon beiskolázták egy edzői tanfolyamra.
Soha nem tudta feldolgozni, hogy karrierje torzóban maradt. Idős korában is elérzékenyült egy-egy interjú közben, amikor a letiltásáról kellett beszélnie, de nem vádolt senkit, emelt fővel viselte sérelmét. Amikor 65-ik születésnapja alkalmából – mintegy kárpótlásként – a Boksz Világszövetség egy világbajnoki övvel ajándékozta meg, így nyilatkozott: „Én profiként is a magyar színeket képviseltem. (…) Soha nem hoztam szégyent a magyar népre.” Idős korában ott volt az alakuló cigány szervezetek ülésein, ezzel is demonstrálva, hogy sosem felejtette el, honnan jött. Aztán az Alzheimer- és a Parkinson-kór homályában már csak passzívan tűrte az ünneplést, és azt, hogy soha a magyar állam részéről nem kértek tőle hivatalosan bocsánatot az elvett lehetőségekért. Max Schmeling német nehézsúlyú világbajnok mondta róla: „Nemcsak jobb ökölvívót nem ismerek nála, de sportszerűbbet sem. (...) Papp László az ökölvívás legnagyobb úriembere.”
