Káldi Zoltán: E földre...

E földre születtem, ide rendelt a jó sors,
ormótlan hegyek lábánál a vad folyó vonz.

Magaslatok által körbeölelt városok,
az Alföldön barangoló, kósza vándorok
lényében smaragdként fénylik az aranyló nap,
teste pihenésének szolgál egy kopott pad.

Grafittal rajzolt határokon szüntelen ég
az örök vágy, az égbolt felettem türkizkék.

Idegen kezek építette, szürke tornyok
árnyékában az unott aszfaltra lerogyok,
tekintetem a fodrosan úszó felhőkre
emelem, míg elmém belát messzi erdőket.

Itt vagyok, hol egy ezredév óta él magyar,
szenvedte rabigát, a baljós fátum fanyar
élcét s talán nem feledi létének célját,
mi ott lobog magasan romos várkastélyán,
meggypiros, angyalfehér és fűzöld színekben,
hogy otthonunkat érezzük eme kincsekben.

Talpam ismeri ázott utcák betonkövét,
templomok és háztetők cserepes köntösét,
mikor pajkos gyermekként pillangót üldöztem
és a gombócos fagylalttal mohón küzdöttem.

Lombos gesztenyefák tövében egy lányt fűztem
ifjonti csókjáért, hogy elvesszünk a bűnben,
végül elszaladtam, dicsőséget hirdetve.

Koszos háztetőről embereket figyeltem,
régi rokonok ők, a vérvonalunk közös
s testvéreim a talajból kivetett rögök.

Hirtelen fakó emlékké silányul a múlt,
jelen gonoszságaitól kiszárad a kút.

Vihar jő, zavaros zivatarok, zimankó,
kiskirályok tombolnak, hiába virrasztok.

Villámok hasítanak, dörgedelem-ének,
magával ragad a féktelen dagály, félek.

Elmerülök a társadalom bús vízében,
s hontalanná leszek saját nemzetem szívében.



Kép: 1932, Pásztorok egy kút körül a magyar pusztán