Közkeletű állítás szerint igen. Legalábbis erre hivatkoznak Nyugaton. Mindenekelőtt az a német kancellár asszony akinek (általa nyilván gyűlölt) hazáját népszavazás nélkül nyelte le egy másik ország. Merthogy az 1990 márciusi választásokon az NDK népe az addig kormányzó párt helyett egy másiknak adott mandátumot. A választási cédulán azonban az nem szerepelt, hogy “akarja-e, hogy országát gleichschaltolja a nyugati szomszéd?”

No, mindegy, visszatérve a Krímhez. 2014. február 22-én (éppen a puccs győzelmének a napján) Korszun Sevcsenko városnál (már nem messze a félsziget bejáratától) fasiszta pogromlovagok a nyílt országúton megállították a Kijevből, a Majdan elleni tüntetésről hazatérőben lévő krímiek autóbusz konvoját. Az utasokat ütlegelték, megalázták, kifosztották, télvíz idején levetkőztették sokukat . HÉT EMBERT PEDIG AGYONLŐTTEK. Másnap, február 23-án a Krím – mindenekelőtt Szevasztopol – felbolydult. Amúgy is a hadsereg (szovjet) napja volt – ám a megemlékezés elemi erővel kirobbanó tiltakozássá vált. 50 ezres nagygyűlés. És ez még csak az első nap.

MÁR OTT ELKEZDTÉK SZERVEZNI A NÉPI ÖNVÉDELMI MOZGALMAKAT. Tudták, ugyanis, hogy a junta ezt nem hagyja annyiban. 24 óra alatt több mint ezren jelentkeztek népfelkelőknek – pedig még fegyverük sem volt. De halálraszántak voltak: nem engedik, hogy a fasiszta diktatúra városukban is győzzön.

Oleg Tyagnyibok fasiszta pártvezér annyira biztos volt a dolgában, hogy eljött a városba, provokálni annak lakóit. “Forró” fogadtatábans részesült:

Már másnap, február 24-én a tömeg megrohanta és (fegyver nélkül) elfoglalta a városi kormányhivatalt. Új, népi, forradalmi városvezetőt választott. Azt az Alekszej Csalijt, aki három héttel később meghatottan, örömkönnyeivel küszködve állt a Kreml György-termében, várva, hogy városa nevében aláírhassa az Oroszországhoz történő visszatérésről szóló egyezményt.

Tessék mondani – hány orosz katonát tetszenek látni az utcán? Bár az utca dugig volt az új polgármestert ünneplő hatalmas tömeggel, én bizony nem látom azokat a tankokat sem, amelyekkel odaterelték volna a népet. Ezzel szemben hallani ujjongást, ahogy bejelentik: a Krím városai egymás után állnak talpra, űzik el a náci rezsim kiszolgálására készülő régi helyhatóságokat.

Futótűzként terjedt a nemzeti felszabadító forradalom a Krím városaiban. Szimferopolban veszélyes helyzet alakult ki: amikor az addigi ukrán autonóm köztársaság parlamentje – egyhangúlag – a forradalom mellé állt, a junta ügynökei által feltüzelt, nagy és erőszakos tömeg próbált betörni a parlament épületébe, hogy ott, nyilvánvalóan, leszámoljon az “árulókká” vált népképviselőkkel. No, ott már az utolsó pillanatokban elkelt a fegyveres segítség, az elrettentő céllal felvonuló, de szótlan, be nem avatkozó orosz katonákkal a háttérben. Lélektani segítségükre ugyan nagyszükség volt, de A KRÍMIEK MAGUK MEGOLDOTTÁK EZT A HELYZETET IS.

Aztán a március 16-i népszavazás. Félsziget-szerte elment a szavazók 83 (Szevasztopolban: 89) százaléka. Ennyi embert lehet elterelni a szavazófülkékbe? Amikor egy, a sorára váró asszony azt mondta: ma ünnepelnek. Ma végre megkérdezték őket. MA FELSZABADULTAK. A megjelentek több mint 96 százaléka az Oroszországhoz való visszatérésre szavazott.

HAZATÉRTÜNK, valahára – mondták az utcán várakozó emberek.

És a választások éjszakája. Hol vannak itt a tankok? Lehetett-e megszervezni azt, hogy a tereket színültig ellepjék az örömmámorban úszó emberek? Mely öröm még csak fokozódott, amikor a helyi választási bizottság elnöke bejelentette az első részeredményeket.

(Csikós Sándor)

http://vosztok.blogspot.hu/2015/08/krim-az-ut-haza.html