…”Magyarország nyilván minden olyan eseményre felfigyel amely a határain kívül rekedt honfitársaival kapcsolatos, és általában elmondhatjuk, hogy a magyarokra jellemző a nemzeti újjászületés érdekében tett erőfeszítések tisztelete. Ezt az érzést nem érthetjük, talán csak annak ismeretében, hogy Magyarország területeinek nagy részét elvesztette a történelem folyamán, Erdélyt, a mai Szlovákia egy részét és magát Kárpátalját is.

Ez a konfliktus azt eredményezheti, hogy a magyarok többé nem tekintik nyugodt, stabil régiónak Kárpátalját, hanem úgy értelmezik, hogy testvéreiket elnyomják és ennek következtében fellángolhat a regionális szeparatizmus. Még a helyiek is úgy tekintenek majd a kialakult szituációra, -amely akár a kijevi hatalom mozdulataitól független is lehet- hogy a Jobb Szektor, mint a helyi elit szabadcsapata új konfliktusokat generál a térségben, akár „szigorúan üzleti alapon” is.

Természetesen a munkácsi konfliktus egy kisebb, helyi gengszterháborúnak is felfogható, vagy akár mint a belpolitikai háborúskodás egyik eleme. Azonban ma már kijelenthetjük, hogy ennek alapvető okai nem fognak „könnyen felszívódni”, még ha  a közeljövőben elcsendesedik is a Kárpátok vidéke. A konfliktus gyökere megmaradt, és hamarosan újra a felszínre kerülhet. Akár komolyabb következményekkel is…”

A Jobb Szektor kiprovokálta Ukrajna magyar bölcsőjében a szeparatizmust… “Begyújtotta a kárpátaljai nagy rombolóerejű időzített bomba gyújtózsinórját”…

A Jobb Szektor először a helyi kiskirályok konfliktusát provokálta ki, majd egészében az ukrán hatalmi szerkezet gyengeségét emelte a felszínre, ezáltal úgy tűnik nagyon veszélyes folyamatokat indított be a „kontinetális Ukrajnától” külön elterülő régióban. Habár a jelenlegi ukrán hatalom sok mindent rosszul csinál, most kemény kézzel nyúlt a helyzet megoldásához, ezáltal elmélyítve az amúgy is gyenge lábakon álló kapcsolatokat Kijev és Kárpátalja között. A Lenta.ru hírügynökség munkatársa elemzi a Munkács körül kialakult helyzetet:

Alapvető következtetések

Természetesen semmiféle konfliktus a Jobb Szektor és a kijevi hatalmi központ között nem alakult ki, annak ellenére, hogy Jaros már több ízben ígért „hosszú menetelést” a főváros ellen. A Dél-keleti frontról az ígért 15 batallionnyi (15 zászlóalj – a szerk.) harcos helyett mindössze egy század került átdobásra a kárpátaljai konfliktus színhelyére, a hírhedt „Csornij” (fekete) csapat. Nem lángoltak fel szerte Ukrajnában a beígért tömegtüntetések lángjai, mindössze néhány városban gyűlt a főterekre néhány elégedetlen polgár. Ezen következtetések alapján már meg lehet ítélni Dmitrij Jaros tényleges katonai erejét és valódi befolyását, hatalmát az Ukrajnában folyó események kapcsán.

Július 14. napjáig bezárólag sem Kijev körül nem épültek ki a beígért ellenőrző pontok, a Kárpátok hágóin sem jelentek meg a Jobb Szektor harcosai, még a Bankovaja utca bejáratát, az ukrán elnök rezidenciájának szívét sem sikerült megszállni a Jaros-seregnek. Zajongás ugyan volt elég, de csak verbális és informális jellegű, jelszavak röpködtek, torkok nyíltak nagyra. Különösen furcsa a kijevi kormány viselkedése a már megtörtént események tükrében.

Az első szembetűnő aspektus, hogy Petro Porosenko csak a konfliktus vége felé lépett a színre, bölcs instrukcióival kvázi lezárva a harcokat. Más hatalmasságok sem szakadtak meg a megerőltetéstől, jelesen Arszen Avakov sem agitálta az extrémista sereget békés tárgyalásokra, persze komoly tevékenységet imitált kedvenc Facebook-honlapján. A hírhedt SZBU, a biztonsági szolgálat, a védelmi minisztérium (ez utóbbi különösen) bölcsen a háttérben maradtak, és teljesen átengedték a harcmezőt a rendőri erőknek. Elmondhatjuk, hogy e színház valamennyi résztvevője csúnyán leszerepelt, bemutatva valódi erejét, pontosabban gyengeségét. Jaros semmiféle politikai előnyt nem tudott kovácsolni az események alakulása folyamán, meg sem próbálta a „sajátjait” megvédeni, de Kijev sem használta ki a lehetőséget, hogy végleg leszámoljon veszélyes ellenfelével, és így „egységes jogot formáljon az erőszakra” az országon belül.

Jaros motivációja többé-kevésbé érthető, nem akarta kiélezni a helyzetet, hiszen jól eszébe véste a „hivatalos haderő” többször kimutatott ellenszenvét és véleményét a szedett-vedett Jobb Szektor seregről. Amennyiben a teljes létszám elhagyta volna Novorosszija hadszínterét, úgy Kijevnek gyerekjáték lett volna a menetelő hadsereget beszorítani és megsemmisíteni. Emlékezzünk rá, nemrég – úgymond tévedésből – az ukrán tüzérség jól megszórta a Jobb Szektor egyes századainak állásait a keleti fronton, azon céllal, hogy lehűtse a forró fejű és féktelen harcosok csapatait. Nyilván amint kimozdulnak állásaikból a Jobb Szektor egységei, többé senki sem garantálja biztonságukat a fronton. Jaros Ungvárra az ígért harckocsi-fedezet helyett mindössze hat testőr gyűrűjében érkezett, és ez a kép kissé árnyalta a tárgyalások komolyságát is.

Amire nem tudunk még magyarázatot adni, az Kijev gyengesége és tehetetlen lassúsága. Az látható, hogy bonyolult analízisekbe nem bocsátkoztak a konfliktus kialakulása idején, mindössze „forró nyomon” reagáltak az eseményekre, erről ad bizonyságot a Jobb Szektor egynémely kezdeményezése is. Kijev csak operatív módon reagált a kialakult helyzetre, semmiféle taktikai vagy akár stratégiai célokat nem dolgoztak ki a konfliktus napjaiban, sőt még hétfőn is csak „tűzoltás folyt” a központi hatalom részéről.

A problémákat azok kialakulásának sorrendjében megoldani nem rossz taktika, ám ezen esetben az ukrán kormány elmulasztotta a lehetőséget, hogy megszabaduljon kontrollálhatatlan ellenfelétől, akik pedig komoly lövöldözést kezdeményeztek a Kárpátok bércein túl, sőt a belügyi szervek harcosait legyilkolók gond nélkül bemenekülhettek a magashegyi rengetegbe.

Szerencséjük volt, mert, ha Kijev kissé radikálisabb álláspontra helyezkedik, a Jobb Szektor tagjai nem kerülhetik el a számonkérést. Porosenko még mindig elég hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy hadseregét a veszélyes ellenfél elleni leszámolásra küldje, akár a Donbássz-ban elfoglalt állásaik, akár az erdőbe menekült harcosok ellen, nem is beszélve a kiterjedt hajtóvadászat ellen, amellyel a Jobb Szektor városokban székelő bázisait felgöngyölíthette volna. Mindez azonban elmaradt. Pedig érdemes lett volna megkockáztatni, ugyanis a Jobb Szektor begyújtotta a kárpátaljai nagy rombolóerejű időzített bomba gyújtózsinórját.

Rövid kárpátaljai analízis

Ez a régió mindig különlegesnek volt tekinthető, független attól, hogy melyik hatalom birtokolta. 1945-ben a szovjet hatalom az Ukrán SZSZK-hoz csatolta a területet, habár néhány évig ide-oda dobálták egyes részeit. Néhány szlovák falu cserélt gazdát, pontosabban átkerült Csehszlovákia fennhatósága  alá. A legyőzött Magyarország felé a Szovjetunió semmilyen gesztust nem tett.

Objektív történelmi események után Ukrajna területén egy olyan régió alakult ki, amely  etnikailag, kulturálisan sőt lingvisztikai szempontok szerint nem volt ukrán sohasem. Kárpátalja a Szovjetunióban csak geográfiai értelemben volt Nyugat-Ukrajna része, valójában ott egyféle kulturális autonómia alakult ki, például Beregszász városban -amely tiszta magyar enklávének tekinthető- még a szovjet időkben sem volt orosz nyelvű felirat sehol.

Ungvár, de különösen Munkács, – a magyar nemzeti érzés számára különös fontossággal bíró települések. Munkács például a neves Rákóczi-nemzetség családi fészke, a család erdélyi hercegek sorát adta, a török, később a Habsburg birodalom elleni harc vezetői is közülük kerültek ki. A Rákóczi-vár, Palanok vára, nemrégen még múzeum volt, amelyet Schönborn várával együtt a közelmúltban a Baloga testvérek, a régió valódi gazdái akartak megszerezni.

A statisztikát ismerők kijelenthetik, hogy az utóbbi időkben mindössze 12-13% magyar anyanyelvű ember lakik a régióban, de ez az adat csalóka, és az elmúlt évtizedek tudatos ukrainizációjának az eredménye. Sok magyar, a hegyeken átkelve a magyar földhöz közeli oldalon telepszik le, mások nevet változtatnak, és így rejtőznek el az erőszakos asszimilálás elől. Ily módon tett a már említett „gazda-testvérpár”, akik a régies, magyaros Balogh családnevet a modern, ukránosabb csengésű Baloga névre cserélték.

Az ilyen procedúrán átesett magyar emberek komoly szociális emelkedésre számíthatnak, elég csak Dmitrij Firtas oligarcha, vagy Feledes Mihail SZBU tábornok, illetve Heletey Valerij egykori védelmi miniszter karrierjére gondolnunk. Ma is igen sok magyar származású tiszt szolgál a bonyolult haditechnikát képviselő ukrán légierő és más egységek soraiban.

Ám nemcsak a magyar kérdés választja el Kárpátalját a „kontinentális Ukrajnától”. A régió lakossága a kezdetektől fogja némi megvetéssel tekint a Galíciából betelepedettekre, visszautasítva  a magamutogató „ukránkodást”. A régióban lakó ukránok is más nyelvjárást használnak, eltérőt a „galiciai mova” nyelvezettől. Igen sok magyar és szlovák jövevényszó tarkítja beszédüket. „Város” a „miszta” helyett, „kórház” a „likarnyi” váltószava, egy kijevi vagy lvovi polgár sok esetben nem is érti a helyi dialektusokat. A terület lakói ezúton próbálták védeni magukat a hegyen túlról jövő erőszak formái ellen.

A ruszin népesség is több hasonló módszert eszelt ki az ukrainizáció ellen.

Az egyre erőszakosabb asszimilációs politika is komoly ellenállásba ütközik a térségben. Példaként az unitárius egyház terjeszkedése sem váltott ki olyan erős ellenállást, mint a Volinyi területen. Az ukrán hatalom packázásai ellen a térség lakói zárt életformájukkal védekeztek, egy sajátos „átrakóhely” lett Ukrajna és Európa között, „nem igazán Ukrajna” életérzést mutatva kifelé.

A magyar dőlésszög

Valóban lehetséges, hogy Kárpátalja lakosságának akár egyharmada is a csempészetet választhatja fő kereseti forrásául, mindenekelőtt a cigaretta a legkelendőbb árucikk. Ha egy ilyen áruval megrakott tehergépkocsi eljut Olaszországba, a tulajdonos akár félmillió eurót is zsebre vághat. Beregszász és Munkács körül gyorsan kinőtt néhány elit település, amelynek lakói nemrég még kertészkedéssel keresték kenyerüket. Ezt az idilli képet féltékenyen vigyázták és óvták az illetékesek, és a családi klánok tagjai a kíváncsi szemektől. A klánok szívesen házasodtak egymás között, például a Heletey és Balog család.

A klánok házasodása kapcsán fellépő horizontális tagozódás lehetővé tette az üzleti érdekeltségek egyszerűbb ellenőrzését és a konfliktusok elkerülését. E körön kívül álltak a 90-es években hírnevet, hatalmat és vagyont szerzett banditák, akik közül ma már csak Mihail Lanyo él, ő is magyar anyanyelvű és a kijevi parlament tagja. Egyes vélemények szerint Lanyo saját csempészútvonalakkal rendelkezik, ez nem kevéssé irritálja a helyi „családokat”, konkrétan a Heletey-Baloga klánt, ők részint ugyanúgy a 90-es évek visszamaradt kövületei.

Ez a csendes szembenállás robbant ki a felszínre, ehhez csak a politikai helyzetnek kellett beérnie. Lanyo megvádolta a Baloga klánt, hogy az pénzeli a Jobb Szektor kárpátaljai egységeit. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a radikálisok éppen Lanyo személyében kerestek tárgyalópartnert a konfliktus idején, úgy eléggé egyértelműnek tekinthető a helyzet. Vagyis a Jobb Szektor a békés tárgyalások helyett „valakinek” az oldalán szállt be a csempészpiac újra felosztási műveleteibe.

Kijev máris sietett kijelenteni, hogy az eseményeket komoly retorziók követik majd, konkrétan az egész helybeli vámhivatalt szélnek eresztették. Csakhogy a helyi vámosok kiesésével a „vendégmunkás tisztviselőket” értelemszerűen Kijev hatáskörébe utalják, annak minden következményével együtt, azaz a helyi „elit” újfent a kijevi befolyás alól szeretne majd szabadulni törekvéseiben, beleértve Lvov közvetítési funkciójának teljes elhagyását. Azon kívül a helyi lakosságot az utóbbi időben egyre jobban nyugtalanítja az erőszakos cselekmények számának növekedése, amelyet rendszerint a helyi cigányság nyakába varrtak, ám most a teljes médiateret kitölti az „idegenek behatolása” elleni tiltakozás, hiszen azok megzavarják Kárpátalja „nyugodt életét.”

Az események Magyarországon is erős reakciókat váltottak ki. A határ megerősítése ugyan demonstratív kampánynak tekinthető, ám fontosabbnak tűnik Budapest álláspontja, amely szerint akár testükkel is megakadályozzák, hogy ukrán menekültek árasszák el területüket. Hozzátennénk, hogy nem a magyar etnikum lakóiról van szó, nekik már jó ideje magyar útlevelük is van.

Nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a magyar és az ukrán titkosszolgálatok között már jó ideje egyetértés uralkodik arra vonatkozóan, hogy ha Kijev nem avatkozik Kárpátalja magyarjainak sorsába, úgy Budapest nem erőlteti az ukrán belügyek részletes taglalását és analízisét.

Magyarország nyilván minden olyan eseményre felfigyel amely a határain kívül rekedt honfitársaival kapcsolatos, és általában elmondhatjuk, hogy magyarokra jellemző a nemzeti újjászületés érdekében tett erőfeszítések tisztelete. Ezt az érzést nem érthetjük, talán csak annak ismeretében, hogy Magyarország területeinek nagy részét elvesztette a történelem folyamán, Erdélyt, a mai Szlovákia egy részét és magát Kárpátalját is.

Ez a konfliktus azt eredményezheti, hogy a magyarok többé nem tekintik nyugodt, stabil régiónak Kárpátalját, hanem úgy értelmezik, hogy testvéreiket elnyomják és ennek következtében fellángolhat a regionális szeparatizmus. Még a helyiek is úgy tekintenek majd a kialakult szituációra, -amely akár a kijevi hatalom mozdulataitól független is lehet- hogy a Jobb Szektor, mint a helyi elit szabadcsapata új konfliktusokat generál a térségben, akár „szigorúan üzleti alapon” is.

Természetesen a munkácsi konfliktus egy kisebb, helyi gengszterháborúnak is felfogható, vagy akár mint a belpolitikai háborúskodás egyik eleme. Azonban ma már kijelenthetjük, hogy ennek alapvető okai nem fognak „könnyen felszívódni”, még ha  a közeljövőben elcsendesedik is a Kárpátok vidéke. A konfliktus gyökere megmaradt, és hamarosan újra a felszínre kerülhet. Akár komolyabb következményekkel is.

Források: Lenta.ru (július 14.) – Rapid Press Hírszolgálat