Szégyenszemre a XXI. századi Európa közepén áll a nyomorúságos barakk, ahol élek. Benne 4millió, lassú de annál keservesebb kínhalálra ítélt ember küzd (amíg még tud) a maga és gyermekei életben maradásáért. Egyre reménytelenebbül. Egyre kilátástalanabbul, esélytelenebbül.
A táborparancsnokság azoknak az embertársainknak a számát még nem hozta nyilvánosságra, akik máris belehaltak ennek a gyászos barakknak a könyörtelen embertelenségébe a kapitalizmus legutóbbi negyedszázada alatt.
Ennek a demokráciának csúfolt, valójában azonban zsarnoki, elnyomó, kizsákmányoló rendszernek csupán a korábbi áldozatainak számát ismerjük. Az embertelen nyomor és a teljes jogfosztottság által elpusztított tömegektől meg a Tanácsköztársaságot megtorló, tombolva vérengző fehérterror áldozataitól kezdve, a holokauszt idején kiirtott milliókig meg a világháborúban lemészárolt és lemészároltatott tízmilliókig, és még sorolhatnánk…
Pedig, hogy méltóképpen elsirathassuk legújabbkori mártírjainkat is, legalább annyit illene tudnunk pontosan, a rendszerváltás óta tételesen hányan is pusztultak bele abba, hogy a létfenntartásuk elemi feltételeit is elrabolták tőlük. Akárcsak a közbiztonságukat.
– Hányan haltak bele az éhezésbe, vagy csupán az alultápláltságba?
– Hát az egészségtelenebbnél egészségtelenebb adalékanyagok tömkelegeibe? Vagy az átcímkézett, romlott, mérgezett élelmiszerek tonnáiba? A fékevesztett kapitalista profitmohóság egyéb gusztustalan üzelmeibe?
– Hányan fagytak meg az utcákon, vagy éppen tüzelő híján a nyomorúságos otthonaikban?
– Hány ember pusztult bele a számára kiválthatatlan, ámde létfontosságú gyógyszerek hiányába? Vagy a kórházak elégtelen gyógyszerellátásába, amibe könnyen belehalhat még az is, aki hozzátartozójának anyagilag módjában állna beszerezni a betege életmentő medicináit. Ha nem lenne az a kifejezetten és félreérthetetlenül emberélet ellenes törvény, amely megtiltja, hogy kórházi betegeknek bárki is felírhasson orvosságot. Szigorúan megtiltja és lehetetlenné teszi, hogy valaki mégiscsak segíthessen a betegen, amikor a hozzánk hasonlóan a végsőkig kifosztott kórházak nem tudnak.
– Hány ember égett el elevenen, robbant fel családostól, vagy fulladt meg mérges gázoktól, lassacskán nap mint nap, csak mert már a legveszélyesebbé vénült elektromos- és gázvezetékek cseréjére sem telik?
– Hány embert mészárolt le brutálisan a gombamód szaporodó és egyre elvadultabb, elfajultabb rablógyilkosok serege? Az ellenük való számottevő és hatékony védelmünk hiánya? Miként az a legvégsőkig eltorzult jogi és erkölcsi szemlélet is, miszerint még a legelvetemültebb rablókat, gyilkosokat is kötelesek vagyunk fejenként mintegy havi 2millió forintért kényeztetni a börtönökben, az utolsó falatokat is megvonva ártatlan, éhező gyermekeink szájától! S miközben tisztességes, becsületes emberek tömegeit képes – már éhbérnek sem igen mondható – havi 100ezer forintot sem elérő fizetésekért dolgoztatni ez az eszement hatalom. Hogy a tisztességben megőszült és egy életet végigmunkálkodó nyugdíjasokat ne is említsem. Vagy azokat, akiknek talán soha életükben nem lesz se munkájuk, se nyugdíjuk.
Ahol ilyen bődületesen nézhet ki a becsületes emberek és az aljas bűnözök társadalmi megbecsültségének összehasonlítása, ott le sem tagadhatja a magát jogállamnak becéző rendszer, hogy kiknek az érdekeit is képviseli valójában, és kik azok akiket ádáz elszántsággal és következetességgel üldöz.
– Hány szerencsétlen ember,(közöttük egyre többen gyermekek is!) menekült öngyilkosságba az elmúlt negyed század alatt? Mert már képtelenek voltak egy ilyen világban élni. Hányan vetemedtek arra, hogy az öngyilkosságba a családjukat, a gyermekeiket is magukkal vigyék? Mert őket sem akarták itt hagyni egy ilyen embertelen világban, ahol a kegyetlen sanyargatáson és megaláztatáson kívül nem túl sok várhat rájuk.
– És vajon hányan lehetnek azok a gyerekek, akik meg sem születhettek? Hiszen hogyan is, hová, miből?
És még sorolhatnánk a tömeges megkínoztatásunk, kivéreztetésünk, kivégeztetésünk válogatott módszereit, bármily fehérkesztyűsen is igyekeznek törvényesíteni őket.
Miközben a vérünkön, a halott és a még vergődő, küszködő áldozatok vérén egyesek bespájzolhatnak maguknak az anyagi javainkból 10-15ezer év alatt sem felélhető mennyiségeket!!! Hűséges szolgáik is a sokszorosát, mint amennyire valóban szükségük volna. És messze a többszörösét annak, mint amennyiért megdolgoznak.
És ezért kell emberek tömegeinek kínhalált halnia? Európa közepén? A XXI. században?
Kizárólag azért, hogy egyesek azzal dicsekedhessenek, pöffeszkedhessenek, hogy a rendszerváltás alig negyed százada alatt össze tudtak spórolni a vérünkön, a nélkülöző gyermekeink, öregeink könnyein egy átlagnyugdíjas többszázezer évi nyugdíjával azonos vagyont.
Azon felül természetesen, amit negyed század alatt pereputtyaikkal együtt főúri színvonalon feléltek, eldőzsöltek, meg elpancsoltak mindenféle gusztustalan rongyrázásokra.
És akkor nincs pénz az éhező gyerekekre, öregekre??? Nincs pénz tisztességes bérekre??? Nincs pénz az oktatásra, az egészségügyi ellátásra??? Nincs pénz lassan már semmire sem???
Naná hogy nincs!!! Ahol a kapitalizmus legalapvetőbb lényegét jelentő élősdi réteg feneketlen bendőjű mohósága ily méreteket képes ölteni!!! Elveszítve immár a realitásérzékük és az önkontrolljuk minimumát is. Akárcsak az emberi mivoltuk és méltóságuk legelemibb fokozatait.
Egyszer vessük már össze az egykori puha diktatúra bűneit és áldozatainak számát is a mostani kőkemény terrorral, amibe milliószámra vagyunk kénytelenek belegebedni, belepusztulni. Legkevésbé sem szabadon meg demokratikusan. Legkevésbé sem!
Ne, dehogyis tagadjuk le a hibáit-bűneit azoknak az időknek se! Éppen
ellenkezőleg. Tanuljunk belőlük!
És tanuljunk a történelem- és világszerte elkövetett hibákból-bűnökből mind! Bármelyik rendszer követte el vagy követi el azokat. Csak akkor fogjuk tudni tárgyilagosan, hitelesen, becsületesen megítélni az emberi társadalom fontos dolgait. Múltja, jelene és jövője kérdéseit. Kizárólag akkor vonhatjuk le a megfelelő, nem félrevezető tanulságokat.
Hovatovább kizárólag úgy fordíthatjuk jóra sanyarú sorsunkat, és menthetjük meg hazánk jövőjét, a gyermekeink, unokáink életét.
Ne ilyen világot hagyjunk rájuk, mint ez a mostani, ha igazán szeretjük őket!
Ha már a saját nemzedékeinkkel ily rútul kitoltunk, hogy bedőlve mindenféle átlátszó ígérgetéseknek, ócska maszlagoknak, engedtük ledózerolni a mi kis szerény, de takaros és biztonságos, elrontottsága, elhibázottsága ellenére is vidáman élhető “barakkunkat”. Ahelyett, hogy szépen felújítottuk volna, ahol kell, még vidámabbá, még boldogabbá tettük volna, képesek voltunk elcserélni egy ilyen istenverte, nem embernek való, egyre lakhatatlanabb nyomortelepre. Erre a mosolytalan, iszonyatosan szomorú és egyre lepukkantabb romhalmazra, ahol a mi gyerekeiknek lassan már nem is jut hely sem. Unokáink pedig máris legfeljebb alig-alig lehetnek. S amely velük együtt fog hamarosan maga alá temetni mindannyiunkat, ha ebbe mindössze beletörődni vagyunk képesek. Legalább szegény gyerekeink életét ne tegyük még jobban tönkre, könyörgöm!
Legalább őnekik, őértük építsünk végre tisztességes, boldog, emberhez méltó világot!
Ha igazán szeretjük őket.
(Fb.)
