Egyre erősebb bennem a meggyőződés: aki rémüldözni akar, ne zombikat nézzen a televízióban! Inkább próbálja ki, milyen napjainkban Magyarországon olyan betegnek lenni, akinek az egyetlen, gyógyuláshoz vezető út a műtét.

átkos

Az előjegyzésről, várakozásról már nem is beszélek. Habár… Ha mondjuk a kedves beteg kap egy kis influenzát, és igaz, hogy már nem lázas, de még köhög, akkor nem operálják, ám a várakozási idő újból indul.
No, elérkezik a „nagy nap”, hat órás műtét, mert bonyolultabb, mint hitték. Aztán intenzív, majd vissza a betegszobába. Mindez gyorsabban zajlik, mint az „átkosban”. Remélhetőleg tényleg csak arról van szó, hogy azóta sokat fejlődött az orvostudomány!
De jönnek a friss hasműtéteseknél szokásos bajok: nem indul meg a bélműködés, felfújódás, erős fájdalmak. Az infúzió nem sokat segít, de sebaj! A nővér segítőkész: lop két Germicid kúpot a csecsemő osztályról, a felfújódás elleni gyógyszerért meg kiszalad a beteglátogató barátnő a legközelebbi patikába.
És elérkezik a nagy nap: haza lehet menni! Igaz, két nap múlva irány vissza, varratszedésre. És erre is sor kerül – habár a művelet a vártnál jóval kellemetlenebb. Az orvos elnézést kér, mondván, rossz a csipesz, életlen az olló. Majd hozzáteszi: persze, ha a kedves beteg hozott volna egy éles ollót… Mire a kedves beteg: ha ezt tudom, hozok, sőt, még maguknak is adom… A dréncső helye még nem forrt össze. Gézlap kerül rá, majd a doktor rögzíti azt a beteg bugyijával, ugyanis ragtapasz nincs a sebészeten… Miért is lenne?!
Nem dicsekvésnek szánom, csak közlöm: engem nagyon sokszor operáltak abban a bizonyos „átkosban”, még a múlt században. Ám az összes műtétemmel nem volt annyi gond, mint ezzel az eggyel, amelynek szenvedő alanya a lányom volt…
(Körmendi Zsuzsa)