Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hazánk történetének egyik legvitatottabb eseménysorozata, az utóbbi évtizedekben a történtek évről évre változó értelmezései mellett az eseménysorozat nem csak a nemzeti identitás alapjainak lett része, de aktív politikai (és újabban: emlékezetpolitikai) viták központi témájává vált. Minden újabb évforduló alkalmával politikai szervezetek tucatjait készteti állásfoglalásra, az események újraértelmezésére, tömegdemonstrációra, vagy éppen a történtek káros folyamattá nyilvánítására és szellemiségének teljes egészében visszautasítására. Mivel hazánk egy elhúzódó geopolitikai átmenet kellős közepén van, idén az eddig tapasztalhatónál jóval korábban kezdődött az újraértelmezés, állásfoglalás és emlékezetpolitikai vita.

A politikai szervezetek máig beleesnek abba a hibába, hogy belemennek egy véget nem érő emlékezetpolitikai játékba, miszerint 1848 történéseit az akkori kor viszonyai alapján kell alkalmazni a mai politikai helyzetre, vagyis a monarchia és demokratizálódás, polgárosodás velejáróin kell vitatkozni. Ugyanakkor egyáltalán nem elfogadható az 1848-49-es történések vizsgálatának az a dimenziója, hogy a jelenkorban az akkori rendszerek (monarchia) viszonylatában kellene értelmezni az eseményeket. Az emlékezetpolitikai vitának azon vonatkozása, hogy a '48-49-es forradalom és szabadságharc káros folyamat volt-e, visszafordítandó vagy támogatandó átalakulást idézett elő, alapjait tekintve egy meddő vita, ami előre nem mutat, ugyanakkor kifejezetten káros, mert a mai politikai helyzetben megengedhetetlen, hogy a jelen és jövő helyett a politikusok a múlton vitatkozzanak. Ez a történészek területe kell maradjon - a politika feladata, hogy a mai környezetben, ma esedékes problémákra aktuális válaszokat adjon, a mai feltételek és lehetőségek szerint. 1848-49 történéseit ennek megfelelően két, egymással összefüggő trendként kell értelmezni, az események valamennyi politikai frakció által elfogadható közös nevezőre hozása pedig nemzetérdek.

Vitathatatlan, hogy a forradalom polgári forradalom volt, ami hosszú távon a látható hierarchikus struktúrák felbomlásához és a polgárosodás berobbanásához vezetett, ami hazánkat végleg a nyugati társadalmi modell átvételének útjára állította. Ennek a polgári forradalomnak a megítélése lehet pozitív vagy negatív, a polgári értékekhez és a nyugati polgári társadalmi rendhez viszonyulás függvényében, mindezen értéktársításon felül azonban a történtek azon vonatkozása vitathatatlan, hogy a polgári forradalommal a magyar politikai elit az akkori nemzetközi viszonyoknak megfelelően zajló, éppen aktuális trendhez igazodott hozzá, ami az abszolút monarchiák felbomlása felé és az alkotmányozás, demokratizálódás irányába mutatott. Emiatt a polgári forradalom mint belső átalakulás elsősorban egy alkalmazkodási folyamatnak tekintendő. A magyar politikai elit a nemzetközi környezethez igazodott hozzá, ami akkor korkövetelmény volt, - ahogy bizonyos értelemben ma is az lenne. Az események gyors leforgása azt mutatja, hogy a magyar ifjúság akkor még példátlan reakcióidővel és politikai tájékozottsággal rendelkezett, ami ma szintén alapkövetelmény lenne a nemzeti szuverenitás szempontjából, ehhez képest a politikai szervezetek hosszú évekkel az események után futnak, az úgynevezett "intellektuellek" pedig a nyugati szellemi műhelyekben kidolgozott mesterséges ideákon vitatkoznak.

Arra azonban érdemes kitérni, hogy az idegen monarchiával szemben megfogalmazott 12 pontból ma legalább tizenkettőt ugyanúgy, ugyanabban a formában lehet megfogalmazni, mert bár formálisan demokrácia van és a pártok polgári értékekről beszélnek, Magyarország ma is egy ki nem nyilvánított idegen monarchia része, ami mostanra hegemóniává fejlődött. Ez a hegemónia leginkább Robert W. Cox amerikai politológus definíciójával írható le, miszerint a hegemónia olyan uralom, ami az "uralom hiányának" illúzióját kelti. Tehát, a híres 12 pont ma is érvényes, ugyanis a mai napig nincs szabad sajtó (a sajtó nagy része Washington szócsöveként működik), nincs a szó szoros értelmében vett felelős minisztérium (felelőtlen, lakáj-lelkületű személyek vannak hatalmon), az országgyűlésben nem az embereket képviselik, hanem politikai prostituáltak a gazdasági érdekköröknek árulják magukat. Törvény előtti egyenlőség nincs, faji alapon kárpótlást és segélyt lehet kapni, rokoni alapon pályázatot lehet nyerni. Közös teherviselés nincs, a szegény-ember adózik a gazdagnak. Nemzeti bank formálisan van, de a gyakorlatban egy külföldi valutától függ a magyar pénz, így kijelenthető, hogy nincs. Honvédelem nincs, a magyar katonák külföldön vannak, a külföldiek pedig Magyarországon. Politikai foglyok ugyan nincsenek, de csak az ideji időközi választások 10%-a haláleset miatt lett kiírva, a pártok jelöltjei pedig néha autóbalesetet szenvednek választás előtt. Az Erdéllyel egyesülést továbbra is kívánjuk, tehát ma is nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy kell nekünk az a tizenkét pont, és azóta mellé lehet tenni újabb tizenkettőt.

Megállapítottuk tehát, hogy a magyarság intellektuelljei 1848-ban az éppen aktuális nemzetközi trendhez igazodtak (nemzeti függetlenség a szupranacionális államok helyett), vagyis az ún. polgári forradalom egy alkamazkodási folyamat, amire ma is szükség lenne. Ugyanez a helyzet a szabadságharccal. A szabadságharc a szuverenitás védelmezése, egy belső átalakulás védelme külső tényezők ellenében. Mivel napjaink monarchiája hegemónia, ami olyan uralom, ami az "uralom hiányának" illúzióját kelti, a külső tényezőt senki fel nem ismeri, ennél fogva a szabadságharc is lehetetlen.

Mivel az úgynevezett "intellektuellek" a külső uralmat és szolgasorsukat fel nem ismerik, a szabadságharc belső tényező ellen, a külső uralmat el nem ismerők ellen irányulna, vagyis a szó szoros értelmében vett polgárháború lenne, - a polgárok pedig kerülik az agressziót, így aztán szabadságharc sem lesz.

Mivel a szabadságharc feltételei ma nem adottak, így elsősorban azt kell vizsgálni, hogy mi az a jelenleg folyamatban lévő nemzetközi trend, amihez alkalmazkodni kell(ene).

Ma nemzetközi követelmény a multipolaritás. Az egypólusúság elutasítása; az amerikai hegemónia elutasítása, a nyugat univerzalizmusának elutasítása, a liberalizmus monopolhelyzetének elutasítása, a technológia feljebbvalóságának és a nyugat spirituális hegemóniájának elutasítása. Ez a mai nemzetközi trend, amihez a magyarságnak alkalmazkodnia kell, hogy talpon maradhasson. Ha ma nem alkalmazkodunk a jelenleg formálódó új nemzetközi környezethez, az annak megfelelője, mint ha 1848-ban nem történt volna polgári forradalom, hanem a múlt elavult rendszereinek kiüresedett kereteit akartuk volna őrizgetni, miközben elszalad mellettünk a történelem. Ez március 15 jelentősége: alkalmazkodás és szuverenitás egyensúlya.

A túl sok alkalmazkodás a szuverenitás feladásával jár, a túl sok szuverenitás az alkalmazkodást teszi lehetetlenné, ami ellenünk fordítja a világot. Ami igazán fontos, az az egyensúly. Ennek jegyében kell formálódjon a következő évtizedek politikája. Egyensúly az igazodás és szuverenitás közt, erőegyensúly a civilizációk közt, materiális és spirituális egyensúly. És mint minden történelmi eseményt, az új rendszerben március 15 szerepét is újra kell értékelni. Ha a szabadságharc nem lehetséges, fel kell ismerni annak akadályát. A szabadságharc akadálya pedig a hegemónia, ami olyan uralom, ami az uralom hiányának illúzióját kelti. Nem az a kérdés tehát, hogy mi történt akkoriban az abszolút monarchiával, mi történt március 15-én, hányan adták életüket a hazáért. A mai kor aktuális kérdése az, mihez kezdjünk azzal a monarchiával, ami nagyon is létezik, de elhiteti velünk, hogy nem létezik. A magyar politikai gondolkodóknak erre kell választ találniuk, itt és most, a jelenben, nem a múlt történésein vitatkozva.