Magyarországon kevés ember, alacsony termelékenységgel, nagyon sokat dolgozik. Négymillió ember létminimum alatti jövedelemből él, ebből több mint egymillió munkából visz haza ilyen keveset. Ezek az emberek egész napjukat azzal töltik, hogy a puszta létezésüket fenntartsák. Nem tudják képezni magukat, az egészségük tönkremegy, nem lesznek tájékozottak, foglalkozhatatlanná teszi őket, számukra a mai társadalomban nem, vagy csak nagyon alacsony hozzáadott értékű munka jut. Az észtek, a csehek és a szlovákok például az európai uniós átlag fölött helyezkednek el, tehát a rendszerváltást nem mindenütt követte társadalmi kettészakadás. Magyarország kicsúszott ebből a csoportból, a bolgárokkal és románokkal tart együtt.
Amikor beléptünk az EU-ba, Nógrád megye és Budapest között 1:3 volt az arány, mára ez közelebb van az 1:6-hoz. Három részre szakadt az ország. A világváros Budapest Prágával, Béccsel vetekszik, az észak-nyugati régióban a multik befektetése miatt viszonylagosan jobban megy, a többi régió viszont leszakadt. A Dél-Alföld, Észak-Magyarország, Dél-Dunántúl az Európai Unió 20 legfejletlenebb régiója között szerepelnek. Egy olyan környezetben, ahol az sem garantált, hogy valaki be tudjon fűteni, vagy egészségesen táplálkozni, nem jut energia a tanulásra. És ma már felnőtteknek is folyamatosan tanulnia kéne, más országokban is ezt teszik. Az EU-s fejlesztések főleg infrastruktúra – hulladékgyűjtés, szennyvízkezelés, vasút – fejlesztésére szólnak, ami fontos, de nem igazán realizál belőle érezhető módon a hétköznapi ember. Évente a GDP 2-2,5 százalékát kaptuk az Európai Unótól támogatásként, ez összesen a GDP harmadát is kiteszi a csatlakozásunk óta, miközben alig volt pár százalék valóságos gazdasági növekedés. Sok vállalkozó kiveszi a pénzt vállalkozásából. Luxuslakásban él, drága autóval jár és külföldön vesz ingatlant, miközben munkásait minimálbéren tartja. A közalkalmazotti bértáblának a fele lecsúszott a létminimum alá. Pedig ha százezer állami alkalmazottnak a minimálbérről megemelnék a fizetését a létminimumra, az csak évi húsz milliárd forintba kerülne.
Míg például Dánia a GDP-jének kilenc százalékát költötte oktatásra, mi 3,7 százalékot. Európában mi beszélünk legkevésbé idegen nyelveket, a diákok képességeit, felkészültségét is vizsgáló PISA-felmérések eredményei zuhannak, iskolarendszerünk a gazdag térségekben jó, a szegény térségekben rossz oktatást nyújt. Egyes felmérések szerint Magyarországon a gyerekek 36 százaléka éhezik - hozzátéve, hogy ebben a cigányság adatai is szerepelnek a fősodor szerint.
Ha csak negyedével nőne a termelékenységünk, dupla ekkora béreink lehetnének, és dupla ekkora bevételei a költségvetésnek. Ez a helyzet Szlovéniában. Ehhez oktatás kell, erre pedig a jelenlegi költségvetésből is volna pénz költeni, ha már annyira futtattják az állampártiak a foglalkoztatási, az oktatásfejlesztési programjaikat.
Várhegyi Kálmán
