Kormányzati oldalon az elmúlt időszakban olyan gyakran emlegették a nagyszerű makrogazdasági számokat és az „unortodox” gazdaságpolitika sikereit, hogy a „gazdaságpolitikacsinálókon” túl már a közgazdászok is hinni kezdenek a csodában, a kitépett szárnyú dongó repülésében, avagy a gazdasági fellendülés eljövetelében.

smink

A tények azonban egészen mást mutatnak! A kormányzati propaganda nagy ünneplésbe kezdett annak örömére, hogy EU-s összevetésben is kiemelkedő növekedési ütemet tudtunk elérni az utóbbi három negyedévben. Valóban, a 3,5-3,6 százalékos negyedéves GDP-növekedés szép eredménynek számít a válságtól sújtott régióban. Éves szinten 2014-ben minden bizonnyal 3 százalék feletti lesz a növekedési ütem, még akkor is, ha az utolsó negyedévben már lassulni fog a fellendülés.
Ha azonban felidézzük, hogy 2010 és 2013 között összességében csak 2,7 százalékkal bővült a magyar GDP, ami éves szinten alig haladta meg a fél százalékot, akkor már nem lehetünk olyan felhőtlenül boldogok. Különösen akkor nem, ha beszámítjuk azt a tényt is, hogy az adott időszakban az Európai Unió nettó támogatása összességében a GDP-nk 15-18 százalékát tette ki. Ez a hatalmas többletkereslet mindössze 6 százalékos növekedést tudott generálni (beszámítva a 2014-es várható 3,2 százalékos növekedést is). Vagyis a sokat emlegetett és várt multiplikátor hatás egyáltalán nem érvényesült.
Hogy miért nem, annak több oka is van. Az egyik az, hogy a háztartások súlyos eladósodottságát még mindig nem rendezte a kormány, ezért az adósságdeflációs spirál tovább működik. A másik ok az, hogy a kormányzat voluntarista gazdaságpolitikája olyan bizonytalan környezetet teremtett, amelyben a vállalkozások nem akarnak befektetni. Így aztán a külső keresletélénkítés nem többletként, hanem a hiányok pótlásaként jöhetett csak számításba.
További okként említhetjük, hogy nem történt meg a gazdaság szerkezeti átalakítása, ezért a hazai tulajdoni többségű vállalkozások által dominált kínálat nagyon rugalmatlan és igen gyengén reagál a keresleti impulzusokra. Így aztán könnyen megjósolható: ha a keresletélénkítés folytatódni fog, s a külső forrásokat kiegészítik a kedvezményes hitelkonstrukciók is, akkor az elégtelen kínálat hiányában a kereslet az import felé fordul és a ma még jelentős külkereskedelmimérleg-többletünk igen gyorsan hiányba fordul át.
Mert ne feledjük: az elmúlt években az exporttöbblet nem azért halmozódott fel, mert a versenyképességünk növekedett volna (ellenkezőleg, jelentősen romlott), hanem a drasztikus keresletcsökkenés miatt, ami a válság következtében állt elő. A kormányzati propaganda ugyancsak bőségesen taglalja a foglalkoztatás növelése, a munkaalapú társadalom felépítése terén elért sikereket. A közkézen forgó számok első látásra itt is pozitív változásokat sejtetnek. Hiszen ez év harmadik negyedévében a foglalkoztatottak száma elérte a 4 millió 160 ezret, és a munkanélküliségi ráta 8 százalék alá csökkent.
A foglalkoztatás bővülése 361 ezer, ha 2010 harmadik negyedévéhez, és 279 ezer, ha 2008 első negyedévéhez hasonlítjuk. Nagy örömre azonban nincs különösebb okunk, mert ha alaposabban szemügyre vesszük a statisztikai adatokat, akkor kiderül, hogy az utolsó negyedév impozáns növekedéséből 101 ezer a külföldi munkavállalásnak,míg 166 ezer pedig a közmunkának tudható be. Az ezektől megtisztított tényleges foglalkoztatás mindössze 3 millió 892 ezer volt, ami csak 67 ezer fővel több mint a válság előtti, 2008 első negyedévi létszám.
Évenként tehát kevesebb, mint 20 ezer munkahely teremtődött, jobbára az sem a versenyszférában. A foglalkoztatás ilyen mesterséges felhígításának a következménye az, hogy a termelékenység folyamatosan csökken, még a válság után öt évvel is. Ha a 2008-as átlagos munkatermelékenységet 100 százaléknak vesszük, akkor ez 2014 végén már csak 91,4 százalék. Vagyis a vizsgált időszakban a GDP növekedése rendre elmaradt a foglalkoztatás növekedése mögött, a rés mára már majdnem 10 százalékra nyílott.
Valamivel vigasztalóbb a termelékenységi helyzetkép, ha megtisztítjuk a foglalkoztatási adatokat a külföldi munkavállalóktól és a közmunkásoktól. Ekkor már „csak” 4,5 százalékos az átlagtermelékenység romlása 2008 és 2014 között. Mindez azt mutatja, hogy főként olyan munkaerőt sikerült bevonni a foglalkoztatásba, amelynek a termelékenysége átlag alatti, vagy olyan területen tudták csak alkalmazni, amely igen alacsony hozzáadott értéket termelt. Kicsit másként fogalmazva: ha az elmúlt években volt valamilyen szerkezeti átalakulás Magyarországon, az éppen a gyenge hatékonyságú, alacsony termelékenységű szektorokat bővítette. A hosszú távú fejlődés szempontjából ez nem igazán biztató.
A kormány által kiemelten támogatott közmunkának a foglalkoztatás növelésén túl van még egy számukra pozitív hozadéka. Nevezetesen, hogy az adott nemzeti elszámolási rend szerint az erre fordított kormányzati kiadás egy az egyben, automatikusan növeli a GDP-t. A jövő évi költségvetésbe beállított 250 milliárdos közmunkakiadás tehát nemcsak a foglalkoztatást fogja több ezerrel növelni, hanem a növekedési ütemet is meg fogja emelni, majdnem 1 százalékponttal. A „minél több közmunkakiadás, annál magasabb foglalkoztatás és GDP”mechanizmusa könnyen érthető a politikusok számára és egyszerűen meg is valósítható. Csak egy baja van: hosszabb távon fenntarthatatlan.
A második Orbán-kormány kétségkívül sikeresen szakított a fiskális alkoholizmussal, amely a korábbi években rendre a 3 százalékos maastrichti előírás fölött tartotta az államháztartási hiányt, és amelynek következtében súlyosan eladósodott az ország. A kritérium betartásában sokat segített a magánnyugdíjpénztárak megszüntetése, amely önmagában 1-1,5 százalékponttal javította évről évre a költségvetés pozícióját, illetve a nyugdíjpénztári megtakarítások szabad (részben költségvetési) felhasználása. A szigorúan kézben tartott költségvetési kiadások garanciát jelenthetnek arra, hogy Magyarország nem kerül vissza a túlzottdeficit-eljárás körébe.
A költségvetési szigornak azonban megvannak a maga árnyoldalai, mivel a kormány onnan vett el, ahonnan a legkönnyebben tudott. Az elmúlt négy év költségvetési adatai azt mutatják, hogy a legnagyobb vesztes az egészségügy, az oktatás és a szociális ellátás területe volt. A nyertesek között lehet számon tartani a gazdasági támogatásokat, az államapparátust és a sportot. Látszólag tehát rendben van a dolog, mert válságos időben, amikor kevés a forrás, akkor a jóléti kiadásokat kell csökkenteni és a gazdasági célú kiadásokat növelni a fellendülés érdekében.
Csakhogy a nemzetközi tapasztalatok nem ezt mutatják, ugyanis éppen azok az országok tudtak a legkisebb veszteségekkel és a leghamarabb kijönni a válságból, ahol a humán tőkébe fektettek, ahol az oktatás, a továbbképzés, a kutatás-fejlesztés prioritást kapott. A skandináv jóléti modell nemhogy idejét múlt lenne, ahogyan azt kormánykörökben gyakran mondogatják, hanem a mi számunkra az egyedüli lehetőség volna a kilábalásra.
Kezdetben, 2010-ben még kiemelt célként szerepelt az Orbán-kormány politikájában az államadósság csökkentése. Nos, e tekintetben sem számolhatunk be komoly sikerekről, hiszen az államadósság GDP-hez viszonyított aránya 2014 harmadik negyedévében ugyanúgy 83 százalék, mint volt 2010 ugyanezen negyedévében. S ha ehhez hozzávesszük, hogy közben a magánnyugdíjvagyont is elköltötték, akkor nincs semmi okunk azt feltételezni, hogy pozitív irányú elmozdulás történt ezen a területen.
Nem jelenthet vigaszt, hogy a nyugdíjmegtakarításokból a kormány az állami tulajdont gyarapította (Mol-tulajdonrész, gáztározók stb.), mert ezek a beruházások nem jelentenek garanciát arra, hogy a későbbi megnövekedő nyugdíjjáradék kifizetésének meglesz a fedezete. Ennek hiányában viszont ezeket az akciókat a jövő felélésének kell tekintenünk. A jövedelmi viszonyok tekintetében igen lesújtó kép tárul elénk. Nem véletlen, hogy a KSH nem publikálta az adatokat az önkormányzati választások előtt.
A statisztikák szerint 2010 és 2013 között jelentősen növekedtek a jövedelmi különbségek. A Gini-index 24-ről 28-ra nőtt, a legfelső és legalsó jövedelemtized aránya 7,3-ról 9-re emelkedett. 2013-ban a legalsó jövedelmi tizedbe tartozók bruttó munkajövedelme 141 ezer Ft/fő volt, miközben a legfelső tizedbe tartozóknál ez az érték 2 millió 318 ezer Ft (vagyis 16-szor magasabb). Jellemző, hogy a leggazdagabbak a társadalmi juttatásokból is többet kaptak (652 ezer Ft/fő) mint a legszegényebb jövedelmi tizedbe tartozók (192 ezer Ft/fő).
A jövedelmi szegénység aránya is nőtt hazánkban az elmúlt években: míg 2010-ben ez az arány 12,3 százalék volt, addig 2013-ban már 14,3 százalék. Ugyanezek a számok Csehországban 9 százalék és 8,6 százalék, Szlovákiában pedig 12 százalék és 12,8 százalék az Eurostat számai szerint. A szóba jöhető létminimum-számítások közül bármelyiket is alapul véve, legalább hárommillióan vannak a halmozottan hátrányos helyzetűek, azok, akik végzetesen leszakadtak és önerőből nem képesek fenntartani magukat.
Számuk napról napra növekszik és az Orbán-kormánynak láthatóan nincs programja arra, hogy miként lehetne ezt a súlyos társadalmi problémát megnyugtatóan rendezni. (A rezsicsökkentés nem tekinthető ilyennek, mert nem a legelesettebbeken segített, hanem a középrétegek számára jelentett csak némi könnyítést.) A velünk élő és egyre növekvő szegénység nemcsak kellemetlen mellékhatás, amely kedvezőtlen esetben átmenetileg némi társadalmi feszültséget is gerjeszthet, de majd idővel kinőjük. Sokkal inkább olyan súlyos társadalmi defektus, amely megakasztja a növekedést is, mert leszorítja a keresletet, a kínálati oldalon pedig távol tart attól, hogy elegendő képzett munkaerővel, megfelelő minőségű humán tőkével rendelkezzen az ország.
(NOL)