Szegeden már évek óta szinte csak angol turkálót látni a belvárosban. Pedig Szeged is modernizációs központ, 30 ezer egyetemistával. Nyert, sőt túlnyerte magát a baloldal, és a „magyar ősz” utcai megmozdulásain itt jelentek meg a legtöbben a vidéki városok közül.
De ipar nincs, a várost eltartó egyetemtől egyre több pénzt vonnak el, az oktatói fizetéseket 2008 óta nem emelték. Szeged régióközpontként nem emeli, hanem szipolyozza a környezetét: a battonyai, kunszentmártoni, bajai kisfizetések, nagymamai nyugdíjak ideáramlanak albérletre, tandíjra, kocsmára és nyomtatószalonra, hogy a perifériáról kiemelkedni segítendő gyereknek jobb élete legyen. Már nemcsak arról van szó, hogy a kisebb helyekről elszármazó kiképzett fiatal nem megy vissza a szülőfalujába/városába, hanem arról, hogy Szegeden sem tud megmaradni.
 |
| Fotó: Kurucz Árpád / Népszabadság |
Többen említették már a közbeszédben, hogy (legalább) két Magyarország létezik. Egy Európa-párti, progresszív, liberális társadalomrész (a „centrum”, a „főváros”, a „modernizációs központok”) és egy konzervatív, versenyképtelen, bezárkózó, nacionalista, autokratizmusra hajló társadalomrész (a „periféria”, a „vidék”, a „falusi Magyarország”, a „kádári kispolgárság” maradványai). Amikor a baloldal által nyújtandó politikai alternatíváról esik szó, olykor elhangzik: valami olyasmi kellene, ami mindkét „Magyarországnak” felemelkedési lehetőséget kínál. Ilyen alternatíva azonban rövid távon nincs – a választási ígéretek viszont szükségszerűen rövid távra szólnak.
Vegyünk sorra néhány unásig ismert okot: a magyar gazdaság teljesítményhiánya, amely vélhetően azért ekkora, mert a vagyonszerzés a legritkábban kötődött tényleges, látható, méltányolható, a közjót is gyarapító tevékenységhez. A privatizációban szerzett vagyon jobbára úgy hullott az ölükbe a tulajdonosainak: megszerezni tudták, működtetni nem. Tőke- és tudáshiány volt – és van ma is. A lenyúlható pénz mindig újratermelődött: a 2000-es években már az uniós támogatásokkal, a cinkelt közbeszerzésekkel, a semmit sem érő tanulmányok busás kifizetésével. A törvényességnek legalább a látszatára ügyelő gazdasági felvilágnak végig állandó partnere volt az olajszőkítők, borhamisítók, újabban az intézményesített, sőt állami szintre emelt áfacsalások elkövetőinek köre.
A külföldieknek való tömeges privatizáció nem segített ezen. Ahhoz, hogy egy fejlett országból érkező cég itt is úgy viselkedjék, mint otthon, hasonló szabályozási kultúra, átláthatóság, a nyilvánosság és a tisztességes hatóságok általi ellenőrzés lett volna szükséges. Csakhogy a gazdasági rendszerváltozásra nem készült semmilyen forgatókönyv. A rendszerváltozás idején gyakorolt félönigazgató modellt az MDF az erhardi szociális piacgazdasággá, az SZDSZ (majd nyomában az MSZP) a thatcheri–reagani neoliberális piacgazdasággá szerette volna átalakítani. Utóbbiak akarata érvényesült – huszonöt év alatt ennek sajátos magyar változata lökte a létminimum alá a magyar társadalom 40 százalékát.
A rendszerváltás előtt is voltak területi egyenlőtlenségek, de ezek felerősödtek. Győr vagy Székesfehérvár önmagában semmivel nem volt jobb célpont a befektetőknek, mint Pécs vagy Szeged – csak jobb helyen voltak. A magyar vidék sorsa évtizedekre eldőlt, amikor a gyenge magyar állam hagyta, hogy a külföldi befektetők csak a Bécs–Budapest-tengelyen és az észak-dunántúli városokban fektessenek be. Azzal, hogy komolyan szóba sem jött a déli nemzetközi autópálya építése, évtizedekre eldőlt, hogy Dél-Magyarországból periféria lesz. Képzett munkaereje leépül vagy elvándorol.
A folyton Európára hivatkozó magyar döntéshozók egy percre sem vették komolyan az Európai Unió egyik legfontosabb princípiumát, a szubszidiaritás elvét. (Ott hozzák a döntéseket, ahol azok hatása érvényesül.) A közigazgatási középszintet kiürítették, maradt a kijárásos, erős emberes fővárosi döntéshozatal, ezért amit adtak, azt is összehangolatlanul, az államot és a pártokat fogságban tartó oligarchia érdekeit szem előtt tartva adták.
Az átlagember nem tud tisztességesen tájékozódni. Nem jött létre korrekt közszolgálati média. A közmédiát minden választási győztes politikai zsákmánynak, saját agitprop eszközének tekintette. A kereskedelmi televíziók a profitért jöttek, a privatizált megyei napilapok a monopóliumuk megőrzésére, a helyi hirdetési piac lerablására törekedtek – nem a hatalom ellenőrzésére, az információs és véleményszabadság megerősítésére.
 |
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A helyi közlekedést hagyták lepusztulni, sorra zárták be a falusi postákat, aztán az iskolákat. A kisebb településeken hosszú ideig az önkormányzat volt a legnagyobb (sok helyen az egyetlen) munkáltató. Ma már csaknem üresek a községházák, hamarosan összevonják az iskolákat. Most bocsátják el a szociális ellátórendszer dolgozóit, akik már eddig is alig kerestek többet, mint azok, akiknek az életét segítették. És most csökkentette le annyira a kistelepülések polgármestereinek a fizetését a Fidesz, hogy végképp ne érje meg az életüket föltenni a településük felszínen tartására. A vidéki emberek nem értik, miért nem alternatíva a mezőgazdaság, a feldolgozott élelmiszer; miért támogatja a jobb- és baloldali politika egyaránt a nagybirtokot? Ha másutt baj, hogy kevés a hozzáadott érték, akkor a mezőgazdaságban miért védik a hatékonyság jelszavával a csak primér nyersanyagokat előállító latifundiumot? Miért írhatja felül a pártklientúráknak a területalapú támogatás iránti hajszája sok millió vidéken élő ember létérdekeit?
A társadalmi és területi egyenlőtlenségek növekedése egybefüggő folyamat a rendszerváltozás óta. Mind a balliberális, mind a Fidesz-kormányok a (külföldi vagy a hazai) nagytőke érdekei szerint cselekedtek – de vigaszul azt hazudták a (ciklusonként némileg eltérő összetételű) lecsúszó rétegeknek, amit azok hallani szerettek volna. A szocik az eszelősen kommunistázó Fidesz ellenében ápolták a kádári kisember-nosztalgiát. A Fidesz a nacionalista érzelmeket erősítette: igaz, hogy szegény vagy, de te is magyar vagy; majd jobb lesz, ha győzünk a soron következő szabadságharcban.
Magyarországon alapérzület, hogy rosszul vannak leosztva a dolgok. A vagyon nem legitim, mert ebül szerezték. A Fidesz is rájátszik erre – elveszi valakiktől, külföldiektől, máshoz bekötött kliensektől, és ennek a vesztesek örülnek. De a második kétharmad megszerzését követő, Bokrost, Gyurcsányt és Bajnait idéző megszorítások, ezzel egy időben a kormánypolitikusok és a klientúra immár nyíltan, szégyentelen daccal vállalt lopása és tenyérbe mászó gazdagodása a Fidesz ígéreteiben és sugallataiban bízókat is elbizonytalanította. Sokan szeretnének másfajta újraosztást.
 |
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Olyasmit, amilyet a Jobbik sugall. Amelyikben nemcsak megbüntetnek valakiket, elveszik, amijük van, amihez a kívül rekedtek szerint méltatlanul vagy jogtalanul jutottak, és odaadják más gazdagoknak; hanem jut belőle azoknak is, akiknek eddig a folyamatos lecsúszás volt az alapélményük, és másoktól azt kapták a képükbe, hogy versenyképtelen vagy, irigy vagy, mucsai vagy – megérdemled a sorsodat. Ez ma még főleg vidéki és kelet-magyarországi jelenség, de látszik, hogy a Jobbik a Dunántúlon is terjeszkedik. Mindenütt, ahol az elszegényedés és a kilátástalanság elér egy bizonyos szintet. Budapest sem lesz mindig kivétel. Hiába az uniós átlagot meghaladó (de az uniós nagyvárosok átlagától mélyen elmaradó) GDP, hiába a magyar nyomorúságból kiemelkedő jövedelem – bizonyos rétegeknek, amelyek tagjai azt hiszik, ez nem a helyzetük, hanem kizárólag a személyes érdemeik miatt van így, nem árt felidézni Ránki György történésznek az 1970-es években tett megállapítását: a nyilasoknak az 1939-es választásokon elért előretörésében nagyon nagy szerepe volt a budapesti munkáskerületek támogatásának.
Budapest hiába szeretné, nem szakadhat el, nem rúghatja le végleg magáról az elnyomorodó vidéket. Ameddig demokrácia van, minden embernek csak egy szavazata van, ezért a vidék választ kormányt Budapestnek. A két Magyarországot mégiscsak együtt (ebből következően: hosszú távon) kellene képviselnie valakinek. A Fideszt látjuk, hogyan csinálja. A régi ellenzéknek nehéz a hitelességét visszaszereznie. Megszólalói közül sokan ma sem rejtik véka alá, hogy nem a 25 év alatt kialakult helyzet újragondolására törekszenek, csupán Orbán mielőbbi bukására és a helycserére várnak. Az új utcai ellenzék, a „Facebook-nemzedék” viszont, hiába a hamvas ifjúságuk, az internet, hiába a történelemben páratlan ismeretszerzési lehetőségek, egyelőre csak egy nemzetközi civil blablát képes előadni – semmi érdemlegeset nem tud Magyarország tényleges állapotáról. Még kevésbé a lehetséges megoldásokról.
Tanács István
