A világban a művészet irányított.

Néhány évtizedenként a „trendet” meg kell újítani, hogy a művészetet és művészeket kézben tartó üzletemberek az érdeklődést fenn tudják tartani. Ők a közvetítőszerepet betöltő művészettörténészeikkel az elmúlt évtizedekben a mélypontra jutottak. Ideológiájuk a semmi művészete lett, és a művészet halálát hirdetik. Művészeik nem hoznak létre életműveket; előadásokat tartanak, díjakra, ösztöndíjakra, státuszokra hajtanak.

Tanárokként pontosan látják, kik azok, akik a későbbiekben veszélyesek lehetnek rájuk. Egyszerű a dolguk: ezeket a diákokat, pályakezdőket kizárják a pályázatokból, kiállítási lehetőségekből. Nálunk ezt az ideológiát képviselő kör a rendszerváltáskor került hatalomra. A békés átmenetben a biztonság kedvéért csináltak egy álforradalmat a Képzőművészeti Főiskolán. Bár akkor bekerült néhány, a szobrászatot szerető művész is, ők azonban egyre jobban kiszorulni látszanak. Az új oktatási rendszerben két új vonal kapott hangsúlyt: a konceptuális művészet és az intermédia.

Ma a művészeti élet két táborra egyszerűsíthető: a tárgyat létrehozó művészekre és az ezt tagadókra, akik tagadják a műtárgyak létjogosultságát. Önmagukban nem léteznek, szükségük van ránk, alkotni vágyókra, hiszen a mi műveinket, hitvallásunkat tagadják. Övék a rombolás, a semmi művészete. Kik ők, honnan a technikájuk, honnan a minta?

A rendszerváltás óta ez a szűk csapat a megmondó. Létrehozta saját esztétikáját, államvizsgarendszerét, kiképezte elméleti tanárait és a művészettörténészeit – a kapcsolattartókat a médiával-, a művészek irányítóit.

A hatalomátvételkor volt olyan tanár, „azóta valami Kossuth-díjas”, akinek diplomája sem volt. (Valami Kossuth-díjas = életmű nélküli, pedigrére hajtó művész.) Van, aki érettségivel, más művészdiploma nélkül lett megmondója, kikből áll majd a jövő művészgenerációja. Kijelentették: mi most már bent vagyunk a főiskolán, mi mondjuk meg, ki végezheti el. És röhögtek! Kijelentették, hogy a figurális művészetnek nincs helye az oktatásban, és nincs helye Magyarországon. Ennek szellemében választották ki, hogy kik azok a diákok, akik a „hátvédeik” lesznek. Cserébe díjakkal, ösztöndíjakkal honorálták őket.

A rendszerváltásnak lett egy vesztes oldala: azok, akik 1989-ben már a főiskolát járták és valamilyen fokig már képzettek voltak. Vagy részt vettek az írástudók árulásában, vagy halálra ítélték őket. Ők a halálra ítélt generáció. Ezeket az alkotókat szépen kizárták, kiszorították mindenhonnan. Ma már kiállítási lehetőségük sincs. Ezt meg lehetett csinálni a liberalizmus és a demokrácia jegyében. És azok csinálták, akik a liberalizmus szószólói.

Létrejött a liberális világban a totális szabadság és tolerancia. Egy dolgot nem lehet: szabadon alkotni. Ha megpróbálod, földbe döngölnek.

Ezek az emberek ezt az országot csak használják. Nem érzik magukénak, könnyen játszanak vele. Külföldön végezték iskoláikat, onnan hozták a módszert, külföldről kapják a támogatást. Itthon csak halásznak. A megosztás és uralkodás elvén. A területüket körbejelölték. A módszereik egyre durvábbak lesznek. Ma már belefér, hogy „valami Kossuth-díjas” oktassa a téren a kordonbontókat, és hogy hamis tábla elé álljon ahelyett, hogy felvilágosítsa a tüntetőket: nem igaz, ami a táblájukon van. Belefér a módszereikbe, a néphülyítésbe és agymosásba.

Állok a téren, építjük a szobrot. Olvasom a sajtóban a tudatos művészettörténészi félreértelmezéseket. És eszembe jut Madáchtól Michelangelo panasza: „Engedjétek, hogy véssek rá holmi díszt. Nem engedték…” Ez már a falanszter? Honnan tudta Madách, amit mi nem? Egyszerű a válasz: művelt volt. Ismerte az 1837-ben elhunyt utópista szocialista műveit, így az általa „megálmodott” falansztert. Fourier művei hatottak a marxizmusra, hogy egy kis ugrással megérkezzünk az irányított elvtársi ideológiához.

Elérkeztünk az elvtárshoz, aki létrehozta a kortársat és az általuk kívánt egységet. Azt a „tökéletes” makarenkói közösséget, amely önmagából veti ki a vele együtt gondolkodni nem hajlandót. Azokat a művészeket, akiknek működése és hitvallása egyéni, belülről irányított. A kortárs a kommunista pártok megerősödésével létrehozta a számukra tökéletes zsűrirendszert. A legkisebb faluban is, ahol működött egy kultúrház, megalkotta a kurátort.

Jelenleg egy ilyen típusú kurátorrendszer működik Magyarországon, köszönhetően a rendszerváltás utáni oktatási és kultúrpolitikának. A rendszerváltozás óta mindig a legkisebb, ötszázalékos párt hajtott az oktatásra és a művészetre, és az esetek nagy többségében meg is szerezte. „Az agy azé, aki megműveli.” Ez a társaság a rendszerváltozás óta hatalmon van. Kényelmes dolguk volt, a művészet másoknak túl kis falat. Úgy tűnt, senkinek nem érdeke odafigyelni rá. Egy magára és a kultúrájára valamit is adó országnak mindig kell, hogy legyen pénzügyi kerete a művészetre. Így létrejött a tökéletes vállalkozás. Az első feladat az volt, hogy a nézőket kizárják a művészeti életből. (Az elmúlt években olyan kiállítások voltak láthatók Magyarországon ennek a körnek a szervezésében, hogy az épelméjű és józan gondolkodású nézők kifordultak a kiállítótermekből.) Ha ma egy civilt megszólítanak a képzőművészettel kapcsolatban, rögtön elnézést kér: nem ért a képzőművészethez. Éppen ez volt a művészetirányítók célja. És íme, létrejött bizonyos kör számára egy teljesen szabad terület. Állami pénzeket lehívó, leválthatatlan társaság. Kezdetben, 1989-ben a figurális művészetet zárták ki. Ma már üldözik a más területeken dolgozó, de tárgykészítő műfajokat is. A csapat működése a virtuális világra irányul. Itt már semmi sem az, aminek látszik. És ami a legfontosabb lett: azoknak a képzése, akik nyilatkoznak. Megalkotni saját szószólóikat, a művészettörténészeket. A rendszerváltozás óta eltelt huszonöt év, és ez a csoport kitermelt egy így gondolkodó generációt. Túlképzés volt művészekben és művészettörténészekben is. Egy egész hadsereg várja, hogy nyilatkozhasson, elemezhessen ennek a körnek a szájíze szerint.

Magyarázza a tömegnek (nagyjából tizenöt fő), hogyan kell kordont bontani. Ő nem bont. Kezében nincs szerszám, sosem volt. Előadásokat tart. Ebből él. És interjúkat ad. Úgy tűnik, ma már minden belefér, csak a módszerek egyre durvábbak. Neki belefér, hogy párhuzamot vonjon a volt Harmadik Birodalom feje és Magyarország mai miniszterelnöke között. Hát így dolgoznak a mai Magyarország 21. századelejének művészeti irányítói.

Közben eltűnik egy generáció. Amelyet kizártak és halálraítéltek a művészetmegmondók és kurátoraik. Tehetséges alkotók. Akik saját útjukat járják, csendben dolgoznak. Nem tudnak összeállni, érdekeiket képviselni. (A csoportba verődés a középszerűek tudománya.) Várják a bemutatkozás lehetőségét huszonöt éve, a szabad demokráciában, liberális világban.

Ők a legszabadabbnak tartott világ, a művészet legmegfélemlítettebb egyénei. A kortársak egy része az ő szidalmazásukra építette létét. A kortárs szót bitorlók ezen alkotók nélkül nem léteznének. Kiválasztanak egy komoly teljesítményt, amit földbe döngölnek, és a saját jelentéktelenségüket emelik magasba, mint tettet, mint a legmagasabb művészetet. Ezek az emberek önmagukban nem léteznek, nincs egyéni teljesítményük.
A Heti Válasznak adtam interjút, Nem holokauszt emlékmű címmel. Ennek kapcsán megszólított a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora.

Tisztelt Rektor úr! Úgy gondolom, hogy ön egy nagyszerű rektor, és remekül végzi a dolgát, ezt mutatja, hogy szeretne pontosítani néhány kérdést. Nos, azok az alkotók, tanárok, akiket ön felsorolt, remek művészek és tudomásom szerint jó oktatók. De nagyjából, amikor ők a személyek - beleértve a tanszékvezetőt is - felsorolásának végére ért, annak a névsornak is a végére lett (plusz még két-három fő), amelynek szereplői abban az egyenlőtlen harcban, amely az ideológiagyártók és a tárgykészítők között zajlik, részt vesznek.

Tisztelt Rektor úr! Önnek van egy nagy feladata! Az, hogy a demokratikus világban demokratikus művészképzést hozzon létre, egyensúlyt az iskolájukban. Ugyanez a feladat vár a művészetet irányító kurátorokra, művészettörténészekre is. Engedjék vissza a kiállítótermekbe azokat a művészeket, akik hisznek az elmúlt két-háromezer év művészetében, és a letűnt nagy művészettörténeti korok értékeit felhasználva, ezeket továbbépítve, nem pedig tagadva mennének tovább. Őket ma tradicionális művészeknek titulálják, és elvették tőlük még a jogot is a kortárs szó használatától. Nos, ezek a művészek nem tradicionálisnak tartják magukat, hiszen mai értékeket és gondolatokat képviselnek és közölnek. Csak teszik mindezt építve, szeretettel, nem pedig rombolva, gyűlölködve. És az egyik legnagyobb feladat, hogy visszaadják a kiállítótermeket a nézőknek.

A mai magyar kortárs kurátorrendszer a globális művészetet hirdeti. Kiépítette külfölddel az együttműködését, kapcsolatrendszerét. Átjárás van egy társaság részére a határok között, állami támogatásból. Ez eddig lehet jó. Nekik mindenképpen jó. A gond csak az: a globális művészetnek nincs szüksége Magyarországra.

Ez a szakma belterjes. Ebbe vagy beleszületsz vagy benősülhetsz. Ritka és szerencsés csillagzat alatt kell születni, hogy ez a csapat befogadjon. A művészképzés óriási. A kirekesztés hatalmas. A nagy összetartozó család eszközei kemények. A középszerű összefog, módszerei kegyetlenek. Ma már megszokott, hogy olyan nevek, mint Csontváry vagy Kondor nem férnek bele az általuk írt 20. századi magyar művészetbe. A tehetségek veszélyesek rájuk. Ebben a szakmában megszokottá vált, hogy a negyvenesek közül sokan őrületbe, öngyilkosságba menekülnek. Ha nagyon fájdalmas és látványos a veszteség, egy posztumusz Munkácsy-díjat kiizzadnak magukból. Nem az a baj, hogy ez egy nagy család. Nem az a baj, hogy a jelenleg legballiberálisabbnak mondható „valami Kossuth-díjas” és a legjobboldalinak tartott művészettörténész este baráti társaságukban söröskorsó mellett beszélik meg egy szobor sorsát. A baj az, hogy az ő hatalmuk védelmében megint sikerült 9,6 millió embert külföld felé lefasisztázniuk.

Tisztelt Hölgyek és Urak! Mi ez a veszélyes játék, amibe önök belekezdtek? Hol a határ? És mi a jövő? Így kell, hogy elképzeljük a jövőben megemlékezéseinket, ünnepeinket? Most ez következik, hogy lelocsoljuk, ledöntjük egymás szobrait, képeit? Hogy megzavarjuk egymás kiállításait?

Ha Magyarországon a művészeti életben és oktatásban nem lesz változás, egy dolog történhet: tizenöt év múlva nem lesz magyarul érző és gondolkodó művész. Lesznek magyarul beszélő, külföldön sikereket elérő művészek, akik külföldön elismeréseket, díjakat fognak kapni. A munkáikat azonban nem fogjuk szeretni, hiszen ezek Magyarország-ellenesek, a magyar kultúra és magyartörténelem-ellenesek lesznek. A globális művészet nem akar tudni Magyarország almájáról. A globális világ azonban már belekóstolt, ízlik neki. Kérdés, visszabillen-e kezünkbe az ország almája? Vagy megtartja magának a globális világ, de még mielőtt csutkáig rágja, lecsavarja-e róla a kettős keresztet? Vagy eltűnik teljesen, mintha sosem lett volna, akár az áthazudott művészettörténeti elemzésekben.


http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/hatterhatalom/3434-parkanyi-raab-petermagyar-mveszeti-maffia