Az ország politikai és háborús eseményeivel kapcsolatos költészet a 16. század utolsó évtizedében, az ún. tizenötéves háború hatásaként erősen fellendült, és egyúttal műfajilag is differenciálódott. Tinódinak és társainak históriás énekköltése még összetett funkciót töltött be: egyként feladata volt a közönség tájékoztatása, a harcoló vitézek buzdítása és figyelmeztetés az ország súlyos helyzetére. A század végére e feladatok mindegyikét már külön énekműfajok töltik be, kivéve a tájékoztatásét, mivel az írásbeliség kiterjedése, a jelentések, levelezés stb. megszaporodása következtében erre – énekszó közvetítésével – már nem volt igény. A tudósító jellegű históriás ének ezért nem kelt új életre az új háború viszonyai között, hanem fokozatosan átalakult az eseményeket célzatosan beállító politikai propaganda verssé. Ennek első termékei ugyan az 1590-es évekből valók, a politikai költészet igazi kifejlődése azonban már a századforduló utáni időre esik, s ezért az efféle énektípusokkal a következő periódus tárgyalása során foglalkozunk. Az önállósult vitézi buzdítóvers és az ország sanyarú sorsán panaszkodó ének műfaja viszont ebben az évtizedben éli virágzását, ezekről az alábbiakban számolunk be.
A vitézlő nép buzdítása az ellenséggel folytatott harcra a lírai katonaének verstípusának funkciója lett. Balassi e műfajt már a magas művészet szférájába emelte, a népszerű énekszerzők – feltehetőleg maguk is vitézek – azonban még az ő hatásától függetlenül, a hagyományos ének-modorban szerezték enemű verseiket. A 16. század fordulójáról három ilyen jellegű ének maradt fenn. Közülük kettőnek a szerzője Sárközi Máté, akinek kilétét nem sikerült teljes bizonyossággal tisztázni, valószínű, hogy ő maga is katona volt. Vallásos hangon, istenhez való lelkes és bizakodó könyörgéssel kezdődik egyik éneke:
Segétségül az nagy Istent ki híja, |
Az oly embert nagy sok jókkal megáldja, |
Szívét bátorítja, lelkét vigasztalja, |
Ez az erővel teli könyörgés vonul végig az egész éneken, közben egy olyan versszakkal, mely néhány tömör képben az ellenséggel való véres csata leírását tartalmazza:
Kopja törik, szablya fénlik, fő esik, |
Szű irtózik, szín változik, seb esik, |
Sas holttestben hízik, vérrel részegedik. |
Csataleírással, mégpedig az idézetthez hasonló szűkszavú, a tényeket minden kommentár vagy hasonlat nélkül pusztán konstatáló leírással kezdődik Sárközi Máté másik szép éneke is (Cantio de militibus, 1597):
Sok szép hadak majd indulnak, |
Köztek szép zászlók lobognak, |
Dobok, trombiták harsognak, |
Mikor Jézust kiáltanak. |
A további strófákban az istentől való segítségkérés mellett a vitézek biztatására és okulására szánt sorok is vannak: "Szégyent vallnak, kik elfutnak, Azok nyernek, kik próbálnak."
A harmadik – ismeretlen szerzőtől való – katonaének formailag csiszolatlanabb, viszont kevesebb benne a vallásos hang, felvillan benne a magyar végvidéki táj Balassi által is megénekelt néhány vonása, egyes sorai, kifejezései pedig majd a 17. század végének kuruc katonaénekeiben fognak visszatérni. Két első versszaka:
Az vitézek kardjainak |
Megjött ereje karjoknak, |
Az jó fringia szablyáknak, |
Majd böcsi lesz katonáknak. |
{540.} Az nagy kiterjedt sík mező, |
Ligetes, fás, cseres erdő, |
Majd megzöldül minden szép fű, |
Majd kelletik az hamar ló.
A vitézi buzdító versek annak reményében keletkeztek, hogy a magyarság a tizenötéves háború során felszabadulhat a török megszállás alól. Mint ismeretes, ez a remény szertefoszlott, és a harcok során rengeteg szenvedés, pusztulás érte a magyarságot. Ennek hatására keletkeztek az ország sorsát panaszoló énekek, melyekből jóval több maradt fenn – a szomorú események tanújaként –, mint az optimizmust árasztó katonaénekekből. A kesergő énekek hagyományos elemeket tartalmaznak, egyrészt a históriás énekek, másrészt a protestáns vallásos költészet, különösen a jeremiádok hangját folytatják. A históriás ének hatása nyilvánul meg például abban, hogy az énekek kezdősorai emelkedett hangvételűek és szépen ütik meg azt a hangot, mely a versekben végig uralkodik. "Sírva vesziköl mast szegín Magyarország..." így kezdte egyik énekét Tinódi, s ehhez hasonló kezdősorokat találunk a századvégi kesergő énekekben is: "Pusztaság, kárvallás egész Magyarországon.."; "Gyászban öltözék szegény Magyarország ... "A keserves panasz hangja mellett az énekek többsége elmélkedő részt is tartalmaz. E részekben a 16. században kialakult protestáns szemléletnek megfelelően a szenvedéseket isten jogos büntetéseként tüntetik fel. Az istenhez való könyörgés a pogányok eltávoztatásáért összevegyül a reformáció során kialakult zsoltáros hanggal; megjelenik az istennel való szembenállás és alku:
Miért uram, hogy ily igen elhagyál minket, |
Hogy nem fordítád ránk az te szent szemeidet ... |
Mert ha a pogányság innen elűz bennünket, |
Nem lészen itt helye az te áldott igédnek. |
E jeremiádok szerzői kivétel nélkül prédikátorok, némelyiknek név szerint is ismerjük szerzőjét: Egri Miklós nagyszőllősi prédikátort (Az magyarországi ekklézsiának keserves panasza, melyet tött az tatár ellen, 1594); Gyarmati Imre tiszántúli prédikátort (Gyászban öltözék szegény Magyarország ..., 1596); a gyülekezeti énekei kapcsán már említett Debreceni Szőr Gáspárt (Dorgálásodnak súlsága ..., 1596) és Hegyi Pált (Magyarországnak panasza és siralmas könyörgése az Úristenhöz).
A panaszversek közül a legsikerültebb egy Lőrinc keresztnevű erdélyi "ifjú" éneke (Cantio az Erdély veszedelméről), melyet 1602 áprilisában szerzett "Zsigmond király városában", vagyis Nagyváradon. A költemény Básta György erdélyi vérengzéseinek egyik visszhangja. Nem általánosságban kesereg a magyarság romlásán, hanem személyes élményt önt versbe: az ellenség elől bujdosnia kellett. Szép líraiságú énekében kevesebb a sablon, és sikerültebben fejezi ki saját sorsának és élményeinek leírásán keresztül az ország hangulatát, mint egy egész község vagy akár az egész Magyarország {541.} nevében beszélő prédikátorok. Néhány sora különösen szép zeneiségű, nyolcasaiban még bizonyos jambikus lejtés is bujkál:
Lefüggesztettem fejemet, |
Bánatnak hajtám szívemet, |
Nagy szomorúság testemet |
Elepesztette lelkemet ... |
Úristen tőlem színödet |
Elfordítád szemeidet ... |
Az ének hangja a végefelé emelkedik a legmagasabbra, akkor, amikor az ellenség pusztításainak részletezése után szeretett szülőföldjét siratja vissza:
Jaj meggyek és hová legyek, |
Jaj mert bujdosnia megyek ... |
Jaj szép hazám, mikor látlak, |
Jaj bő földő édes hazám, |
Jaj szép Erdély mint megromlál, |
Jaj ím mely pusztán hagyatál.
Várhegyi Kálmán gyűjtése
|
|