26 évvel ezelőtt az újpesti tűzoltóság ügyeletén megszólalt a riadó: a Fóti út egyik ipari telephelyéről tüzet jelentettek. A magyar műszakiak egyik büszkesége, a tudományos kutatással és fejlesztéssel foglalkozó, nemzetközi színvonalú Mikroelektronikai Vállalat 2400 négyzetméteres, speciális „T” csarnoka lángokban állt.
Olvasóink jelentős hányadának technikai előképzettsége kimerül abban, hogy reggelente biztonságosan bekapcsolja a kávéfőzőt és áramütés veszélye nélkül izzót tud cserélni a nappali mennyezetén lógó csillárban, viszont a gyermekkorú hozzátartozó kérdésére („Mi az, hogy mikroprocesszor?”) a legtöbbünk már a fejét vakarva keres valami hihető kibúvót, s gondolatban elátkozza azt a percet, amikor a középiskolai fizika-fakultáció helyett a második emeleti folyosó ablakából a csajok tornaóráját stírölte.
Bocsánat a személyes részleteket is tartalmazó szálért; csak azt akartam finoman felvezetni, hogy a poszt érdemi részének megértéséhez egy kis műszaki-történelmi-politikai háttérmegvilágítás elengedhetetlen.
1.) Előzmények
A második világégést követően (nem utolsósorban ennek tulajdoníthatóan) a műszaki kutatás-fejlesztés kiemelt figyelmet vívott ki magának a (gazdaság- és katona)politikai vezetők részéről. Az első világháború után a szövetségeseknek Adolfékat is anyagháborúval sikerült legyőzniük (roppant leegyszerűsítve: minél több és minél jobb minőségű hadianyagod van, annál nagyobb az esélyed arra, hogy az ellenség fogja előbb feldobni a talpát), tehát Moszkvától Budapesten át Washingtonig a leghülyébb pártfőtitkár, elnök és tábornok is tudta, hogy alkalomadtán a technikai tudományokba fektetett minden kopejka, fillér és cent emberéleteket menthet meg (a saját oldalon), illetve emberéleteket vehet el (remélhetően a másik oldal táborából).
A negyvenes évek végétől kezdve a komancsok idehaza is bevezették a szovjet típusú (államosított, majd vaskézzel centralizált és szoros katonai, illetve titkosszolgálati ellenőrzés mellett működő) ipari fejlesztési hálózatot. Beszervezték a háborút túlélt (és túlságosan nem kompromittálódott) műszaki értelmiséget, majd – a jó öreg méz vs. korbács módszerrel történt komplex ösztönzéssel – az ipar különféle szegmenseinek megfelelő kutatóintézetekbe terelték őket. Ezekben az volt a roppant egyszerű feladat, hogy tudásuk legjavát adva tegyenek meg mindent a győzedelmes proletár internacionalizmus (magyarul: a Szovjetunió) katonai-műszaki elsőbbségének biztosítása érdekében.
A fentiek szellemében 1949 és 1958 között egymás után jönnek létre az olyan intézmények, mint a Műszeripari Kutató Intézet, a Méréstechnikai Kutató Labor, a Vegyipari Kutató Intézet, no és a már 1949-ben megalapított – és történetünk szempontjából releváns – Távközlési Kutató Intézet (TKI).
Láthatjuk, hogy az elvtársak nem költöttek túl sokat kreatívokra; az elnevezésekkel ugyanúgy nem problémáztak, mint a rendszer vélt (vagy valós) ellenségeivel.
Amúgy a civil hangulatú intézménynevek senkit ne tévesszenek meg; mindegyikük fő csapásiránya a katonai célokra (is) felhasználható újítások, találmányok és korszerűsítések papírra vetése, majd a nullszéria legyártása volt.
1953-ban (konspirációs és egyéb megfontolásokból) a TKI-ból leválasztják azokat a tevékenységeket, amelyekről nem ordít mérföldekre, hogy katonai fejlesztés. Létrejön a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet (HIKI), ahová – többek között – a még gyerekcipőben járó hazai elektronikai iparral összefüggő fejlesztések kerültek (akkor még inkább rádiótechnológiának hívták). A fejlett országokban akkoriban kezdtek combosodni a félvezetőkkel kapcsolatos kutatások, s ebből a tortából a HIKI is szeretett volna hasítani magának egy szeletet.
A hatvanas évektől már bízvást beszélhetünk mikroelektronikáról: megjelennek az integrált áramkörök, tökéletesednek a tranzisztorok, majd 1971-ben az Intel nyilvánosságra hozza az első, egyetlen szilíciumlapkára integrált mikroprocesszor kifejlesztésének tényét.
A keleti titkosszolgálatok ipari hírszerzéssel foglalkozó szakemberei nem tétlenkedtek: 1973-ra egész csinos dokumentációt
sikerül minderről beszerezniük, no és arról se feledkezzünk meg, hogy a mérnöki visszafejtés tudományában (akkoriban még nem reverse engineering-nek nevezték) a magyarok elég szépen teljesítettek. 1975-ben a HIKI-sek (Keresztes Péter és Simon Zoltán vezetésével) „feltörték” az Intel 8080-as jelű mikroprocesszorát.
Reverse engineering – körülbelül az a mérnöki tevékenység, amikor egy szerkezet (gép, berendezés, vegyület, stb.) működési és elkészítési elvét, hatásmechanizmusát úgy fejtik meg, hogy magát a kész szerkezetet tanulmányozzák és reprodukálják, az eredeti tervrajzok, számítások, kísérletek és kutatási dokumentáció nélkül.
A nyolcvanas évek első fele a digitális integrált áramkörök és a 32, majd a 64 bites processzorok korszaka. A legmagasabb
gazdaságpolitikai szinteken (emlékszik még valaki az Állami Tervbizottságra?) ekkor születik meg a döntés: létre kell hozni a „nagyipari” magyar digitális integrált áramkör-gyártást, s az ezzel összefüggő kutatások és fejlesztések laboratóriumát. Minderre első körben kétmilliárd (!) forintot biztosítottak.
Gyorsan hozzáteszem, hogy ez a forint nem a mai forint ám; vásárlóerőben nyugodtan számolhatjuk a mostani harminc-, vagy inkább negyvenszeresét.
A HIKI és a hajdani Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. humán és műszaki bázisán 1983-ban (a Mikroelektronikai
Kormányprogram értelmében, kormányhatározattal) létrejön mai főszereplőnk, a Mikroelektronikai Vállalat. Az új intézmény ötletgazdája és legnagyobb pártfogója Sándory Mihály, a Mérés- és Számítástechnikai Kutató Intézet egykori tudományos igazgatója volt.
2.) A COCOM
Mielőtt továbbmennénk, pár gondolat erről a betűszóról, ami talán ismerős lehet azon olvasóinknak, akik már 1990 előtt is odafigyeltek a gazdaságpolitikai hírekre.
A nyugati szövetségesek a világháború után hozzák létre a COordinating COMmittee for Multilateral Export Controls nevű bizottságot (Többoldalú Exportellenőrzést Koordináló Bizottság), melynek az volt a célja, hogy meggátolja mindazon nyugati termékeknek (eljárásoknak, technológiáknak, egyszóval tudásnak) a kommunista uralom alatti országokba (főleg a Varsói Szerződés tagállamaiba) történő exportálását, amelyek katonai-stratégiai célra is felhasználhatók.
Ezek közé tartozott (a teljesen nyilvánvaló fegyvereken és haditechnikán túl) minden komolyabb műszaki fejlesztés és csúcstechnológiai termék, a kompjúterek vezérelte szerszámgépektől a személyi számítógépeken át a digitális telefonközpontokig.
A COCOM-lista kijátszására a keleti titkosszolgálatok egész apparátust tartottak fenn, amelyek közül a leghíresebb a KGB Nyolcadik Főigazgatóságán belül működő, úgynevezett X-osztály, valamint a keletnémet Stasi WT (Wissenschaft und Technik, vagyis Tudomány és Technika) részlege. Ami a magyar Állambiztonsági Szolgálatot illeti, ott a III/I-es Csoportfőnökség 5-ös osztálya foglalkozott a tudományos és műszaki hírszerzéssel.
A listát (a tudományos haladás függvényében) folyamatosan frissítették; Magyarországgal szemben 1992-ben szüntették meg a megszorításokat, maga a COCOM 1994-ben szűnt meg, illetve alakult át – de ez már nem tartozik posztunk fókuszába.
A Mikroelektronikai Vállalat nem élt meg túlságosan hosszú életet, noha minden nagyon szépen indult. Az illetékes szakértők büszkén mondogatták, hogy ha minden szépen alakul, ha nem lesz semmi probléma, akkor 1988-ra a magyar integrált áramkör- és PLD-gyártási kapacitás (Programmable Logic Device, vagyis programozható integrált áramkör) világszínvonalú termékek előállítására lesz alkalmas. Az elképzelések szerint Magyarország 1990-re valóságos mikroelektronikai nagyhatalommá – ugye, milyen mulatságosan hangzik..? – válhatna.
Nos, probléma, az lett. Nem kicsi; nagy.
3.) A tűz
Ahogyan azt a bevezetőben már mondtuk, 1986. május 26-án reggel 6 óra 4 perckor a Budapesti IV.-XV. kerületi Tűzoltóparancsnokság kapja a riasztást, hogy a Fóti út 56. szám alatt „ég a Mikroeletronika”. Első körben három kocsival és 12 tűzoltóval indulnak a helyszínre, de hamarosan kiderül, hogy a helyzet sokkal komolyabb: a riasztási számot (laikusoknak: a tűzeset súlyosságát jelző kódot) 14 perc alatt – lépésenként – a kezdeti 1-esről 5-ösre emelik.
Fél hétkor már négy, tíz perccel később pedig már hat tűzoltócsoport (összesen 140 fővel) van a helyszínen, akik három vízágyúval és kéttucatnyi különleges fecskendővel próbálják menteni a még menthetőt. Az oltást nehezítette, hogy a tűz hatására (a T-csarnokban található vegyszerek miatt) mérgező gázok is képződtek, valamint több robbanás is bekövetkezik. Több tűzoltó és MeV-alkalmazott is rosszul lesz, illetve megsérül; őket kórházba szállítják.
Végül 10 óra 10 perckor a helyszíniek parancsnoka azt jelenti a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság Központi Ügyeletének, hogy a tüzet eloltották, jöhetnek a tűzvizsgálók (ők azok, akik – sok más egyéb mellett – a tűzesetek okát, terjedését, fészkeit, satöbbit veszik górcső alá). Persze megjelennek a rendőrök és az állambiztonságiak is, mindenki a saját eszközeivel és módszereivel. Egyes visszaemlékezések szerint nemcsak magyar, hanem orosz szó is hallatszott.
És még csak annyit, hogy – megbízható forrásaink szerint – a tűzoltók között nem volt egyetlen olyan sem, akit nyugdíjból rendeltek volna vissza…
4.) A hivatalos verzió
A tűz okaként a jegyzőkönyvekbe végül a „műszaki berendezés rendellenes működése miatt keletkezett rövidzárlat” semmitmondó kifejezés kerül; forrásaim egyike sem tudja, hogy emberi mulasztást megállapítottak-e, illetve nevesített személyi felelősségről sem hallottak.
A konkrét, azonnali anyagi kárértékkel kapcsolatban elég sok számadat röpköd: az egymilliárdtól a négymilliárdig mindenről beszéltek, ami az elmarad haszonnal és az erkölcsi kárral együtt megközelítheti az öt-hét milliárdot is. Mindenesetre nagyjából egy év elteltével a brit Lloyd’s-tól a magyar állam 50 millió dollárt inkasszál (a létesítmény ennyire és ott volt biztosítva).
1987-ben az 50 millió dollár (figyelemmel az akkori átváltási arányokra) nagyjából 2,5 milliárd forintot ért, vagyis a MeV kábé annyira volt biztosítva, mint amennyibe – hivatalosan – négy évvel korábban az egész projekt került.
Akárhogyan is volt, tény: a MeV megsemmisülése után semmiféle próbálkozás nem volt a hazai mikroelektronikai ipar (és kutatás-fejlesztés) újjáélesztésére.
Az esetről nagyon kevés (és nagyon szűkszavú) hír látott napvilágot, s túl nagy érdeklődés sem volt tapasztalható az emberek részéről. Mindez talán azzal is magyarázható, hogy akkoriban (emlékeztetőül: 1986 májusát írjuk) mindenki a csernobili nukleáris katasztrófáról, ennek várható (vélt vagy valós) következményeiről susogott; ezzel összehasonlítva egy újpesti gyáregység leégése érthetően nem ütötte meg az általános ingerküszöböt.
És itt merülnek fel a kérdések. Mi volt a tűz valódi oka?