Általánosságban optimista ember vagyok. Hiszek abban, hogy mindig minden a legjobban sül el, kivéve, ha ennek az ellentéte cáfolhatatlanul bizonyosodik be. Aki ismer, tudja, hogy egyáltalán nem vagyok hajlamos a drámázásra. Ezek tudatában gondolom azt, hogy a modern gyermeknevelés komoly bajban – sőt inkább válságban – van. Két évtized alatt két kontinensen dolgoztam már gyerekekkel és szüleikkel, és amit az elmúlt években láttam, kissé aggaszt. Íme a legnagyobb problémák, az én szemszögemből:
1. Félünk a gyerekeinktől.
Van egy módszer, amit „bögre-tesztnek” nevezek – a szituáció az, hogy egy szülő egy bögre tejet ad a gyerekének reggel. Nézzük meg, mi történik akkor, ha a gyerek azt mondja, hogy „a rózsaszínből kérem, nem a kékből!”, miközben az anya már kiöntötte a tejet a kékbe. Leggyakrabban ilyenkor az anya elfehéredik és rohan a kért bögréért, mielőtt a gyerek elkezdene hisztizni.
Hiba! Mitől félsz, anya? Ki itt a főnök igazából? Hadd hisztizzen, hagyd rá és kész. De az Isten szerelmére, ne fáradozz külön csak azért, hogy a kedvébe járj – annál inkább gondolj arra, hogy ez megtaníttatja vele azt a leckét, hogy egy kis hisztiért még nem fog bármit megkapni, ami csak eszébe jut.
2. Csökkennek az elvárásaink.
Amikor a gyerek rosszalkodik, akár mások előtt játssza meg magát, akár otthon gorombáskodik, a szülők hajlamosak megrázni a vállukat és azt mondani, „Ilyenek a gyerekek.” Pedig nem! Sokkal többre képesek a gyerekek annál, amit a szülők általában elvárnak tőlük, legyen szó illemről, idősek iránti tiszteletről, házimunkáról vagy önuralomról.
Szerinted nem tudnak végigülni egy vacsorát egy étteremben? Dehogynem. Nem tudják lesöpörni maguk után az asztalról a morzsát? Dehogynem. Az egyetlen ok, hogy ezeket nem teszik meg az, hogy nem tanítottad meg nekik és nem várod el tőlük. Ilyen egyszerű. Várj el többet tőlük, és mindezt maguktól is megcsinálják majd, még kérned sem kell őket.
3. Eltűnőben a közös teherviselés.
Régebben buszsofőrök, tanárok, bolti eladók és más szülők következmények nélkül szólhattak rá a rakoncátlan gyerekekre. Átvették az apa és az anya szerepét, amikor azok nem voltak jelen, és mindegyiküknek közös célja volt: rendes fiúkat és lányokat nevelni. Manapság, ha bárki a szülőkön kívül le merészeli szidni a gyereket, anya-apa egyből kiakadnak. Tökéletes gyereket akarnak ugyebár, ezért nem hisznek a tanároknak vagy bárki másnak, amikor azok valamilyen problémáról számolnak be.
A tanító nénit okolják ahelyett, hogy megfegyelmeznék a gyereket. Szükségét érzik annak, hogy a világ felé tökéletes képet mutassanak, és erre sajnos az alapjuk is megvan, mert számos szülő között tényleg megy a sárdobálás. Ha egy gyerek valamiért hisztizik, egyből az anyjára szegeződnek a rosszalló tekintetek.
Ehelyett ő érdemelne együttérzést, mert valószínűleg azért hisztizik a gyerek, mert nem kapott meg valamit, amire igazából nincs is szüksége. Rosszallás helyett ilyenkor az anya dicséretet érdemelne – „Szép munka! Megértem, tényleg nehéz megszabni a határokat.”
4. Mindig az egyszerű utat választjuk.
Csodálatosnak tartom, hogy rendelkezésre állnak különböző kütyük, amikkel elviselhetőbb egy hosszú repülés, vagy orvosi váróban ücsörgés. Ugyanennyire szép, hogy akár online is megvásárolhatjuk a kamra tartalmát, vagy egy gombnyomással megmelegíthetjük a kaját a mikróban. A szülők elfoglaltabbak, mint valaha, szükség esetén magam is maximálisan az egyszerű utat pártolom.
De ez ingoványos talaj lehet. Attól, hogy egy tableten berakott mese leköti a gyereket a repülőn, ne add feltétlenül a kezébe, ha például étteremben vagytok. A türelmet a 21. században is meg kell tanulniuk. Ma is le kell tudnia kötni magát, ha arról van szó. Meg kell tanulniuk, hogy nem minden étel készül el három perc alatt, akár még azt is, hogy segítsenek vacsorát csinálni.
A kütyük használata helyett önmagukat is le kell tudniuk csillapítani. Ha egy pelenkás megbotlik, magát kellene felsegítenie ahelyett, hogy nyújtja a karjait a szülei felé. Mutassuk meg a gyerekeknek, hogy a könnyű út hasznos lehet, de nem felejthetjük el a hagyományos megoldások fontosságát.
5. A szülők a gyerekeik igényeit a sajátjaik elé helyezik.
Természetes jelenség az, hogy először a gyerekeink bajait lessük, ami az evolúció szempontjából még hasznos is. Magam is amellett állok, hogy igazodjunk a gyerek programjaihoz, őt etessük meg és öltöztessük fel magunk előtt. Manapság azonban túl messzire mentek ebben a szülők, teljesen félredobva a saját igényeiket és mentális épségüket a gyerek érdekében.
Számos anyát láttam, aki újra meg újra az ágyból is felkel azért, hogy a gyerek rigolyáinak megfeleljen. Vagy olyan apát, aki keresztül rohan az állatkerten mindent félredobva azért, mert szomjas a kislánya. Semmi rossz nincs abban, hogy nem adsz nekik még egy sokadik pohár vizet éjjel.
Semmi rossz nincs abban, ha az apa úgy reagál, hogy „Persze, kicsim, de várnod kell addig, amíg elérünk a következő szökőkútig”. Semmi rossz nincs a „nem” szó használatában esetenként, sem abban, hogy megkérjük a gyereket, hogy szórakoztassa magát, amíg anyuci elmegy vécére vagy éppen végiglapoz még pár oldalt egy magazinban.
Attól félek, ha nem javítjuk ki ezeket a súlyos hibákat, akkor a gyerekeink maguknak való, türelmetlen és rosszindulatú felnőttek lesznek. Ráadásul önhibájukon kívül – hiszen ez rajtunk múlik. Sosem mondtuk nekik másképp, sosem vártuk el tőlük másképp.
Sosem akartuk, hogy kényelmetlenül érezzék magukat, és ha ez mégis megtörténik valamikor, nem lesznek rá felkészülve. Ezért kérlek titeket, szülők a világ bármely kontinenséről, követeljetek többet! Várjatok el többet! Osszátok meg a gondjaitokat! Adjatok kevesebbet! Rakjuk helyre együtt a gyerekeket – burokba zárás helyett a valós élet megpróbáltatásaira készítsük fel őket!
