Hogy az 1514-es polgárháború okait megértsük, egészen Rómába kell visszamennünk, ahol nem sokkal az események előtt pápaválasztás zajlott. A pápai szék 1513-as megüresedése után két bíboros versengett Szent Péter trónjáért: Giovanni de’ Medici, illetve Bakócz Tamás esztergomi érsek. Míg előbbi a gazdagságáról és befolyásáról híres észak-itáliai család sarja volt, addig Bakócz jobbágysorba született, majd korában egészen elképesztő módon az egyházi pálya szamárlétráját megmászva jutott a csúcsra.

Bakócz már 1512 januárjától Rómában volt kíséretével (és temérdek ezüsttel), de a Mediciek kasszája több sikert ért el a konklávéban. Giovanni megválasztása után a X. Leó nevet vette fel pápaként; ő volt az, aki később a pápai állam kimerült kincstárát a hírhedt búcsúcédulák árusításával akarta megtölteni, ami az 1517-es reformáció közvetlen kiváltó oka volt.

Bakócz egyébként bírta a szimbolikus „konstantinápolyi patriarcha” címet is, amelyet inkább a visszafoglalásra váró keleti területek biztosának lehet nevezni, a város ugyanis már régóta török kézen volt. Az Oszmán Birodalom pedig eközben már az eddigieknél is nagyobb fenyegetést jelentett a kereszténységre, de főként Magyarországra: a horvátországi Simon nevű püspök már ekkor segítséget kért a frissen megválasztott pápától, mert a megállást nem ismerő törökök a dalmáciai Knin várát ostromolták.

A pápaválasztásban alulmaradt Bakócz bíborost szintén azzal a „mellékmegbízatással” küldte Rómába II. Ulászló király, hogy igyekezzen a török elleni védekezéshez támogatást szerezni. X. Leó meg is adta ezt a „vigaszajándékot” a bíborosnak: 1513. július 15-én pápai bullát bocsátott ki, amelyben keresztes hadjáratra hívta Krisztus követőit, bűnbocsánatot ígérve mindenkinek, aki fegyvert fog a török ellen, vagy anyagi támogatást nyújt a hadjárathoz. A bulla három évre Bakóczot tette meg a keresztes hadjárat szervezőjévé, pápai felhatalmazást adva, hogy toborozzon nemcsak Magyar-és Lengyelországról, hanem német területekről, Dániából, Skandináviából, sőt az ortodox Moszkvai Fejedelemségből és Havasalföldről is.

Bár a törökkel készülődőben volt egy fegyverszünet, - a korban megszokott módon - folyamatosan érkeztek hírek kisebb hadműveletekről. Szapolyai János erdélyi vajda is éppen egy nagyobb sereggel a török uralta Bulgáriában portyázott az események alatt. Bakócz még meg sem érkezett Budára a keresztes hadjárat bullájával, amikor a végváraknál egy figyelemreméltó eseményre került sor. A török kézen lévő szendrői (ma: Smederevo, Szerbia) vár tisztje, a nagy termetéről híres kiváló vívó, bizonyos Epiruszi Ali bég párbajra hívta a még magyar kézen lévő Nándorfehérvár legerősebb vitézét. A várban lévők közül egy Dózsa György nevű székely lovaskatona vállalta a feladatot. A két erőd közti síkon lovagi tornába illő ceremóniához vonult ki a török és a magyar nézősereg 1514. február 28-án, húshagyó kedden. Mindenki meglepetésére Dózsa mindjárt az elején eldöntötte a halálig szóló párbajt: az első csapás kivédése után lendületből levágta Ali kardját markoló kezét, majd megadta a kegyelemdöfést a lováról lefordult, vérben ázott bégnek. Dózsa tettét még maguk a törökök is dicsőítették. A székely katona kapott is mindjárt 300 arany jutalmat a várkapitányától, ám a különleges hőstettért királyi díjazást várt. Szabadságot is kapott felettesétől, hogy Budán az udvarhoz forduljon kérésével. Dózsa György addigi életéről nem sok mindent tudunk. A háromszéki Dálnokról származott lófő, azaz székelyföldi köznemes volt. Egy 1507-es alvajdai levél említ egy esetet, miszerint „makfalvai Székely Dosza György” (Georgius Dosa Siculus de Makfalva) kirabolt néhány szász kereskedőt, akik közül egyet meg is ölt. Perről vagy büntetésről nem tudunk, mindenesetre Dózsa beállt végvári katonának, még valamikor 1513 előtt. 1514 márciusának végén Bakócz és Dózsa nagyjából egy időben érkezett Budára. Dózsa megkapta jutalmát: Ulászló király aranyláncot, kardot, díszes ruhát adományozott a vitéznek, sőt egy nemesi oklevelet is, amellyel együtt egy negyventelkes temesközi falu földesurává tette. Dózsa így bekerült a magyarországi okleveles nemesség soraiba (bár székelyföldiként így is kollektív nemességet élvezett).

Más források ugyanakkor arról írnak, hogy Csáky Miklós csanádi püspök megakadályozta Dózsát jutalma átvételében, így Dózsa Bakócz esztergomi érsekhez fordult segítségül. Mindenesetre a Rómát megjárt bíboros 1514. április 9-én hirdette ki a pápai bullát a király hozzájárulásával (Magyarországon ez elengedhetetlen kellék volt), a templomoknak pedig utasítást adott, hogy azt felolvasva toborozzanak a keresztes hadjárathoz. Hogy miként került Dózsa a Pest mellett gyülekező legnépesebb keresztes had élére, biztosan nem tudjuk, de a székely lovaskapitány kinevezésére minden bizonnyal jobb híján került sor, mert a hadvezetéshez jobban értő főnemesek kihátráltak az ügy mögül, s nem vettek részt a keresztes hadjáratban. Ami biztos: április 23-án Dózsa lett a fővezér, majd május 9-én útnak indult a felfegyverzett tömeggel. Nemcsak jobbágyok gyűltek a kereszt alá: szép számban találunk mezővárosi gazdagparasztokat, városi polgárokat, deákokat és kisbirtokos nemeseket is, amilyen maga Dózsa is volt. Emellett természetesen papokkal és szerzetesekkel is el volt látva a sereg, akik a szent harcra készítették fel az egybegyűlteket - azok egyébként mindvégig a sereggel maradtak, lelki töltetet adva a katonáknak és egyfajta legitimációt harcuknak, amelyet már a földersurak ellen vívtak. Nem pontos tehát parasztmozgalomról, parasztlázadásról beszélni, már csak a hadak társadalmi összetétele miatt sem. Ugyanakkor amennyiben a lázadás későbbi célját nézzük - ami a fennálló társadalmi rendet kívánta megváltoztatni (a nyár folyamán a kúriákba betörve elsőként a nemesi okleveleket keresték és semmisítették meg) - nem állunk messze a valóságtól, ha parasztlázadásként tekintünk az eseményekre. A pesti tábor mellett az Alföld több nagyvárosában is gyülekeztek a keresztesek: a sereg összlétszáma mai becslések szerint elérte a negyvenezret, ebből csak a pesti 15 ezer főt tett ki. Bakóczék az ostrom alatt álló Knin várát szemelték ki elsődleges célpontnak, de Dózsa délkelet felé vonult: egyesek szerint azért, hogy Szapolyai seregével egyesülve támadjon Isztambul felé, míg mások ebben már a „kizsákmányoló” nemesek elleni fellépést látták, hiszen az Alföld parasztjainak leginkább ezen a tájékon volt okuk bosszút állniuk. Kétségkívül Békés és Csanád vármegyék adták a keresztes hadjárat, majd felkelés tömegbázisát. Itt voltak a legszegényebbek az Alföld jobbágyai, híres volt a vidék a nemesek és főpapok „népet sanyargató”, önkényeskedő szokásairól. (A forrongásoknak ezen a vidéken mindig volt táptalaja: a XIX. század végi parasztmozgalmak a később - emiatt - Viharsaroknak nevezett Csongrád, Csanád, és Békés vármegyékben kezdődtek, de a majd ezer évvel ezelőtti pogánylázadás is Békésből indult ki.) A hatalmas embertömeg élelmezését nem szervezték meg központilag, így azok rekvirálásokból voltak kénytelen ellátni magukat. Hírek terjedtek arról is, hogy más vidékekről a földesurak nem engedték a nagy betakarítások idején a keresztes hadba vonulni jobbágyaikat, sőt Tokajnál néhány jelentkezőt ki is végeztek. A feszült hangulat Mezőtúron újabb emberéleteket követelt. A helyi nemesek egy szamarat futtattak végig az utcákon fakereszttel a farkán, így gúnyolva a sereget, mire Dózsáék rabolni kezdtek és egy adószedőt is megöltek. Az elfogott főkolompos jobbágyokat pedig Budára hurcolták és kivégezték. Mindez mindkét fél részéről olaj volt a tűzre.

Budán már látták, hiba volt felfegyverezni ekkora jobbágytömeget. Bakócz ekkor megpróbált megálljt parancsolni: május 15-én leállíttatta a további toborzást, 23-án pedig a keresztes hadjáratot is „felmentette” feladata alól, egyházi átokkal fenyegetve a nem engedelmeskedőket. De már nem volt visszaút. Báthori István nádor már aznap rátámadt Dózsa seregére, megfutamítva előhadát. Ám a nemesi sereg elbízta magát: másnap a nagylaki várban ünneplő győztesekre gyújtották rá az erődítményt a keresztesek, elfogva Csáky Miklós csanádi püspököt is, míg Báthori egyes kútfők szerint egy szál köpenyben, mezítláb volt kénytelen menekülni. Az egyházfőt karóba húzással végezték ki, ami a korban bár nem volt ritka, de nemesi, vagy egyházi személlyel szemben sosem alkalmazták. A kínokkal teli kivégzésre egy forrás szerint azért került sor, mert a püspök elfogása után az egyik kereskedő (tehát nem paraszt!) előlépett és meggyanúsította Csákyt, hogy a feleségét a püspök tőle elragadta és ágyasának használja. A kereskedő nevét nem említi a forrás, de azt igen, hogy a lázadás leverése után keresztre feszítették. Csáky püspököt tehát karóba húzták, a szörnyűség híre pedig bejárta az országot és innentől rendszeressé váltak a kölcsönös kegyetlenkedések. A keresztesek a Bakócztól kapott vörös kereszt alá elrettentés végett a véres karót is jelvényüknek választották. Dózsa György csak május 27-én kapta kézhez az érsek levelét a hadjárat leállításáról. Ekkor talán Dózsa még visszakozhatott volna az úttól, amelyre rálépett, de nem így tett. Dózsa számára viszont Báthori nádor támadása ésa visszahívó parancs csak beigazolta: a nemesek megérdemlik a büntetést, mert egyetlen kötelességüket, az ország megvédését sem vállalják, sőt hátráltatják.Valüszínűsíthető, illetve bizonyos akkori források utalnak arra, hogy ekkor már itt nálunk is munkálkodtak a nemesi körökben az anyagiasságra építő, belső bomlasztó erők(zsidó tanácsnokok és kincstárnokok) az országos, széles néprétegű összefogás ellen - ergo, ezért a nagyarányú nemesi kihátrálás magyarázata.

Ezek után nem volt kétséges: a több tízezres sereg a földesurak ellen fordul, nem kímélve azt, aki ellenáll, de azt sem, aki nem áll melléjük. A keresztes sereg útját füstölgő házak és karóba húzott tetemek kísérték - a történetírók szerint a lángokat éjszaka Buda várából is lehetett látni. Sokan, köztük kisnemesek is félelemből álltak Dózsa seregébe, hogy megkíméljék vagyonukat s életüket. A helyzet világos volt: az országra véres polgárháború vár. Ady Endre „Dózsa György unokája vagyok én” kezdetű versében (ekkorra már anakronisztikusan „Góg és Magóg fia” is volt a költő) találóan írta le az 1514-es állapotokat: „A Nyár heves, s a kasza egyenes”.