Az évszázad folyamán viszonylag sűrűn követték egymást olyan történelmi események (háborúk, válságok, gyökeres változások a birtoklás rendszerében), amelyek egyenetlenné tették a mezőgazdaság fejlődését. A 20. század első felében a mezőgazdaság a magyar gazdaság vezető ága volt. Az I. világháború előtt (1913-ban) innen származott a nemzeti jövedelem nagyobb hányada (62%-a) és itt talált munkát a kereső népesség körülbelül ugyanilyen arányú része. Ezek az arányok a hazai ipar elmaradottságára is utalnak, hiszen ekkoriban (1910-ben) a mezőgazdaság {II-518.} részesedése a bruttó termelésből az Amerikai Egyesült Államokban 31, Franciaországban 43, Angliában csupán 8%-ot képviselt. A mezőgazdasági termelés a 19. század utolsó harmadában hazánkban gyors fejlődésnek indult. A kiegyezés utáni (1867–1870) évek átlagához képest a termelés 1911–1913-ra mintegy 2,5-ször több volt. A mezőgazdasági fejlődés üteme – elmaradt ugyan az ipar évi 5%-ra becsült növekedésétől – megközelítette az évi 2%-ot. Hasonló ütemű fejlődést a következő évtizedekben sokáig nem sikerült felmutatni. A fejlődés mozgatói a kedvező külső körülményekben és a mezőgazdasági termelés technikai átalakulásában összegezhetők. Az ipar leggyorsabban növekvő ágazatai az élelmiszer-ipari ágazatok, elsősorban a malomipar voltak, melyek nyersanyagigénye a fejlesztések következtében szüntelenül bővült. Az Osztrák–Magyar Monarchia – az úgynevezett vámkülföldi, a Monarchián kívüli értékesítés nehezülése árán – a mezőgazdasági termékek számára biztos felvevőpiacot jelentett. A fejlődés a mezőgazdasági termékek kedvező és stabil belső piaci árainak, a technikai korszerűsítés, a föld termőképessége javítása érdekében tett intézkedéseknek, valamint az állatállomány számszerű gyarapodásának és minőségváltozásának is köszönhető volt. Az I. világháború előtti években a mezőgazdasági árak kiegyenlítetten és számottevően emelkedtek. Az 1880-as években kezdődő, később erőteljesebbé váló technikai átalakítás nem csupán a hagyományos eszközök (eke, sarló) tökéletesítésében mutatkozott meg, hanem az erőgépek mezőgazdasági alkalmazásában, állati erővel meghajtott új gépek megjelenésében is tükröződött. A termőföld javításában és növelésében nagy szerepet kapott az extenzív művelésű rét és legelőterületek feltörése és a lecsapolás (közel 1,5 millió hektárra rúgott a lecsapolt terület). E kettő eredményeként a szántóterület egyharmadával megnövekedett. Meghonosodott az istállótrágyázás és a századforduló idején terjedt el a műtrágyák használata (1913-ban 21 kiló műtrágyát szórtak ki egy hektárra). A megnövekedett vetésterületen lényegesen nőttek a hozamok. Az állattenyésztés minden ágazatában – a juh kivételével – gyarapodott az állomány és minőségi fajtaváltás is bekövetkezett. Földosztás régen... és ma! A növénytermelés és az állattenyésztés közül a dinamikusabban fejlődő főágazat a növénytermelés volt, s a századfordulón a mezőgazdaságban megtermelt nemzeti jövedelem (2,21 milliárd korona) majdnem 60%-át adta. Az I. világháború a mezőgazdaságban különösen súlyos helyzetet teremtett. A férfi munkaerőnek körülbelül fele hiányzott, a lóállomány katonai mozgósítása az igaerő jelentős részét elvonta, az állatállomány csökkent, a földterület növekvő része maradt műveletlenül. A mezőgazdasági termelés a háború utolsó két esztendejében a korábbinak 50–60%-ára süllyedt, az országban katasztrofális élelmiszerhiány lépett fel. A trianoni békeszerződés utáni terület a réginek centrális magja, egyharmada volt. Az iparosodottabb területeket ölelte fel, a mezőgazdaság nemzetgazdasági szerepét némileg mérsékelte. Az előzőekben bemutatott háború előtti termelési részesedés {II-519.} (62%) – az új országterületre vonatkoztatva – 58% körülire esett vissza. A két világháború közötti agrárfejlődés követte az ország egészének gazdasági ciklusait, bár a termelés sajátosságai kissé módosították a ciklusokat. A külterjes és technikailag elmaradott agrártermelés modernizálásához beruházásokra lett volna szükség. Erre azonban az alacsony felhalmozási szint miatt még a konjunktúra viszonylag jobb éveiben is alig jutott fedezet, az 1929–1933-as válság éveiben pedig szinte egyáltalán nem.

A háború ütötte sebeket, a békeszerződés és a Monarchia felbomlása következtében megváltozott gazdasági viszonyokat a mezőgazdaság lassan heverte ki. Megváltoztak az évtizedeken át állandósult termelési és értékesítési kapcsolatok. Más volt a földterület és az állatállomány szerkezete (nagyobb a szántóterület és a sertésállomány aránya, de jóval kisebb az erdőterületé, valamint a szarvasmarha létszámé). A háború előtti termelési színvonalat – azonos országterületre számítva – 1924–1925-re érték el. A két világháború közötti időszakban, 1938-ig bezárólag a termelés évi átlagos növekedése 1% körüli volt, az 1930-as válság utáni években magasabb (évi 1,9%), a konszolidációt követő periódusban évi 0,9%. A II. világháború éveiben a mezőgazdasági kibocsátás évi 6%-kal csökkent. Az 1924 után kezdődő konjunktúra idején a mezőgazdasági termékárak ismét kedvezőek voltak. A termelés növekedése a belső struktúra módosulása nélkül, az extenzív jelleg fennmaradásával ment végbe. A gazdasági fellendülés lehetővé tette a nemesítés, a gyepgazdálkodás, az állattenyésztés fejlesztésének megalapozását és a hozzájuk szükséges állami intézmények alapjainak lerakását is. Az 1929–1933 közötti világgazdasági válság a magyar agrártermelést is súlyosan érintette. Termelési válságról aligha beszélhetünk, a termelés volumene – az 1924–1925–1926–1927 évek átlagárai alapján számolva csak néhány százalékkal esett vissza. Pénzügyi, bevételi válságról annál inkább, a mezőgazdasági termékárak drasztikus csökkenése miatt – a folyóáras termelési érték – a válság előtti évek szintjének kevesebb mint a felére zuhant. A válság megrendítette a korábbi jövedelmezőségi viszonyokat, s a bevételi hiány a pénzkiadást nem igénylő állati (és kézi) munka fokozott alkalmazására vezetett. A gépek szinte teljesen kiszorultak a termelésből, jó részüket leállították. A válság rávilágított – a konjunktúra idején feledésbe merült – szerkezetátalakítás szükségességére. Különösen nagymértékű volt a kalászos gabonák és a kukorica áresése, melyek a mezőgazdasági termelés egyharmadát adták. Kevésbé csökkent a kertészeti termékek (zöldségfélék, gyümölcs, bor), továbbá az állati termékek (folyóáras) termelési értéke. A két főágazat aránya – az erdészeti termelést nem számítva – a válság előtti 64–36%-ról 60–40%-ra, a századfordulót jellemzőre módosult. A mezőgazdaságban elhúzódott a válságból való kilábalás ideje. Az 1930-as évek közepén már emelkedtek az agrárárak, de nem érték el a korábbi színvonalat. A háborús előkészületek újabb konjunktúrát teremtettek, a termelés gyorsan bővült. Ehhez járult a háború előtti két év igen kedvező termése, így Magyarország a II. világháború küszöbét ismét a kezdődő agrárfellendülés bűvkörében lépte át. A két világháború között az agrárágazat a gazdaság vezető ága maradt, bár szerepe az ország termelésében és a lakosság foglalkoztatásában már kisebb volt a korábbinál. Az ország termeléséből az 1930-as évek végére 50% alá süllyedt a mezőgazdasági termelés aránya, az agrárlakosság túlsúlya az 1920. évi 56-ról 50%-ra csökkent. Az agrárnépesség arányát illetően Magyarország – Európában – csak a balkáni országok szintjénél (80%) mutatkozott {II-520.} fejlettebbnek. A kereső népesség tekintetében hazánk az európai agráripari országok (Spanyolország, Portugália, Lengyelország) arányait tükrözte. A mezőgazdasági nemzeti vagyon az ország összes vagyonából 41%-os súlyt képviselt. A mezőgazdaság több mint 15 milliárd pengős vagyonának háromnegyed részét a termőföld értéke, további 10-10%-át az állatállomány, illetve a gazdasági épületek értéke adta. Az arányok a mezőgazdaság épületekkel, gépekkel való ellátottságának alacsony színvonalát tükrözik. A II. világháború idején a termelőágazatokat ért károk 53%-át a mezőgazdaság szenvedte el. A károk az ágazat 1938. évi nemzeti jövedelmének kétszeresét tették ki. A legnagyobb veszteség az állattenyésztést érte. A nagybirtokok termelőeszközei – kevés kivételtől eltekintve – megsemmisültek vagy használhatatlanokká váltak. Vetőmag, vonóerő nélkül maradt a termőföld 30–40%-a. A II. világháború után a négyszázezer nincstelen mezőgazdasági dolgozó földhöz juttatása, s további negyedmillió kevés földű kisparaszt birtokának kiegészítése hatalmas, jórészt kihasználatlan munkaerőt szabadított fel. Az önálló gazdálkodást a földhöz juttatottak százezrei felemelkedésük zálogának tekintették. A kisparaszti mezőgazdaság történelmi teljesítménye, hogy néhány esztendő alatt a termelés színvonala megközelítette a háború előttit. Külföldi, valamint számottevő belső segítség nélkül, ipari termelőeszközök hiányában 1950-ben a termelés csak 11%-kal maradt el az 1938-as évitől. A földosztás előidézte termelési lendület azonban gyorsan megtört az egyoldalú, az ipart preferáló, a mezőgazdaságot háttérbe szorító gazdaságpolitika hatására. A stabilizációs árrendszer a mezőgazdaságban megtermelt jövedelemből mintegy 40–50%-os elvonást rejtett magában. A kedvezőtlen árrendszeren kívül a mezőgazdaság terheit jelentősen növelte, hogy évről évre több lett a beszolgáltatásba vont, a termelési ráfordításoknál alacsonyabb áron átvett termékek köre és volumene. A tervgazdálkodás megindulásakor (az első 3 éves terv idején) a mezőgazdasági termelés az ország összes termelésének valamivel kevesebb mint 40%-át adta, ugyanakkor a beruházásokból csak 17%-kal részesedett. A nemrégiben megszerzett föld további birtoklását kétségessé tette a Magyar Dolgozók Pártjának 1948. évi irányelve, miszerint „Magyarországon a mezőgazdaság szocialista fejlődése a termelőszövetkezeteken keresztül visz”. Az 1950-es évek első felében – az erőltetett iparosítás, a parasztságra nehezedő terhek, a tagosítások, az 1949 őszétől kezdődő tömeges kollektivizálás nyomán – a mezőgazdasági termelés nem érte el az évtized elejének teljesítményét, azaz alacsonyabb volt, mint a II. világháború előtt. Ennek a szintnek tartós meghaladását csak az 1956-os forradalmat követő években regisztrálták. A mezőgazdaság szerepe az ország teljesítményében (a bruttó termelésben) 20–23% közötti arányra süllyedt. A beruházásokból való részesedése még az 1947–1949-es évekénél is alacsonyabb volt (14%). Ugyanakkor ez a gazdasági ág foglalkoztatta a keresők több mint 40%-át. A begyűjtési rendszer 1956 novemberi eltörlése, az erőszakosnak és elsietettnek minősített szövetkezetszervezés és ennek elismerése a szövetkezetek feloszthatóságáról szóló rendelkezésben 1957-től kezdődően újabb lendületet adott az agrártermelésnek. Ez a periódus sem tartott hosszú ideig, megszakította a második tömeges kollektivizálás. Az 1961-ben befejeződött szövetkezetszervezés éveiben a mezőgazdaság kibocsátása ismét mérséklődött. Az 1960-as évekkel azonban olyan három évtizedes konszolidációs, éles gazdasági fordulatoktól mentes korszak jött el a mezőgazdaság történetében, amilyenre a 20. {II-521.} század folyamán nem volt példa. Ezekben az években is elő-előfordultak a termelés közgazdasági viszonyait, az állami irányítottság alapvető jellemzőit változtató rendelkezések. Például a nagyüzemek nem mezőgazdasági tevékenységét tiltó, tűrő, majd támogató gazdaságpolitika, a háztáji gazdálkodást korlátok közé szorító, átmenetinek tekintő, később szorgalmazó határozatok, az állami gazdaságok és mezőgazdasági termelőszövetkezetek koncentrációját (egyesülést, összeolvadást) erőltető irányítás, a mind nagyobb termelést, a rekordok hajszolását, majd a hatékony termelést előtérbe állító programok (tervutasítások). Az állam elvonó pénzügyi politikájának erősödése, melynek hatására a támogatott mezőgazdaság az ipar utáni második legnagyobb befizetőjévé vált az államkasszának. Mégis ezek az esztendők a termelés szinte töretlen, még a természeti tényezők által is egyre kevésbé befolyásolt növekedését hozták. Az 1960-as évek, de különösen az 1970-esek – immár magasabb termelési szintről kiindulva – látványos termelésfejlődést eredményezett. Az 1980-as évek küszöbén a mezőgazdaság kibocsátása majdnem kétszerese volt a II. világháború előttinek. Az 1980-as években lassult a fejlődés, a termelésbővülés üteme a felét sem érte el az egy évtizeddel korábbinak. Bár ennek az évtizednek két évében – 1982-ben és 1984-ben – érte el az agrártermelés eddigi rekordját, ami hozzávetőleges számítás szerint 2,5-ször több volt a századforduló – mai országterületre számított – kibocsátásának. Az 1990-es évek társadalmi-gazdasági változásai, a termelői bizonytalanság, a belső piac szűkülése és a külpiaci eladás megváltozott körülményei, az agrártermelés jövedelmezőségének alacsony színvonala a mezőgazdasági termelést az 1960-as évekre jellemző volumenre vetették vissza. Az évtized első öt évében a mezőgazdaság produktuma – 1989-hez képest – egyharmadával csökkent, a magyar gazdaság ágai közül a legnagyobb mértékben. A mezőgazdaság szerepe a hazai gazdaságban folyamatosan csökkent. Az {II-522.} 1970-es, 1980-as években az agrártermelésből származott az ország termelésének 17%-a, az 1990-es évek közepén kevesebb mint egytizede. A beruházási arány mindvégig alacsonyabb volt a termelési részesedésnél, az 1990-es években azonban már kritikusra apadt, mindössze 2-3%-át képviselte az ország összes befektetéseinek. A hajdanában a keresők felét foglalkoztató ágazat 1995-ben már csak 8%-uknak adott munkát és nyújtott a más gazdasági ágakban dolgozókénál kisebb jövedelmet. A mezőgazdaság (1981-ben) körülbelül egyötödét birtokolta a nemzeti vagyonnak, s ennek több mint felét a termőföld értéke, fennmaradó részét az állóeszközök és a készletek jelentették. A termelés szerkezete az állattenyésztés javára tolódott el. Az állattenyésztés gyorsabban fejlődött a növénytermelésnél és az 1990-es évtized fordulóján produktuma 2,5-szer több volt a 40 évvel előttinél. A növénytermelés volumene ugyanebben az időben kétszeresére gyarapodott. A növénytermelésen belül a vezető ágazat – aránycsökkenése ellenére is – a gabonatermelés maradt. A II. világháború előttihez képest azonban a gabonaágazaton belül nőtt a kukorica, csökkent a rozs és zab termelési aránya. Az ipari növények termelése megnőtt, a kertészeti termékeké az 1938. évihez hasonló arányú volt 1990-ben. Az állattenyésztésben nagyobb szerkezeti változások történtek, mint a növénytermelésben. Az abrakfogyasztó ágazatok (sertés és baromfi) súlya a hústermelés fokozása érdekében az 1938. évi 19%-ról 1990-re 40%-ra emelkedett. Így a szarvasmarha- és a sertéságazat korábbi azonos aránya a sertéstenyésztés javára tolódott el. A baromfitenyésztés produktuma megközelítette, egyes években meghaladta a szarvasmarháét, sőt 1995-ben még a sertését is. Az állami gazdaságok, szövetkezetek tevékenységének sajátossága volt, hogy a növénytermelésen és állattenyésztésen kívül más termelőtevékenységet is folytattak. Ezek egy része szorosan az agrártermeléshez kapcsolódott, például a vetőmagvak előkészítése, a takarmánykeverés, a mezőgazdasági gépjavítás. Más részük kevésbé vagy egyáltalán nem, például a nyersanyagok feldolgozása, az élelmiszer-kereskedelem, mezőgazdasági és egyéb építkezések, ipari félkész- és késztermékek gyártása. Az 1970 körüli évektől fellendülő, a növényi és állati termékek termelésénél gyorsabban fejlődő tevékenységet kezdetben a szükség váltotta ki: a mezőgazdasági termelésben időszakosan foglalkoztatható munkaerő minél teljesebb lekötése és így jövedelmének javítása, a kedvezőtlen termőhelyeken gazdálkodó nagyüzemek bevételének növelése, a gépjavító és építőipari kapacitások hiánya, az ötletszerűen telepített élelmiszer-feldolgozók nagy távolsága. Később azonban mindinkább a mezőgazdaságnál kisebb tőkeigény és gyorsabb megtérülés, valamint a sokkalta kedvezőbb jövedelmezőség vált a növekedés mozgatójává. E tevékenységek méreteit jellemezte – az 1980-as évtized közepén –, hogy a nagyüzemi termelés teljes volumenének 40%-át adták, és különböző termék-előállító és szolgáltató, sokféle néven nevezett (nem mezőgazdasági, profilidegen, alaptevékenységen kívüli) tevékenységet foglaltak magukban. Több mint 300 ezer ember dolgozott itt. A nagyüzemek profilt bővítő törekvése egyben kritikája volt a gazdaságirányítás agrárpolitikájának, hiszen a már több ágazatában világszínvonalon álló mezőgazdasági termelés jövedelmezősége alacsonyabb volt, mint a többnyire alacsony szakmai felkészültséggel, nemegyszer kezdetleges termelőeszközökkel végzett ipari és egyéb tevékenység. Napjainkra a növénytermelésen és az állattenyésztésen kívüli termelés a korábbi töredékére zsugorodott. Az átalakult állami gazdaságok és szövetkezetek szervezetéből {II-523.} elsőként a profilidegen termelési részlegek váltak le, vagy szűntek meg (megrendelés híján). Főként a gazdasági folyamat zavartalanságához elengedhetetlen gépjavító, takarmány- és vetőmag-előkészítő részlegek maradtak a mezőgazdaság szervezeti kereteiben. A mezőgazdasági termelés szerkezeténél nagyobb mértékben változott a termelői összetétel. A század elején még nem volt ismert, a II. világháború előttről (1938-ról) azonban már tudjuk, hogy a különböző birtokméretű gazdaságok hányadrészét adták az agrártermelésnek. Ekkor a kisbirtokok, a 25 kat. hold (14 hektár) alattiak az össztermelés 55%-át, ezen belül a növényi termékek 51, az állatok és állati termékek 64%-át állították elő. A termelés egyötödét a 25–200 kat. hold, egynegyedét a 200 kat. holdon (115 hektáron) felüli nagybirtokok termelték. A kisbirtokok gazdasági súlya főleg az állattenyésztésben volt szembetűnő. A II. világháborúutáni földosztás eredményeképp a termelés fő szereplői a földhöz juttatottak lettek. 1949-ben az állami és szövetkezeti gazdaságok a termelés elenyésző hányadát (mindössze 4%-át) adták. A további 96% az egyéni gazdaságokból került ki. Ez utóbbiból 82%-ot a kistermelők, 14%-ot az akkor tőkés gazdaságoknak nevezettek állítottak elő. A szövetkezeti szervezés 1961. évi befejezéséig a mezőgazdasági összes kibocsátás nagyobbik hányada a kistermelőktől (háztáji, kisegítő és egyéni gazdaságokból) származott. Ezt követően a nagyüzemek javára billent a mérleg, kétharmad-egyharmad arányban osztoztak az állami és szövetkezeti gazdaságok, illetve a kistermelők a bruttó termelés értékében. Az anyagfelhasználással csökkentett nettó termelést tekintve a kistermelői részesedés ennél lényegesen magasabb volt, 50% körüli, a nagyüzemek anyagigényesebb és kevesebb emberi munkát felhasználó technológiája és termelési szerkezete következtében. A nagyüzemek és a kisüzemek közötti termelési és árukapcsolatok, az anyagigényes nagyüzemi és kézi munkaigényes kisüzemi termelés az egyes ágazatokban tartósan eltérő arányokhoz vezetett. A kalászosokat szinte kizárólag a nagyüzemekben termelték meg és meghatározó szerepük volt a kukorica, a szarvasmarha-ágazatban is. A kertészeti termékek zöme viszont a kisüzemekből került ki és a sertéságazatban is nagyobb volt részesedésük a nagyüzeminél. Az 1990-es évek első felében a nagyüzemi arány az összes kibocsátásból – a kistermelés és a magántermelés javára – évről évre csökkent.
Jövőnk.info