1789. július 14-én ostromolták meg Párizs felkelt "polgárai" az ancien régime rettegett börtönét, a Bastille-t, melynek elfoglalása és lerombolása jelezte a francia (szabadkőműves) forradalom kirobbanását. A hírhedt építmény bevételének napja hagyományosan az újkori történelem kezdőpontjának számít, melynek eseményei két és fél évtizednyi háborút eredményeztek, és egy új kort (a liberális eszmék korát, aminek vajmi kevés köze van a szabadsághoz) hoztak el az egész emberiség számára.
A francia forradalom hosszabb távú előzménye szellemi téren a felvilágosodás racionalista ideológiája, gyakorlati szempontból pedig a nyolcvanas évek roppant éhínsége és a királyság krónikus adóssághalmozása volt, mely XVI. Lajost (ur. 1774-1792) arra kényszerítette, hogy 1789 májusára összehívja – 1618 után először – az általános rendi gyűlést. Ahogy 150 évvel korábban Angliában, úgy a francia états generaux esetében is úgy alakult, hogy a gyűlés nem a király által felvetett problémákkal, hanem a hosszú idő alatt felhalmozódott sérelmekkel foglalkozott. Ezenfelül a harmadik rend ellenállása folytán nemsokára létrejött az uralkodótól független Alkotmányozó Nemzetgyűlés (ez tulajdonképpen a szabadkőműves kibontakozás és beépülés fontos mozzanata a hatalmi struktúrába), mely májustól kezdve állandó harcot vívott Lajossal: a király először elismerte, majd korlátozta a gyűlés szerepkörét, hogy aztán hamarosan ismét meghátráljon, és Párizs környékén mozgósítsa hadseregét.
1789 nyara forró kezdetet vett, a fővárosban általános bizonytalanság lett úrrá: miközben egy kétes legitimációjú gyűlés megkezdte az új alkotmány kidolgozását, és a régi rendszer lebontását, Lajos saját tanácsadói és Párizs álláspontja között hezitált, erőszakot pedig nem mert alkalmazni. Az események július 11-e után gyorsultak fel, amikor a király elbocsátotta a népszerű Necker pénzügyminisztert, a reformok és az adósság leküzdésének elkötelezett hívét. A párizsiak ezt úgy értelmezték, hogy XVI. Lajos végleg konzervatív támogatói mellé állt, ezért a városban zavargások törtek ki, melyek a Bastille ostromában csúcsosodtak ki.
Az V. Károly (ur. 1364-1380) által átépített Bastille a 14. század elején még városkapuként szolgálta a város védelmét, majd ahogy Párizs terjeszkedett, a francia király erőddé egészítette ki a roppant épületet. A forradalom idejére a nyolc toronnyal megerősített kőépítmény rettegett hírnévre tett szert, melynek – sokszor valótlan – rémes históriáit máig őrzi a köztudat: ha a Bastille kerül szóba, szemünk előtt már megjelennek a csörgő láncok, a piszkos rongyokban éhező foglyok százai, a sötét, szalmával bélelt cellák, ez azonban inkább a városi fogházat jellemezte. Bár a 17. századi Franciaországban nem volt egy leányálom a Bastille celláiban élni – ekkortól szolgált ugyanis börtönként – ott a kezdetektől fogva rendkívül kevesen tartózkodtak; elsősorban arisztokraták, politikai foglyok kerültek ide, akik ellenezték a Lajosok abszolutisztikus terveit. Később aztán vallási okokból elítéltek, szélhámosok, hamiskártyások lakták a börtönt, akik szabadulásuk után rémtörténeteket adtak elő a bent zajló kínzásról. XVI. Lajos idejében az amúgy is átlagos viszonyok tovább javultak: éppen a kivégzett király hozta meg azt az 1776-os rendeletet, mely betiltotta a kínzásokat, bezáratta a sötétzárkákat, és számos engedményt tett a foglyoknak.
A forradalom évére a Bastille-nál mindennapos látvány lett a sürgölődő inasok, árusok hada, a foglyok pedig havi 10 livre összeget kaptak a francia államtól. A hely misztikumát fokozta, hogy a roppant kőépület a város központjában állt, roppant falaival mintegy betöltötte a belső kerületek képét. A közhiedelemmel ellentétben azonban a Bastille-t mégsem az állítólag odabent kínzott szerencsétlenek kiszabadítása érdekében ostromolták meg – a támadás idején összesen heten raboskodtak ott – hanem azért, mert a rendteremtés előzményeként Lajos a Párizsba vezényelt svájci gárdistákkal töméntelen mennyiségű lőport szállíttatott az erődbe.
1789. július 13-án a párizsi tömeg feltörte a városi fegyverraktárat, majd néhány muskétás a falak alá vonult, követelve Bernard-Jourdan de Launay parancsnoktól a mintegy 250 hordónyi lőpor átadását. Lövöldözés kezdődött a Bastille védői és az ostromlók között, akik július 14-én délelőtt már több ezer társukkal együtt tértek vissza. Feszült helyzet volt ez, melyben Launay sikertelenül próbált egyensúlyozni a tömeg és a védők között: a parancsnok úgy vélte, a párizsiakat elsősorban a félelem vezérli, ezért beeresztett egy küldöttséget a várba, hogy megmutassa, a polgárokat fenyegető ágyúk töltetlenek, és senkit nem áll szándékában bántani.
Launay kísérlete azonban éppen ellenkező hatást ért el, a visszatérő küldöttség ugyanis támadásra bátorította a forradalmárokat, akik átmásztak az erődítmény külső kerítésén. Elkeseredett tűzharc kezdődött, mely mintegy 100 ember életét követelte, de a Bastille védői sikeresen ellenálltak. Délután három órakor aztán az ostrom új lendületet vett, mivel nemrég dezertált katonák is csatlakoztak a felkelőkhöz, és öt ágyút vontattak a falak alá. Launay ekkor kitűzette a fehér zászlót, és szabad elvonulás fejében megadta magát, de embereinek nagy részével együtt meggyilkolták őt. A halott őrök fejét később lándzsára tűzve hordozták körbe a városban az ostromban részt vevő párizsiak.
A Bastille bevétele komoly következményekkel járt Lajos hatalmára nézve, a sikerek hatása alatt ugyanis a francia sereg négyötöde átállt a felkelők oldalára, és a katonák által támogatott forradalmárok hamarosan megszerezték az irányítást Párizs, majd a francia vidék felett is. A király minden ellenszenve dacára kénytelen volt beleegyezni az alkotmányos átalakulásba, mely aztán 3 éven belül a köztársasági államformához, majd a diktatúrához vezetett. A rettegett börtön ostroma olyan események – XVI. Lajos kivégzése, jakobinus uralom, Napóleon felemelkedése és bukása – sorozatát indította el, melyek az 1815-ös restauráció ellenére örök nyomot hagytak a történelemben. A változást a Bastille pusztulása és eltűnése szimbolizálta legjobban: az erődöt a párizsiak – Pierre-Francois Palloy vezetésével – egy év alatt lerombolták és széthordták, utolsó kövei 1790 februárjában kerültek a Nemzetgyűlés elé. Helyén ma egy operaház áll, ostromának napja pedig azóta is a "szabadság" ünnepe (vagyis a torz, vezetői réteg erőszakolja rá a franciákra, mint nálunk számos bolsevik és mai demokratikus "ünnepet", ami inkább rituális tornak minősíthető a tradicionális REND leölésén és temetésén - ami csak nekik az valójában) a Francia Köztársaságban - T.M.T. nyomán.
Itt is a mélyszegénységet használták fel/ki alantos céljaik elérésére, ezer és ezer áldozati bárányként a megtört lakosságot. Lásd a mai világban kirobbant helyzetelemzéseket... És a Bastille is eltünt, mint a bözödújfalusi templomtorony utolsó - tradicionális - mementója!
Várhegyi Kálmán összeállítása
