Az atlantista nyugati szövetség elismerte, hogy 30 éve készültek a mostani arab tavaszra - amit Észak-Afrikában többé-kevésbé sikerült is kivitelezni, mindenesetre azt elérték, hogy minden nemű önállóság megszűnt Líbiában, Tunéziában, feje tetejére állt Egyiptom. Az arab területeken azonban sehol sem jártak sikerrel. A perzsa birodalom felszámolta a nyílt liberális narancslázadást, Szíriában pedig vérrel és kínokkal, de megverik lassan a nyugati bérben harcoló kannibálokat, akik vallási fanatikusoknak, iszlamistáknak nevezték el magukat. Afganisztán és Irak pedig mindkét esetben katonai csőd. Egyik államot sem sikerült maradéktalanul elfoglalni, sem politikai rendszert meghonosítani, sem pedig az akaratukat rákényszeríteni a népekre. Márpedig a háború örök törvénye, hogy az győz, aki az akaratát rákényszeríti az ellenségre. A terror megy egy darabig, de az csak egy átmeneti állapot, amely vége totális átállás a másik félhez, vagy lázadás, esetleg szabadságharc.

Mikor Asszad elnök Szíriában a legnagyobb meglepetésre kijátszotta a kurd kártyát, akkor dőlt össze mindenestül a harminc éves terv. A kurd kérdést azért is tudta kijátszani a szíriai elnök, mert a CIA hatalmas információs hiánnyal, illetve dezinformációkból kiindulva kezdett bele a műveletekbe. Őket ugyanis úgy tájékoztatták, hogy a kurdok önállóságért át fognak állni. Csakhogy két nagy baj történt. Az egyik, hogy a kurdok nem Asszad, hanem Moszkva lekötelezettjei, mivel a törökök elleni kurd ellenállást évtizedekig Moszkva pénzelte, a PKK Kurd Munkáspárt, ami a legnagyobb törökországi kurd erő, Moszkva közvetlen híve. Az egész szíriai konfliktus során, főleg a kezdeti időben Oroszország szemmel láthatóan nem lépett semmit. Ennek köszönhetően Asszad jószerével az egész ország feletti irányítást elvesztette. Aztán történt valami, Moszkva egyik napról a másikra elkezdte Asszadot támogatni. Ennek oka pedig az, hogy Moszkva úgy tudta keverni a lapokat, ahogy neki a legjobb. Iránt egyértelműen mérsékelt politikára kényszerítette, Asszadot ellátta technikával, és megegyezett a Hezbollahhal, hogy segítse a szír kormányerőket. Mivel a Hezbollahot egyedül Putyin elnök ismerte el, velük is igen jó a kapcsolata Moszkvának. Egészen bizonyos, hogy ha a szíriai háború véget ér, megkapják a megfelelő jutalmat, a libanoni kormányt.

Ezzel Moszkva egyet ért el; létrejön egy kelet-nyugati irányú tengely, amely szó szerint elvágja az arab világot az európaitól. Ennek a tengelynek az egyetlen és kényes pontja Kurdisztán. Ez az ország ugyanis még nem létezik. Már közel állnak a független kurd állam kikiáltásához, de még nem történt meg. Asszad a segítségért cserébe teljes függetlenséget adott a kurdoknak, valamint felállította és fegyverrel látta el az önálló kurd hadsereget. A másik nagy kurdok lakta terület észak Irakban van. Az itt működő kurd autonómia teljes mértékig együttműködik Iránnal és Szíriával. Légtere felett bántatlanul repülnek át az iráni fegyverszállítmányok, ami miatt már többször tiltakozott Washington, eredménytelenül. Ha az Iránból leszakadó legkisebb kurd terület, az iraki és szíriai területekből kilépő területekkel összefogva bejelenti az önálló kurd államot, Törökország jó részének beteljesedik a sorsa, ugyanis azonnal ki fog újulni a függetlenségi harc. Belépett még egy tényező, ez pedig az afganisztáni és iraki kormányok viselkedése. 

Hamid Karzai elnök láthatóan egyre többet jár Moszkvában, elismertsége erőteljesen csökken az USA-ban. Hatalmas bajok vannak már az afgán régióban, a nyugatnak egyre kevesebb pénze van támogatni a hadurakat, a rend bomlik, Karzai pedig megpróbál életben maradni. Ez úgy tűnik, csak orosz segítséggel oldható meg, mert az amerikai oldal kimerült. Nincs pénz, nincs szándék sem, kitartás annál kevésbé. A csapatok kimerültek, az amerikai technika rendkívül rosszul bírja az afganisztáni környezetet, hatalmas összegekbe kerül a géppark fenntartása. Olyan mennyiségű karbantartó eszközt szállítottak mára Afganisztánba, hogy egyszerűbb felrobbantani, mint elszállítani. Menekülnének valahogy, de lehetőleg úgy, hogy a befolyás megmaradjon.

Irak esetében is nagy a baj. Az ország lakosságának nagyobb hányada síita. Emiatt az új kormány is túlnyomó többségében síita. Ez mindaddig jó volt a nyugat számára, amíg a szunnita kisebbséget képviselő Husszeint kellet megbuktatni mondvacsinált okokkal. Csakhogy az atlantistáknak esze ágában nincs stabilizálni és megerősíteni egy síita államot Izrael közelében. Mivel a káosz már több mint tíz éve uralkodik Irakban, csak idő kérdése volt, mikor nyitnak a környék egyetlen stabil síita állama, Irán felé. A nyitás megtörtént, olaj és gáz üzletet szándékozott bonyolítani a két állam, Irán befektetéseket kezdett Irakban, kiterjedt mezőgazdasági együttműködéseket kötöttek. Irán elfoglalt területet adott vissza, szintúgy Irak is.

Ennek az államnak a legkomolyabb üzleti partnere Kína. Az orosz-kínai baráti szövetség miatt Moszkvával is megvan a jó kapcsolat, de itt elsősorban Peking az összekötő kapocs; katonai, rakéta- és atomtechnológiai együttműködés, gazdasági kapcsolatok. Az USA fizetett Pakisztánnak azért, hogy az afganisztáni háborújához Pakisztán bázisként szolgáljon. A kapcsolatok egy darabig jók voltak, - mindaddig, míg az USA nem kezdett Pakisztáni területen civileket bombázni. Ezek után a kapcsolat rohamosan romlani kezdett. A Bin-Laden elleni akció volt az utolsó csepp, az USA Pakisztán értesítése nélkül kezdett katonai akcióba az ország területén. Nem sokkal később az Egyesült Államok bázisait felszámolták, és Pakisztán elnöke leállított minden, az országon keresztül történő utánpótlást. Ezzel egy időben nagyobb számban rendszeresítette a Kínával közösen gyártott új vadászrepülőjét és az S-300 alapján készült kínai klón légvédelmi rendszert szerzett be.

Ennek a katonailag és gazdaságilag rendkívül hangsúlyos elhelyezkedésű szövetségnek már állnak az alapjai, és megvalósításában is körvonalazódik, a nyugat legrosszabb rémálma válik valóra. Ahelyett, hogy az egész arab világ anarchiába süllyedt volna, kialakul egy rendkívül erős és halálos szövetségi tengely. Olyannyira körvonalazódik már ennek az egységnek a létrejötte, hogy a legnagyobb meglepetésre olyan államok is kezdenek felsorakozni mögötte, amelyek kifejezetten Amerika-barátnak számítottak, például Afganisztán; Karzai kormányát maguk az amerikaiak hozták létre, de mára nagyon megromlott a kapcsolat, Karzai többször látogatott Moszkvába az utóbbi időben; vagy Pakisztán, amelynek Kínával van igen jó kapcsolata, ezen keresztül nyitva áll a kapu mind Moszkva felé, mind a BRICS államok felé. Mi történne, ha a felsorolt államok mellé Afganisztán és Pakisztán is besorakozna? Létrejönne az arab terület legerősebb, szinte birodalmi jellegű államszövetsége. Atomfegyverrel ellátva (Pakisztán). Ez a katonai erő pedig bőven elegendő ahhoz, hogy szó szerint kisöpörje a társégből a nyugati erőket. Még akár Izraelt is.

Ennek az egész tengelynek egyetlen még lyukas pontja van; Kurdisztán. Ha ezt sikerülne megakadályozni, akkor a terv valójában nem működne, legalábbis nem úgy, ahogy kellene. Felmérte ezt már a nyugat is, nem véletlenül folytatja töretlenül Szíria destabilizálását. A szír háború elhúzásával az egész folyamatot hátráltatja. A támadó jellegű, káoszba taszító arab tavaszból így lett egy kétségbeesett védekező háború. Szaúd-Arábia is kétségbeesetten próbálja megfordítani a háború menetét, pénzzel, fegyverrel, kiképzéssel, de ebben a nagy mérkőzésben már ő a legkisebb játékos. Ez most már a gigászok harca lett. Mi lenne, ha a kurdok kikiáltanák a független Kurdisztánt? Először is Irak olajmezőinek jelentős része az északi kurd területen van. Vagyis azonnal meglenne az ország gazdasági alapja. Kurdisztán központi közlekedési és kereskedelmi csomópont lenne. Amennyiben megépülne valamilyen gázvezeték akár Iránból, vagy Irak és Irán kezdeményezésére, a szír újonnan feltárt mezőkkel együtt, Kurdisztán szintén központi helyen lenne. Vagyis kiváló elhelyezkedés, és adottságok. Ezt az államok közötti szövetségi (birodalmi) kezdeményezést kell mindenáron megakadályoznia az Egyesült Államoknak. Egyrészt azért, mert ezzel a legerősebb szövetség keleti orientációjú lenne, másrészről Izrael napjai meg lennének számlálva. A támadó háborúkból egy szabálytalan előzéssel kivitelezett védekező háború lett.

Az CIA újra bevetette kannibál csapatait, - amelyek eredménytelenül harcoltak Szíriában, most Irakba kerültek bevetésre. De miért is Irakban? Miért tűnik úgy, hogy az USA-barát iraki kormány elleni iszlamista fellépésről van szó? Valójában szó nincs róla. Az USA kényesen ügyelve kivonta zsoldosait (120 000 Blackwater dolgozik Irakban) az adott területről, és szabadjára engedte kannibáljait. Az ISIL, amely már Szíriában is otthagyta névjegyét, most Irakban lendült támadásba, hogy a fent leírt folyamatot igyekezzen megakasztani azzal, hogy elfoglalja és leigázza az iraki kurd területet. Moszul városában törtek ki a harcok, majd terjedtek át egyre nagyobb területekre. A kormánycsapatok eleinte szó szerint felszereléseiket elszórva menekültek a ISIL harcosai elől. Az USA tanácsadók eltűntek, az eddig rengeteg civil áldozatot követelő drónok is eltűntek az égről, sem helikopterek, sem bombázók. Mintha az USA a világon sem lenne, pedig ott vannak a régióban jelentős erőkkel. Az ISIL harcosai pedig ahelyett, hogy nekiesnének az amerikai zsoldosoknak, az első nap elárulták magukat és valódi céljaikat; nekiestek a kurdoknak. A kurd területekről tízezrével menekülnek a gyerekes családok, pillanatokon belül humanitárius katasztrófa fog bekövetkezni. Irak lakosságának nagy része síita. Az ISIL szunnita, amit az USA pénzel Szaúd-Arábián keresztül. Ki kell egészíteni a gondolatsort azzal is, hogy ha a fent említett államok szövetsége létrejön, a nyugatot kiszolgáló despotikus elmaradott rendszereknek rövid úton vége lesz, mint Szaúd-Arábia, vagy Bahrein. Az ISIL banditái gyilkolnak büntetlenül, erőszakolnak amerre járnak, és legfőképpen síita szentélyeket rombolnak le. Érdekes módon nagy mennyiségű hátrahagyott amerikai fegyvert zsákmányolnak (találnak raktárakban). Irán, úgy tűnik, elegendő erőt érez magában ahhoz, hogy látva a csapdát, mégis lépjen. Segítséget ajánlott fel Irak síita kormányának és 2000 Forradalmi Gárdista harcol máris Irakban. Irán és a kurdok, ez a két célpont, hogy ne alakulhasson ki a tengelyszövetség, hanem hosszú távra káoszba döntse a még békés területeket. 

A CIA taktikája pontosan olyan, amit a cionistáktól megszoktunk több száz év alatt. Mindkét erő mögé beáll, és amelyik nagyobb támogatottságot szerez, amelyik könnyebben elvégzi a számára fontos piszkos munkát, azt kezdi támogatni, a másikat felszámolja. A jelenlegi kormányt ők hozták létre, állították fel az új iraki hadsereget, képezték ki őket, látták el eszközökkel, - de érdekes módon az ISIL kannibáljait is ők finanszírozzák, látják el eszközökkel, képezik ki, toborozzák, és fizetik a zsoldját. Mivel a jelenlegi kormány meginogni látszik, kényszeríteni kell. Aki belerángatja Iránt a háborúba, és amelyik megakadályozza a kurd állam kikiáltását, azt fogják teljes erővel támogatni, mindegy, melyik lesz az. Ez az utolsó remény, amely már most megbukott, de egyvalamire jó lesz; hogy némi időt nyerjen az USA számára. Aki pedig időt nyer, csatát nyer - tartja a mondás, vagyis mindent megtesznek némi haladékért. Ez azonban csak késlelteti a végjátékot, nem változtat rajta semmit. Csak elnyújtja az ott élők szenvedéseit.

A közel-keleti háború kiszélesedik, de ez egyet jelent azzal is, hogy egyre többe kerül, és egyre nagyobb területet kell utánpótlással ellátni, mozgatni, felügyelni. A nyugat ebben a régióban most feltette mindenét az utolsó lapra; vagy nyer, vagy mindent veszít. Ha az ISIL elveszti a háborút és az iraki vezetés tovább halad azon az úton, amin elindult, akkor valóban mindent elveszítenek ebben a régióban. Akkor feláll az a kelet-nyugati irányú tengelyszövetség, amely nagyon sokáig meghatározó lesz az egész térségben.