A kis- és nagycsalád azonos nevet viselő gazdasági egység, mely az esetek többségében azonos telken, házban él. Ezzel szemben a nemzetség, a had gazdaságilag nem tartozik együvé. A szorosabb vagy lazább kapcsolatot a közös családi név, azonos apai őstől való származás pontos számontartása, a településen belül a közös érdekek megvédése jelenti. A nemzetség és a had között nagyon nehéz különbséget tenni, mert egyes esetekben csak vidékenként megmutatkozó azonos jelentés szinonimái, míg máshol egymás mellett élve közöttük bizonyos különbségek állapíthatók meg. Az előbbi általában nagyobb, az utóbbi kisebb egységet foglal magába.
A nem, nemzet, nemzetség vidékenként, de nem egy esetben azonos területen belül is, több kis- vagy nagycsaládot magában foglaló rokonsági intézmény elnevezése. Jelenlétét a nemesek esetében egészen a honfoglalásig, míg a jobbágyoknál elsősorban a XVI. századig tudjuk nyomon kísérni, amikor a családi nevek egyre inkább állandóvá váltak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy sokkal korábban is ne ismerhették volna általánosan.
A nemzetséget régebben hetedízig tartották, ez a múlt században már állandóan csökkent, míg az utóbbi időben csak harmadízig terjedt (vö. 582. l.). A nemzetségbe az élőket és a holtakat egyaránt beszámították, általában a dédszülőktől elkezdve egészen a harmadik-negyedik unokatestvérekig. A nemzetség idős tagjai ezt mind számon tartották, és tudunk egy olyan bukovinai székelyről, aki 273 név szerint megnevezett személyt sorolt fel, akik nemzetségéhez tartoztak, illetve tartoznak. A magyar nemzetség szigorúan exogám volt, vagyis a keretén belüli házasságot nem engedték meg. Ez a tilalom a nemzetség határának szűkülésével együtt korlátozódott, és később már csak a második unokatestvérekre terjedt ki. A feleség általában nem tartozott bele férje nemzetségébe, hanem megtartotta a magáét. Ahhoz való kapcsolata elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a falu szóhasználatában megtartotta leánykori nevét. Nemzetsége legfeljebb akkor nyújtott számára védelmet, ha férje részéről valami rendkívül nagy méltánytalanság érte. A nemzetségen belül a patriarchális szenioritás elve erőteljesen érvényesült, vagyis a legidősebb, vagyonilag és erkölcsileg legkiemelkedőbb tagok tartották azt össze. Mivel a nemzetségek szerepe a paraszti társadalomban területenként, etnográfiai csoportonként különböző, ezért általánosítás helyett inkább két archaikus formát mutatunk be a nyelvterület keleti feléből.
A bukovinai székelyek a XVIII. században vándoroltak ki a Székelyföldről, és 1945-ben foglalták el mai településüket a Dunántúl délkeleti szögletében (l. még 43. l.). Itt a nemzetséget a XVIII. század közepétől kezdve számon tartották, és ez csak az utóbbi évtizedekben kezdett elhomályosulni. A nemzetségek között elsősorban a vagyoni helyzet alapján tekintélyi sorrendet különböztettek meg. Mindegyik élén nemzetségfő állt, aki az egész közösséget képviselte. Kiemelkedő szerepet {H-59.} játszott a lakodalmak, temetések alkalmával, bemutatták neki az újszülöttet, az új asszonyt. Disznóöléskor kóstolót küldtek számára. A fiatalokat képviselte a törvényben, a vásárokon helyettük és számukra is vásárolt lovat, tehenet. Időnként fontosabb kérdések megtárgyalására összehívta a nemzetség kiemelkedő tagjait. Itt igazították el a nemzetségen belüli ellentéteket, torzsalkodásokat. A nemzetségfő a község igazgatásába is bekapcsolódott, mert nagyobb egységet képviselt. Közülük kerültek ki, mint legtekintélyesebb emberek, a bírák is.
A nemzetségtudat elsősorban egymás segítésében nyilvánult meg. A közösen végzett munkára házépítéskor, nagy betakarítás idején került sor. Ha valamelyik tagot elemi csapás ért, azt igyekeztek talpra állítani. A beteget meglátogatták, az elhaltat közösen kísérték ki, és a lakodalomban együttesen vettek részt. A nemzetségek különleges jelekkel is rendelkeztek, így a Csibi családban a férfiak kalapjuk mellett pávatollat hordtak, amit csak megöregedve adtak át a fiatalabb nemzedéknek. Még századunkban is élt a vérbosszú, mely sok halálos áldozatot szedett. A nemzetség egy tagját ért sérelmet a másik nemzetségen igyekeztek megtorolni, sok esetben olyan tagon, akinek tulajdonképpen köze sem volt az egészhez.
7. ábra A temető a falu településének tükörképe.
Rákosd, Hunyad m. XX. század eleje.
1. Idegenek, 2. Bertalan, 3. Jakab, 4. Balázsi, 5. Dávid, 6. Farkas, 7. Gergely. 8. Váradi–Pető családok, 9. Vendégek, 10. Papok, 11. Bikfalvi-Farkas, 12. Másod-rendű famíliák
Az erdélyi Rákosdon a nemzetségek között ugyancsak vagyoni helyzet szerint tettek különbséget, de számon tartották azt is, hogy az régi vagy pedig újonnan betelepülőket foglal-e magába. Itt még a településben is kimutatható az egyes nemzetségek elkülönülése. Az elsőbbek, az előkelőbbek a falu alsó részén, a tágasabb, termékenyebb területen éltek, míg a később jövők, a szegényebbek a Felszegen szakítottak maguknak helyet, melynek nemcsak talaja volt gyengébb, hanem az erdő közelsége miatt a vadaktól, rablóktól is több kárt szenvedett. A nemzetségek egymás között a templom körül elterülő temetőt is felparcellázták, és itt is a falu települési rendje érvényesült. Ugyancsak ennek megfelelő szigorú rendet tartottak a templomi ülésben is, mert minden nemzetség csak a maga padját használhatta
{H-60.} a férfiak és nők oldalán egyaránt. Már a templomba történő bevonulás is ebben a rendben történt, míg az idegenek, vendégek a számukra kijelölt helyet foglalhatták el. A fiatalasszony elhagyta saját nemzetsége padját, és anyósával, sógornőivel ült egy helyre.
Míg a nemzetségfogalom az egész nyelvterületen ismert, addig a had viszonylag kis területen, a palócoknál, a Jászságban, Kunságban, Hajdúságban, a Bodrogközben és a Nyírségben található meg. Ugyancsak apaági leszármazás alapján fogja össze a családokat, de mintha kisebb egységnek látszódnék a nemzetségnél. Sok esetben a nagycsalád fogalmával keveredett, sőt azonosult. Az újabb megfigyelések azt bizonyítják, hogy időben is kisebb területet ölel fel, mert csak az élőket foglalja magába, míg a holtakat nem számítják a hadba. A terjedelme az élők között is három, legfeljebb négy generációra terjed, így a Bodrogközben az egyik faluba a Tisza túlsó oldaláról betelepült vőként egy Hegedűs nevű ember, és felnövő fiaival, unokáival együtt mintegy hat évtized alatt megalapítója lett a Hegedűs hadnak. Vagyis a had ezen a területen olyan fogalom, mely az adottságoknak megfelelően mindig újabb és újabb tartalommal telhet meg.
A had azonban kapcsolatban lehet a kunok, hajdúk bizonyos katonai szervezetével is, mely lényegében egészen a múlt század közepéig érvényesült. Erre utal e területeken az ún. hadas település, amikor az egymással rokonságban álló családok a falu vagy mezőváros egy-egy helyét szállták meg, és sok esetben 4–20 házban is azonos nevű, egy hadhoz tartozó család élt önállóan gazdálkodva, de a munkában és bármilyen nehézségben kölcsönösen segítve egymást. A Jászságban a had elnevezést használják akkor, amikor az öregek benn laknak a településen, míg a fiatalok kinn a tanyán gazdálkodnak, pedig ez esetben együtt gazdálkodó, de külön élő nagycsaládról van szó.
Az előbbinél szélesebb körű a rokonság, mely nemcsak az apai, hanem az anyaági leszármazottakat is magába foglalja, sőt helyenként a műrokonságot is beleértik. Sohasem számolják ide azonban a már elhaltakat. A rokonság jelentősége különösen az utóbbi évtizedekben nőtt meg, amikor a nemzetség erőteljesen háttérbe szorult. Általában harmad- vagy másodízig számolják a rokonságot, de a legtöbb esetben az első unokatestvérrel befejeződik. Eddig hívják meg lakodalmakra, eddig illik elmenni a temetésekre, és a szükségnek megfelelően eddig igyekeznek a családok egymáson segíteni.
