A rendszerváltás óta a magyar társadalom példátlan radikalizálódáson ment keresztül. A haza radikális leépítése radikális válaszreakciót váltott ki, és utólag visszanézve azt láthatjuk, hogy két évtized közéletének elsődleges csapásiránya volt, hogy a hatalmi elit a nép válaszreakcióját kezelni próbálta. Alapvetően két kezelési módot alkalmazott a regnáló hatalmi elit, egyik a bomlasztás, a másik a válaszreakció felnagyítása olyan mértékben, hogy az már önmaga groteszk paródiájává váljon és a társadalom perifériájára legyen szorítva. Az alapvetően pozitív válaszok megfogalmazására a hatalom bomlasztással reagált, eközben groteszk ellenségképpé nagyították azokat a szélsőjobboldali csoportokat, melyek eredendően hibás válaszokat fogalmaztak meg vagy azt hibás módon jelenítették meg. Mára az utóbbi folyamatnak a termékei a köznapi értelmében szélsőjobboldalinak nevezett csoportosulások - egy generáció nevelkedett fel, aki a szélsőjobboldallal már nem mint annak eredeti formájával, hanem mint a rendszer által felmutatott groteszk ellenségképpel találkozik - és készséggel azonosul ezzel az ellenségképpel, mert a rendszert alapjaiban elutasítja és nem ismer más alternatívát.

Kinek az érdeke? Teszi fel a gondolkodó ember a kérdést a téma kapcsán. Minek, vagy kinek az érdeke, hogy léteznek olyan politikai jellegű csoportosulások, melyeket a média neonáciknak, újfasisztáknak bélyegezhet, és ők aktívan közreműködnek abban, hogy a rendszert elutasító fiatalok továbbra is a tőlük elvárt szerep szerint lázadjanak?

Ezeknek a megnevezéseknek a hallatán egyből eszünkbe jutnak azok a képek, melyeket a televízióban láthattunk valamelyik rendkívül objektív hírműsorban, vagy az adott csoportokat bemutató mozifilm megtekintésekor. Ha működik az asszociációs képességünk, akkor azon nyomban megjelennek előttünk a primitív arcberendezésű, kopaszra nyírt antiszociális skinhead hordák, akik még ráadásul fajgyűlölők, antiszemiták is. Adjuk ehhez hozzá a nemzetiszocializmus iránti végtelen rokonszenvet és az alkalmazott jelképrendszert. Kész is, ott áll szemeink előtt a neonáci, újfasiszta. Maga a rém. Aki egyébként maga is a dekadens nyugat terméke, így annak minden bélyegét magán viseli.

Ezzel a kis képzettársítási gyakorlattal a hátunk mögött elkezdhetünk azon gondolkozni; miért is azt láttuk, amit láttatni akarnak velünk?

Egyrészt azért, mert valakiknek érdekükben állt a második világháborúban katonai vereséget szenvedett államokat vezérlő ideológiák (vagy azok rossz másolatainak) mesterséges életben tartása. Ezek az eszmék az adott korszakban újnak és népszerűnek számítottak, a hirdetőik a kor követelményeinek megfelelő példát mutattak, sikeresek voltak, biztató alternatívaként jelentek meg. Pozitív jelentéstartalommal egészült ki az adott világnézeti rendszer. A háború lezárultával gondoskodni kellett több dologról is. Egyrészt példát kellett statuálni, másrészt az adott helyzetből kihozni a jövőre nézve a maximumot. A szövetséges hatalmak győzelmét rendkívüli véráldozatok árán sikerült csak elérni. Ezt az emberi és anyagi veszteséget nem lehetett csak úgy veszendőbe hagyni. A civilizáltnak titulált nyugati világ ideológia híján maradt, a jólét csalfa kultusza és a fogyasztói szemlélet egy a polgári, vasárnapi ebédnél óvatosan zsidózós antikommunizmusa nem tudta betölteni a kialakult űrt. A demokrácia erre a szerepre alkalmatlan volt, hiszen az nem eszme, csak egy hatalmi struktúra elnevezése. Szükségessé vált a nácizmus és fasizmus démonizálása, vélt vagy valós követőinek politikai és szociális elszigetelése, arra hivatkozva, hogy cselekedni kell, mielőtt az valamilyen oknál fogva újra áldozatokat szedne. Ez a művelet különösen akkor vált égetően szükségessé, amikor a 70-es évekre megbukott a jóléti társadalom modellje. A társadalomtudósok nem győzték hangsúlyozni, hogy a gazdasági recesszió a "szélsőséges eszmék" (amelyek nem a nyugati demokratikus játékszabályok szerint léteznek) újjáéledését és térnyerését hozhatja, hiszen Hitlernek is ez hozta meg a sikert - szerintük.

Ebben az időszakban jelentek meg a nyugati országokban az újszerű kommunista, internacionalista terrorcsoportok, valamint a különböző neonáci politikai csoportosulások is. Természetesen ezeket nehéz volt bemutatni a tv-nézők számára, de szerencsére Angliában ekkor bontakoztatta ki szárnyait egy új divat és zenei szubkultúra -a skinhead-. Az alapjaiban politikamentes munkásfiatalok szórakozása azonban kezdett átalakulni és antikommunista, rasszista hangvételt választott lázadási formaként. Ez volt a válasz a profitot a nép érdeke elé helyező kormányzás okozta pakisztáni bevándorló-hullámra, a növekvő munkanélküliségre és a multinacionális társadalmi képletre. A politikai nézeteket a zene közvetítette sikeresen, szerte a főleg fehér emberek lakta országokban. A szubkultúra külsőségei miatt, ezen világnézettel szimpatizálók könnyen megkülönböztethetővé váltak az átlagembertől. A fehér ember felsőbbrendűségét hirdető zenekarok felkarolták a III. Birodalom jelképeit, jelszavait és valamennyire annak világnézetét is. Ezt tekinthetjük a klasszikus neonáci alak születésének, ami évtizedekre konzerválódott a külsőségeit tekintve. Erre volt szükség. A média rákapcsolt és futószalagon szállította a skinhead botrányokat. Tele voltak a hírek, majd jöttek a mozifilmek is. A média úgy mutatta be a nemzetiszocialista ideológiával részben, vagy teljesen szimpatizálókat, ahogy jónak látta. Így születtek a Romper Stomper, American History X és a többi, hazánkban is ismert alkotások. Ebből a bűnöző, gyűlölködő, gyilkos, korlátolt és megalkuvó munkakerülő fehér ember képe jelenik meg. Amolyan "white trash" ("fehér hulladék" - anyagilag lecsúszott fehér ember pejoratív megnevezése az USA-ban) akit kisebbrendűségi komplexusa és antiszociális lázadása tett neonácivá. A filmek végén természetesen az alakok vagy rút halált halnak, vagy megtérnek és megjavulnak. Ezeknek az alkotásoknak további jellemzője, hogy elsősorban a zsidó kisebbség tagjait terrorizálják ezek a fehér bűnözők, de azért a színeseket is alkalomszerűen bántalmazzák. Tehát a sugallt kép szerint az antiszemitizmus súlyosabb bűn, mint a rasszizmus.

A média hatalmas sikere, hogy ezt a negatív képet sikerült az emberek képzeletében elültetni. Automatikusan működik immáron az asszociáció művelete, ha a bűvös (neonáci, újfasiszta) szavakat valamilyen kontextusban kimondjuk. Az akció további hatalmas eredménye az lett, hogy az antiszemitizmussal vagy a nemzeti szocializmus valamilyen formájával szimpatizáló fiatalok önként és dalolva húzzák magukra például a skinhead jelmezt, hogy lázadásukat uniformizált módon kifejezzék. Radikális idők, radikális válaszok - mondhatnánk. Itt azonban öngerjesztővé válik a folyamat. Ez az a pillanat, amikor el is határolták magukat a többségi társadalomtól. A tömegkommunikációból kizárták magukat, maximum társaikat győzködhetik igazukról egy pár száz fős, szinte zártkörű rendezvényen. A helyzet tovább fokozódik, amikor ezek a társaságok politikai üzenetet próbálnak közvetíteni a külvilág felé. Jönnek a felvonulások, "seregszemlék", amik -pragmatikusan, politikai eredményeit szemlélve- csak arra jók, hogy a média újra és újra elővehesse a jó öreg náci-kártyát. Akkor és ott, ahol a hatalom engedi. Évtizedekig meg lehet belőle élni. Lehet folyamatosan hivatkozni a náci veszélyre, továbbra is hivatkozni lehet olyan dolgokra, melyek 70 éve történtek meg. Mellesleg szép kártérítéseket és támogatásokat lehet zsebre vágni. Mert a téma még valamilyen furcsa oknál fogva még mindig "aktuális". Ha van fasiszta, akkor kell az antifasiszta is. Ha nincs ellenség, teremtenek olyat, ami nem lő vissza. Ukrajnában pedig olyat, ami lő is és zsoldosként szolgál. Persze, ebben az esetben már nem neonácinak, újfasisztának mutatja be őket a média, hanem "Majdan önvédelmi egységként" vagy "Azov zászlóaljként". Minden a megrendelő igénye szerint történik.

Amennyiben pár politikai jellegű csoportosulás levetkőzi a külsőségeket, akkor is megmarad az "eredeti eszménél" és a több, mint 70 éves retorikánál, amit lehet akárhogy magyarázni, bármilyen névvel illetni. Rásüthető egyből a neonáci, újfasiszta jelző. Innentől ismételten megtörténik az adott csoportosulás, szervezet marginalizálása. Tehát ezek a szervezetek önként masíroznak a politikai zsákutcába. Ez pedig a jobbik eset, mert őket maximum negligálja a közösség. Ukrajnában viszont felhasználták ezt a fundamentalista, soviniszta és fasiszta társaságot és gyakorlatilag vágóhídra küldték őket a szakadár köztársaságok csapatai és a civil lakosság elleni terrorműveletekben. A szervezettségük és motiváltságuk kellett, de nem a politikai meggyőződésük. Végül is mindegy, hogy mit gondol az ágyútöltelék. 

Tehát ezeknek az embereknek a felhasználása különböző szinteken és módokon valósult és valósul meg. Mindig a magasabb érdekeknek megfelelően és gyakorlatilag csak azok profitálnak belőlük, akik átvitt értelemben a külvilág számára megteremtették és -politikai szempontból- életben tartják őket, azzal, hogy időről időre foglalkoznak velük. Akik pedig fizikailag részt vesznek vagy vettek az ilyen klasszikus szélsőjobbos csoportokban, azoknak ez egyfajta igazságkeresés, önvédelem, aktív ellenállás, "nemzetszolgálat", jó szórakozás, fiatalkori lázadás, emocionális ragaszkodás. Egyénileg eltérő a motiváció. A baj csak annyi, hogy így -ebben a formában- többet ártanak vele a szeretett népüknek, mint használnak. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Nem véletlenül alakult így, de sajnos így van. Használjuk bátran az asszociációs képességünket és gondoljunk bele, hogy; kinek az érdeke lehet mindez? Ki profitál ebből?

Amennyiben megvan a megoldás, akkor ezek után pedig azon gondolkozzunk el, hogy; mi a helyzet a saját házunk táján? Mi a magyarság, a magyar nép érdeke? Válasszanak a hazájukat és népükért áldozatokat hozni kívánó hazafiak olyan ellenállási formát, ahol nem azoknak a kezére játszanak rá, akik ezt a jobb sorsa érdemes magyarságot az elhullott népek dögkútjába taszítanák. Az eddig ismert, de nem véletlenül továbbra is használt politikai sablonok mára értelmüket vesztették. A helyzet leegyszerűsödött, mára két kategóriából lehet választani - az ellenségből és a magyarból.