Oroszország stabil helyzetben van. Közeledése Kína felé várható, amely az exportja irányán is változtathat az EU hátrányára és Kína javára...

Az orosz katonai kiadások elemzése számos okból nehéz, de röviden úgy összegezhető, hogy a szovjet időkből megörökölt szigorú nemzetbiztonsági szabályozások miatti. (Lásd: Russian Military Expenditure: Data, Analysis, and Issues by Julian Cooper, 2013. szeptember 64 oldalas tanulmányát, melyből a 10. pont alatti összefoglalás is bőven elégséges. Elérhető itt: http://www.foi.se/Documents/foir_3688.pdf ) 

Az Orosz Védelmi Minisztérium 2013 nyarán adta ki a 2013-2020 közötti fejlesztési programjának részleteit (http://mil.ru/mod_activity_plan/doc.htm). Ennek értelmében a hivatásos állomány a 2013-as 241.000-ről 2017-től eléri majd a 425.000-et. A teljes haderő fegyverrendszereinek megújulása 2013-ban 19%-os, míg 2020-ra 70-100%-ot fog elérni. Tételesen nézve a megújulás 2020-ra az alábbiak szerint alakul: tengeralattjárók 71%-a, hadihajók 71%-a, repülőgépek 71%-a, helikopterek 85%-a, szárazföldi rakéta rendszerek 100%-a, tüzérségi eszközök 79%-a, páncélozott harcjárművek (tankokkal együtt) 82%-a, gépjárműpark 72%-a. A teljes dokumentumot átnézve egyértelművé válik, hogy az orosz haderő minden részletében jelentősen és drasztikus mértékben megújul, még pedig rövid időn belül, beleértve ebbe nem csak a fegyverrendszereket, hanem az infrastruktúrát, szociális juttatásokat (szolgálati lakások stb.), gyakorlati/harcászati órák számát (pilótáktól kezdve a harckocsizókig bezárólag). És persze a védelmi doktrínát, stratégiát és az ezek mentén a gyakorlatban megvalósuló „taktikai” cselekvéseket, azaz a geopolitikai válaszokat és külpolitikai lépéseket. Vagyis mindent. Oroszország váltott, aminek oka van. Egy szóval, minden megújul 2020-ra, 70-100%-ig, legvalószínűbb, hogy a megújulás 80-85%-os lesz a jelenlegi trend szerint. Ez persze változhat lefelé, de akár jelentősebben felfelé is. A nagy kérdés az, hogy miért? A válasz pedig – éppen a részletek miatt – rendkívül egyszerű. Oroszország 2020-ra fel akar készülni, mégpedig egy olyan helyzetre, ahol a haderő lojalitása és kitartása a lehető legoptimalizáltabb (szociális rész!) és a haderő a legütőképesebb, mind védelmi, mind megelőző csapásmérés tekintetében. Ez két esetben lehet a cél: elhúzódó háborút akarnak, vagy olyan helyzettel számolnak, ahol a feszültség és/vagy konfliktus erőssége és időbeli alakulása hosszú távú vagy annak vége és kimenetele nem belátható. 

Oroszország nem kíván támadó háborút kezdeményezni. Abszolút alapvető kérdés: cui prodest, azaz kinek az érdeke? Miért és ki ellen akarna Oroszország támadni? A kérdés költői. (Egyébként pedig a doktrínája és fegyverrendszerei alapvetően védelemre valók, természetesen rendelkeznek támadó potenciállal is. Ez az USA esetében pont nem mondható el.) Marad a másik verzió: védekezés, mégpedig nagyon megváltozott körülmények között. Az, hogy az USA-NATO-EU hogyan csipegeti le az orosz baráti államokat és „(előváros)államokat” mindenki számára érzékelhető. Hogy ez mennyire veszélyezteti az orosz védelmi képességeket, azt már kevesen értik. Egyébként nagyon, így az ukrán helyzet is intő jel, Ukrajna – ütközőzónaként – az egyik alapvető védelmi „bástya” az oroszok számára, ahogy Fehéroroszország és Irán is. De még mindig nyitott a kérdés, hogy miért? Erre nehéz röviden választ adni, de a közelgő energiaválság meglehetősen pontos választ ad, még pedig az egyetlen lehetséges választ. Feltéve, hogy nem komplett „pszichopata” a nyugati világ, amely bár mutatja ennek jeleit és minden normális és tisztán látó ember számára nyilvánvalóan visszataszító, ám azért azt ne higgyük, hogy őrültek által vezetett. A nyugati lépéseknek is megvan az oka, amely szintén a közelgő energiaválsággal támasztható alá a legpontosabban. Oroszország 2020-ig 700 milliárd dollár értékben fejleszti haderejét, jelentős prioritást adva a hadászati rakéta erőknek, ennek keretén belül és több más nukleáris fegyver mellett – az amerikai rakétavédelmi programra adott válaszként – egy új ICBM is hadrendbe lesz állítva, a Sarmat. (Az oroszok jelenleg a hidegháborús időket is megszégyenítő dezinformálásba kezdtek, így ezekről a fejlesztésekről alig lehet megbízható adatokhoz jutni.) A Sarmat ICBM 2018-2020 között kerül rendszeresítésre, és teljesítménye „nem marad el, az előd típusétól”. Érdekes kijelentés ez, mert az RS-20V (SS-18M6 Satan) 10 darab 800 kt töltetet hordoz, de képes lenne ennél többre is, valamint hordozhat akár 1 darab 20 megatonnás töltetet is. (A korábbi 20-40 darab húsz megatonnás RS-20-ast 2009-ben vonták ki a szolgálatból, de a töltetei minden bizonnyal raktáron vannak és lesznek.) 2018-ra az ICBM-ek és SLBM-ek 80%-a megújul, azaz új típusok alkotják majd az orosz arzenált. A 100%-os megújulást 2021-re tervezik. Ha – és a feltételes mód nagyon is inog – érvényben marad az Új START egyezmény, akkor 2018-ra Oroszország 1.550 töltettel és 700 hordozó eszközzel (ICBM, SLBM, bombázók) fog rendelkezni; plusz 100 tartalékkal, amelyről szeretnek megfeledkezni a szaksajtóban is. De az Új START egyezmény addigra nagy eséllyel megszűnik, amivel a korlátozások alól is mentesül Oroszország és az Egyesült Államok. 

Oroszország számos új hadászati nukleáris fegyverrendszer fejlesztésébe kezdett, elsődleges prioritást adva ezeknek a fejlesztéseknek. Az új hordozó eszközök között lesz új hadászati rakétahordozó tengeralattjáró (SSBN) osztály, hozzá való új hadászati rakétával (SLBM), új önjáró (gépjárműre és vasútra telepített) hadászati rakéta (ICBM), valamint tervben van egy új silóba telepíthető ICBM típus is (Sarmat). Oroszország a hadászati bombázók számára új nukleáris töltetű cirkálórakétát (ALCM) fejleszt, és tervben van egy új hadászati bombázó kifejlesztése (ahogy az amerikaiaknál is); bár ez utóbbi megvalósulása igencsak kérdéses, mindkét nagyhatalom esetében. Egyes szakértők szerint az orosz program oka, hogy a hagyományos katonai erőegyensúly felborult az USA javára és erre válaszul fejleszti Oroszország a nukleáris kapacitását. Ez alapvetően egy hibás megközelítési mód, lévén Oroszország nem folytat „demokrácia exportot”, szemben az USA-val, azaz nem kell versenyeznie, hogy kinek van ebben vagy abban a térségben nagyobb konvencionális ereje a hagyományos katonai erőegyensúly terén. Oroszország védelmi doktrínát követ, Amerika alapvetően támadót (már ha az érdekei úgy kívánják, hogy támadjon; amúgy meg katona földrajzilag nem igazán támadható hagyományos értelemben.) Más szakértők azt hangsúlyozzák, hogy ezek a fejlesztések zátonyra futtatják a nemzetközi egyezményeket a nukleáris lefegyverzésről. Ez utóbbi azért nevetséges, mert azt az Egyesült Államok már rég megkezdte, nevezetesen az egyezmények felmondását (1972-es ABM) és kijátszását (BWC) és az azon irányú provokációkat (rakétavédelmi program), amelyekre az orosz reakció tűnik majd az egyezmények megszűnését kiváltó oknak. A szakértők már ott tévednek, pontosabban ferdítenek, lévén ezek publikus anyagok, hogy az egyensúly számos területen soha nem is állt fenn. A két fél haditengerészete között mindig is aránytalanság volt. Nem véletlen, hogy az orosz haditengerészeti erők és légierő mindig is nukleáris csapásban gondolkodott, hiszen máshogy nem tud megállítani egy esetleges amerikai támadást. Nem véletlen, hogy a szovjet doktrína azért szólt arról, hogy harckocsik ezrei rohanják le Európát, mert az amerikaiak taktikai atombombákkal fognak válaszolni. Oszt mégsem jöttek azok a csúnya szovjet tankok miriádjai, mivel nem is akartak, és csak akkor jöttek volna, ha NATO agresszió készült volna a Szovjetunió ellen. Csak hát a Szovjetunió halott és most sikk róla csupa ördögit állítani. Nem a politikai rendszerére utalok, csak arra, hogy hány agressziót követett el a Szovjetunió és hányat az USA 1945-1991 között; s most hagyjuk a szokásos 1956-os vagy csehszlovák eseményeket, mert azok sem azok voltak, aminek ma a széles néptömegek hiszik. 

Putyin már 2012-ben bejelentette, hogy az orosz stratégiai rakéta erők 400 új rakétát kapnak tíz éven belül, lényegében lecserélve az összes jelenlegi típust. Mára több új rakéta már gyártásban és hadrendben van. Így például a Topol-M (RT-2UTTKh / SS-27 Sickle-B), amely nagyméretű tehergépkocsira van telepítve, s így a mozgékonysága miatt rendkívül nehéz célpont. (A két fél egy csapásmérés esetén elsőként a másik fél csapásmérő egységeit lőné.) Az eredeti Topol ICBM megfelelve a START-II egyezménynek, amely tiltotta volna a több töltetes szárazföldi rakétákat, egy robbanófejes volt. Miután az USA felmondta az ABM egyezményt (~atomrakéta elhárító rakéta egyezmény), és erre válaszul az oroszok a START-2-őt, sor került a silóba telepített MIRV rendszerű (több töltetes) Topol-M kifejlesztésére 2006-ban, majd most az önjáró változatra. Az RS-24 Yars ICBM a régi egytöltetes silókba telepített Topol-M-eket váltja fel 2011-től, de gyártásban és hadrendben van a Yars önjáró változata is. A Yars szintén MIRV rendszerű 4-6 töltettel. 2014-re hadrendbe áll az új Borey osztályú (Project 955) hadászati rakétahordozó tengeralattjáró (SSBN) első példánya, a Jurij Dolgarukij, majd a második példánya. Fegyvere az új 6 robbanófejes RSM-56 Bulava SLBM. A 4. Borey egység után, már a Project 955A tervnek megfelelően gyártják a többi példányt, amelyek 2020-ra állnak hadrendbe. Összesen 8 hadászati rakétahordozó tengeralattjáró 6 éven belül… ez még hidegháborús mércével mérve is jelentős és ijesztő fegyverkezés. Ráadásul az oroszoknak sikerült a fejlesztési programmal úgy összezavarnia a nyugati világot, hogy se a típusok terén, de a mennyiségek terén sincs megbízható információ. Amire már rég nem volt példa. Ez egyébként nagyon intő jel. Így például zavarosak az információk a Yars-M és a Rubezh típusokkal kapcsolatban. A Rubezh a többi ICBM típusnál kisebb, lényegesen kisebb hordozó gépjárműre van telepítve és szakértők szerint képes „kijátszani” az amerikai rakétavédelmi rendszert. Valószínűleg AMaRV (Advanced Maneuvering Reentry Vehicle = Fejlett manőverező visszatérő egység) rendszert hordoz. Az RS-26 Rubezh esetében egyébként felbomlik az 1987-ben megkötött INF egyezmény, a közepes hatótávolságú nukleáris fegyverekről, hiszen hatótávolsága legfeljebb 5000 kilométer lehet a méreteiből adódóan. A Rubezh valószínűleg vasútra is telepítve lesz, amire utoljára a hidegháborúban került sor. Vasúton ugyanis gyorsabban mozgatható, egy nap alatt 800-1000 kilométerre is mozgatható, s így védettebb. Ezen kívül az oroszok tervezik a nagyméretű RS-20V /R-36M2/ (SS-18M6 Satan) ICBM-ek leváltását egy új típussal, a Sarmat-al. Jelenleg 40 darab Sátán van hadrendben, mindegyik 10 darab 800 kilótonnás töltetet hordoz, de raktáron vannak még a 20 megatonnás töltetek is, minimum 20-40 darab. A tervek szerint erre is sor kerül 2020-ig. A stratégiabombázók átfegyverzése az új Kh-101-es nukleáris cirkáló rakétával zajlik. 2020 utánra tervezik az új bombázó (PAK DA) hadrendbe állítását, amely leváltaná a mostani 63 darab Tu-95 és 13 Tu-160 típusokat. Ha az oroszoknak sikerült mindenkit összezavarniuk – szovjet időket is megszégyenítően – a hadászati rakéták terén, akkor a taktikai rakéták esetében teljes káoszról beszélhetünk. De blöffről biztosan nem. 2018-ra 120 új Iskander indító lesz hadrendben, de ezek már indítónként 2 rakétával. Ez összesen 240 Iskander rakéta, s bár elsődlegesen nem nukleáris töltetű, de felszerelhető 50kt hatóerejű töltettel is, vagy nagyobbal. Finn jelentések szerint az Iskander beléphet a középhatótávú fegyverek kategóriájába (500km-5500km), lévén hatótávolsága eléri a 700 kilométert. /Az 50kt termonukleáris töltet Teller-Ulam típusú és légköri robbantás esetén igen alacsony a fallout-ja, nagyon durván fogalmazva majdem olyan, mint egy neutron töltet, azaz szennyezése alacsony/. Egyes szakértők szerint az új orosz doktrína az, hogy helyi konfliktus esetében kis hatóerejű atomfegyvert vet be, hogy azzal megállítsa a konfliktus kiszélesedését. És erre jó esély lenne, tekintettel az orosz arzenálra. Ez lényegében egy „na most odaba**tam egy nagyot, s innentől mindenki kussol” elv, ami – talán – hatásos lehet. 2009 szeptemberében a közös orosz-fehérorosz „Zapad” hadgyakorlaton sor került egy Varsó elleni nukleáris csapás szimulálására is. Az alacsony hatóerejű töltetek (általános tendencia mindegyik nagyhatalomnál) és a fenti doktrína (az amerikaiaknál is erősödik ennek az esélye) keveréke drasztikusan növeli az esélyét egy közeljövőbeli kisebb nukleáris összecsapásnak, amely könnyen eszkalálódhat egy széleskörű nukleáris háborúvá.

Oroszország hadászati rakéta erői (RVSN) 2020-2021-ben

Elsődleges cél a mobilitás növelése, azaz az új ICBM típusok (Topol-M és Yars) nem csak silóba telepített kivitelben lesznek, hanem önjáró változatban is (tehergépjármű és vasúti), amellyel a megsemmisíthetőségük is rendkívül megnehezül az amerikaiak számára. A felderíthetőségük is rendkívül nehéz. Bár a silók kialakítása ellenáll egy nukleáris csapásnak, amennyiben azok nem 100 méteren belül robbannak fel, a mai precízebb találati pontosság miatt egy közvetlen találatnak már nem tud ellenállni. (Silókat felszíni robbantással támadjál, melynek nagy a fallout-ja, azaz a sugárszennyezése.) Továbbá a Topol-M típus még egy robbanófejes, amely „könnyebben” elfogható rakétavédelmi rendszerrel, mint a több robbanófejes Yars. 2020-ra 200 Yars váltja a Topol-M-eket és ezeket az ICBM-eket új rakétavédelmi egységek fogják védeni. 70 Topol-M még hadrendben lesz (ezek a 2009-2011 között gyártottak). A meglévő R-36M2/RS-20V (SS-18M6 Satan) ICBM-ek közül 20 hadrendben lesz 2020-ig, esetleg néhány évvel tovább. 

2020-ra az orosz haderő és azon belül a hadászati rakéta erők jelentős része teljesen megújul és jelentősen erősödik a potenciálja, ütőképessége. Doktrína: védekezés, megelőző csapás képessége és azon eszközök védelmének maximalizálása. Hogy megvárja-e, míg rátámadnak, vagy megelőző csapást mér, nem kalkulálható. Célpontok száma: ~1.200 /EU nagyvárosok (455), USA (290), Kanada (50); a katonai célpontok és a városok száma átfedi egymást, Minuteman-III silók (400)/. Nyilván nem minden város tényleges célpont, így a célpontok száma legfeljebb 1.200, de inkább annak fele. Hadászati ICBM-ek és SLBM-ek, valamint azok tölteteinek száma: 460, illetve ~2.000 töltet, összesen 860-1.030 megatonna hatóerővel.