Anonymus fiatal sebészorvosnak éppen abban a pillanatban jelzett a telefonja, amikor a hangosbemondón a műtőbe szólították.
Ahogy a kijelzőre pillantott összeszaladt szemöldöke és egy csapásra rosszkedvű lett. Az apja hívta. Pedig többször értésére adta, hogy csak este ér rá, akkor is későn. Mivel minden perce beosztott.
– Mondjad apu! – Hangja súrolta az ingerültség határát. – El is szégyellte magát azonnal.
Jobban tisztelte szüleit annál, hogy bármiért is megsértené őket. Lelkiismeretében dúló kegyetlen csatározások éppen ez okból zajlottak. Neki nem a szülőföldjével volt baja. Hanem azokkal a gátlástalan és tehetségtelen emberekkel, akik azt vezetni próbálják és évről évre önző konoksággal mélyebbre, süllyesztik a kilátástalanság mocsarába. Semmitől nem riadnak vissza, hogy betokosodott téves eszméiket gyakorlatba ültessék. Mindig bevált „Divide et impera” oszd meg és uralkodj gyakorlatát, sem tartózkodnak bevetni. Még a fülében harsog a megvadított, lincselésre felkészült tömeg őrjöngése:
– Magyarok, kifelé!
Nem a tömegtől félt annyira, hanem ettől az idejétmúlt társadalmi jelenségtől, amely bármely pillanatban életre kelthető, ha igény és igénylő van rá. A politikai szűk látókörűség is aggasztotta az, hogy az elitnek nevezett réteg saját népének is ellensége és, hogy a nagy többség észre sem veszi azt.
Azon a vidéken ahol született, élt, és tanult úgy érezte magát, mint egy gyufásdobozba zárt cserebogár. Nem látta módját a kibontakozásnak. Fiatal volt és munkára szomjazó. Fejében tudás de szívébe belopta magát a jövő kilátástalansága. Úgy érezte átok ül ezen a helyen. Ősei végigjárták a maguk kálváriáját, és ha nem lett volna hozzájuk kegyes a halál, talán még ma is reménykednének egy napfényes jövőben. Kitartásukért és szülőföldszeretetükért nagyra becsüli őket, de miért kell a történelemnek megismétlődnie? Nem rendelkezhet saját és gyereke sorsa fölött? Nem utolsó sorban senki nem követelheti tőle, hogy mártír legyen. Ez egy értelmetlen szerep. Az élet rövid a mennyország meg tele van elfelejtett hősökkel.
– Bocsáss meg fiam, hogy ilyenkor zavarlak, de nagy baj van! – Maga a reménytelenség, fájdalom és bánat szólalt meg a vonal túlsó végén.
Anonymus fiatal sebészorvosnak kinek pályája ígéretesen ívelt fölfele kezében megremegett a telefon. Apját legalább annyira tisztelte, mint egy félistent. Tudta, hogy valami szörnyű dolognak kellett történnie, mert szülőét keményfából faragták. Ingerültsége elillant, de erőt vett rajta egy nagyon kellemetlen szorító érzés, amit ő akkor „pánikelőzetes”-nek diagnosztizált.
– Anyád nagyon beteg!
Megérezte, tudta ezt mielőtt apja kiejtette volna a szavakat. Mégis megfordult vele az egész kórház. Az ő anyja a törékeny termetű finom arcú, finom lelkű édesanyja. Aki szívbemaróan tudott mosolyogni, amikor messzi földről hazatért egyetlen fia, akire oly büszke volt. Mert lelki fájdalmát mosollyal próbálta mindég eltakarni, sikertelenül. Ettől lett, erőltetett, félszeg, lélekbemaró anyja felejthetetlen mosolya. Mikor senki nem látta lopva rásírt néhány darabkát öröméből és bánatából fia bűnbánattól elszorult mellére. Bármekkora is volt a bánata, soha nem próbálta hazakönyörögni őt. Mikor pedig célzásokat tettek arra, hogy fia itthon is tudna gyógyítani, nem lett volna muszáj olyan messzire mennie, védelmére kelt: „mert, mindenki tudja a magáét. Nem akar míg a világ ott maradni, dehogy akar! Egy kis alapot teremt magának, aztán hazatér. Már a helye is megvan, nem kel sokat keresgélnie. Én még örülök is neki, hogy világot lát. Hiszen egy gyerek nem a szülőkért él, hanem a családjáért és önmagáért”.
– Milyen betegségben szenved? – Jött meg Anonymus hangja.
– Vakbélgyulladása van szegénykémnek.
– Akkor műteni kell! Mire várnak? – Adta ki az urasítást.
– Orvosra várunk. Nincs sebészorvosunk. Az egész megyében négy sebészorvos dolgozik, egy indiai, két tanzániai és egy busman. Az utóbbi nem ismeri a nyelvünket, ráadásul még kezdő szakorvos. Előfordult már, hogy epe helyett vesét operált. Na, de mit lehet tenni? Valahol neki is meg kell tanulnia a szakmát. Mintha ez nem volna elég édesanyád a százharminckettedik sürgős műtétre szoruló. Magyarul: nagyon kevés az esélye az életbemaradásra! – Mindezt egy szuszra hadarta mintha attól félt volna, hogy a fia félbeszakítja.
A fiatal sebész nem bírta félbeszakítani. Kíméletlen vádnak érezte apjának minden egyes szavát. Lelkiismerete minden eddiginél kegyetlenebb támadásba lendült. Megadta magát, érvei elfogytak, már védekezni sem próbált. „Grave insius conscientiae pondus” – súlyos teher a saját lelkiismeretünk – jutott eszébe Ciceró mondása.
– Anonymus sebészorvost várják a hármas műtőben! – hangzott parancsolóan a hangosbemondóból.
– Apu most mennem kel, sürgős műtétem lesz, majd később visszahívlak.
Apja ráérzett fia lelki vívódására, ezért tőle szokatlan lágy hangon felelt:
– Csak menjél fiam, sok sikert a műtéthez!
Anonymus ígéretes karrierű sebészorvos kikapcsolta a telefonját, kettévágva egy mélyről fakadó sóhajt.
Sebők Mihály
erdély.ma
