Az örökös életveszély tartotta eleinte össze az embereket. A félelem vezette rá az ősembert, hogy erősebb többedmagával. Az anyai ösztön segített a még homályos észnek: együtt kisebb a veszély. A család az anya körül kialakult. Rövidesen – lehetett pár ezer év, hisz a Határtalan Idő csak napjainkban gyorsította meg futását annyira, hogy egy emberöltő alatt birodalmak alakulnak és pusztulnak el – rövidesen átvette a család vezetését az erősebb fél, az apa. Az eddig szűk családi keretek kitágultak, többnejűség: több gyermeket jelentett. A felnőttek asszonyaikkal a tapasztalt vezető mellett maradtak, a családból horda lett, még mindig vérségi alapon tömörülő, jóban-rosszban összetartó, együtt vadászó, támadó, védekező embercsoport.
Erdőben éltek, hisz a vadállatok támadásai elől csak a fák koronái adtak menedéket, az időjárás viszontagságaival szemben csak a barlangok nyújtottak oltalmat. De egy áldott napon a legbátrabb, legerősebb horda kilépett a mindig párás őserdőből a veszélyekkel teli, de napsütötte pusztába!
Eurázsia három övre tagozódott. Északon és délen végeláthatatlanul húzódott a dzsungel, de a két erdő-öv között, a Sárga-tengertől a Dunáig, csak két határhegységtől, az Uraltól és a Kárpátoktól megszakítva terült el a sztyeppe öv. Nagy távlatok, hullámzó fűrengeteg birodalma volt ez.
A sok mocsár és tó mindmegannyi terüljasztalkám volt és rohamosan megerősödő horda két barátot szerzett: a kutyát és a lovat. A horda törzzsé vált, laza, már inkább csak hagyományokon alapuló vérségi kapcsolatok tartották össze és gyorsan szaporodó nyájaik vándorlásra kényszerítette őket, és ők követték a „fű sarjadását, az eső hullását”.
A pásztorélet örök vándorokká tette őseinket, vagy helyesebben: örök vándorágyuk tette őket pásztorokká.
De nyájaikon kívül mást is adott nekik az őshaza, a turáni népek közös letelepülési helye, a puszta. A távolság ismeretét, a korlátlan vágtákat és vele a szabadság szeretetét. Övék volt a sík minden füve, vize, földje és bárhol jártak, egyforma töretlen kerekségben borult rájuk az ég. A Góbi-sivatagban, vagy a Duna-Tisza közén ugyanazon csillagok ragyogtak rájuk. Megismerték járásukat és utánuk igazodtak. Így tette egy Istenimádóvá a végtelen és fenséges síkság a rajta élőket. A mindenség Teremtőjét odafenn keresték, sátorát a mindig vándorló Napba helyezték. Ezért nem volt mitológiájuk a turáni népeknek. Istenük nem harcolt, nem szeretkezett az emberekkel. Nagyságát már felfogták. Tudták, elérhetetlen magasságban és fejük felett, mint maga a Nap, maga a magasságos ég.
Az egyforma ég alatt, az egyforma föld fölött, egyforma életformák közt testvérként éltek a törzsek. Néha, csak úgy virtusból hadakoztak, marakodtak egymással, de csak addig, míg híre kelt a Halhatatlan Harcos születésének. Akkor azonnal ráeszméltek faji összetartásukra és nyikorgó kibitkáikkal, végeláthatatlan nyájaikkal az új Úr elé járultak, hogy büszke nyakukat meghajtva, részt vegyenek a harcból, a dicsőségből. A „sok fő alatt henyélőkből – egy fő alatt harcolók” lettek. Ezért nevetséges turáni átkot emlegetni. A széthúzás az európai népek jellegzetes sajátossága. Turáni átok nem volt és nincs ma se. Épp a mi fajtánk ismerte el mindig kényszer nélkül a rátermett vezért és annak mindenki fölött való hatalmát
A vezér születését égi jel jelezte, tüzes kő, mely csak a kiválasztott Maotun kezét nem égette meg.
Az égből küldött vezér hatalma elképzelhetetlen volt. A középkori királyok, a latin cézárok, a nagy feudális uralkodók csak halvány visszfényei voltak egy Maotun, Atilla, vagy Dzsingizkán hatalmának. Velük, általuk lett csak nép a törzsből s csak addig élt a nép, míg élt vezére, vagy a vezéri dinasztia. És nem félelemből csatlakoztak hozzá a törzsek, nem is zsákmányszerzésből, mint az idegen, tehát értelmetlen krónikások vélik. A nagy vágta, a nagy harc, a dicsőség csábította őket, hisz ugyanezek a krónikások meghazudtolják álltásaikat, amikor feljegyzik: „A harcot magáért a harcért szerették”, vagy „A győzelemért harcoltak és az ellenség üldözését semmiféle zsákmányszerzésért sem hagyták abba”.
Hogy azonban dicsőséges élet után meghalt a Halhatatlan Harcos, a törzsek önrendelkezési joga visszatért. Szétszéledtek megint és megkezdték évszázados álmukat, terelték nyájaikat, vándoroltak északnak, délnek a szálló madarakkal és várva-várták az új uralkodó születését, az új harc kezdetét.
Ezért oly nehéz egyes törzsek külön történetét kibogozni a többi közül. Hiszen minden vezér saját törzsének neve alatt harcolt és a többiek ezt, a harcok ideje alatt, készségesen felvették.
Sok név alatt harcoltak, éltek, sokfelé vándoroltak, mindenütt ott voltak, ahol dicsőség és férfinak való halál várt rájuk.
Butaság, közöny, vagy titkolt rosszakarat kell ahhoz, hogy a néptől, mely Turán minden jellegzetességét magán viseli, eredetét kétségbe vonják, dicsőségteljes, évezredes múltját ezer évre csonkítsák.
A nagy sötétség fel-felszakad. Az éjszaka árnyai tünedeznek, virrad! Az ébredező lelkek itt is, ott is hallatják szavukat, testvér keresi a testvért és rokonnépek egymásra lelnek!
Feltámadunk !
Eviláth, Korozsmina, Kisindia, Perzsia között élő nép volt az ősi műveltség megteremtője és ez a nép a mi népünk volt! Ez a nép a turániak népcsoportjához tartozott és ebben a népben mi is benne voltunk, mi és őseink! Apostoli munka vár mindnyájunkra, vissza kell adnunk a magyarság önbizalmát, önmagába vetett hitét és ehhez épp oly szükségünk van a turáni ideológiára, mint a németeknek a maguk árjaságára, az olaszoknak a latin származás hitére.
Nem féltsd a magyart! Mert nem rokontalan nép! Ázsia hatszázmilliós népe büszkén néz ránk, mint testvérére.
Nem vagyunk kicsi nép! Európa 33 állama között ma is, megcsonkítva is, a hatodik helyen állunk.
Európának csak civilizációja van, Ázsiának kultúrája és ezt a kultúrát a szumirok, a te néped, testvéreid adták át Babylonon, Főnicián át a görögöknek, egész Európának!

Légy büszke hát magyar! Büszke múltadra, nem az ezerévesre, hanem az évezredekre. Tanulj: ismerd meg múltadat; kutasd ki őstörténelmedet, nincs már nyakadon az osztrák iga, nem akadályoz meg ebben már senki, csak saját közömbösséged. Ismerd meg végre magadat, őseidet, testvéreidet, mert csak így, fajod hivatásába vetett rendületlen hittel szolgálhatod őt, a Halhatatlan Harcost, akit bizonnyal elküld hozzád ismét Istened, mert elérkezett az: Idő! - írja B. Kovács Fréda 1943. tavaszán... És szavai ma ütnek igazán!