Mostanság, mióta az ország neve (és csak a neve) megváltozott, vannak ezek a csoportok, akik minden áron „köztársaságot” akarnak. Köztársaságot akarnak, ad absurdum: „helyreállítani a harmadik magyar köztársaságot” vagy létrehozni a „negyediket”. Nos, természetesen ehhez a harmadik magyar köztársaságnak meg kellett volna szűnnie, mi pedig tudjuk, hogy létre sem jött. Ami van, az pedig az, ami volt, az ország névváltozása igazából még muníciót sem adott a szélbalnak, viszont ők azt hiszik, hogy igen, és még így sem tudnak élni vele.
Egyfajta határozott félénkséget lehet látni, amikor a szélbalpártok a köztársasághoz nyúlnak, mintha egyszerre akarnák eszközként használni, és vennék észre, hogy ez senkit sem érdekel. Ott van a beszédeikben, ám vagy csupán elköszönésképpen, persze jó szinkretistaként Széchenyi nevével együtt éljenezve, vagy csupán egyszer-egyszer megemlített célként, természetesen szorosan összefűzve a demokrácia eszméjével. Még a posztereiken is meg-meg jelenik, egy-egy személy talán még meg is jegyzi, hogy ő republikánus, de a republikanizmus a programokban helyet mintegy csupán a demokrácia megtámogatójaként, mintegy sidekick-ként kap.
Nos, ennek az oka lehet az, hogy szívük mélyén talán ők is tudják, hogy hülyeség az egészet centrális helyre tenni, hiszen Magyarország államformája – sajnos – köztársaság. Emellett persze érzik, hogy hülyeség lenne nem kihasználni a helyzetet is, hiszen egy teljes egészében látszatproblémára rá lehet ereszteni az embereket. Nem kevésbé ad a katyvaszhoz természetesen a republikanizmus és demokratizmus összemosása. Gondolhatják azt, hogy a köztársaság ünneplése még húsz éves születésnapján sem túl népszerű, ezért annyira nem kéne nyomatni, viszont egy kevéskét talán lehet, hiszen ez egy újabb (vélt) ellenpont a főgonosszal (Unser Führer O.V.) szemben. Egy valami nem lehet az oka a fel-fellángoló republikanizmusnak: az, hogy meggyőződéses köztársaságpártiak, és ezen meggyőződésük eredete tényleg principiális. Ugyanis valójában szélbalos közéleti szereplőink pont annyira nem köztársaságpártiak, [1] mint amennyire a kormány köztársaság-ellenes. Mindkét oldalban egy közöny munkál, a kormányoldalban annyira, hogy a szélbalosok köztársaságozását szóra sem méltatja. Nem hiszem, hogy ne jelenthetnénk ki, hogy az alapján, hogy politikusainknak milyen egyszerűen ment a váltás 1989-ben, egy esetleges restauráció után pont olyan lelkesen lennének monarchisták, mint ahogy most republikánusok/demokraták/szocialisták/polgáriak etc. ugyanis a hatalom, s nem a haza érdekli őket.
Nos, egy ilyenfajta közönyös érdeklődéssel kezdi a republikanizmus (és ezáltal, by proxy, a monarchizmus) tematizálni a kortárs közbeszédet – bár talán a tematizálás az egy erős szó erre a jelenségre. Az egész köztársaságpártiság tálalásához viszont meg kell egy jó adag „szellemi” erőltetés, ugyanis egyébként nagyon nem jön az embereknek, és ezzel kapcsolatban nem is véletlen a múlthoz nyúlás szinte teljes hiánya (a köztársasági múlt ugyanis minden jóérzésű ember számára vállalhatatlan). E helyett van egyfajta – sokszor épp az adott politikusi beszéd közben megalkotott – elképzelés arról, hogy mi lehet, milyen lehet az a köztársaság. Ez a képzet magában foglalja egyrészt a már említett demokratizmus segítőtársa szerepet, másrészt egyfajta voks letételét az 1989-90-es átmenet mellett, valamint erőltetett hozzákötését az épp ünnepelt, pozitívnak vélt történelmi eseményhez, [2] de nem állítom, hogy ezekbe valamilyen egységes koncepciót is bele tudnék látni, inkább úgy érzem, mintha az egész a hallgatóság imaginációjára lenne bízva.
A lehetséges képzetalkotások és képzettársítások során talán enyhén orwelli stílusú gondolatok fogalmazódhatnak meg a hallgatóság fejében, olyanok, mint: a köztársaság jó, a köztársaság demokratikus, a köztársaság szeret téged, a köztársaság megvéd téged és leviszi helyetted a szemetet etc. Ezek esetleges támpontként szolgálhatnak a tömegeknek, bár gondolom maguk sem értik, hogy miért. Kérdés nem merül fel, például, hogy miért kéne köztársaság, és ha már kéne, akkor mi van most, ami nem kell? A kritikus gondolkodás enyhíthet a köztársasági képzet homályán, és ezt nem szeretnék szélbalos politikusaink. A köztársaság megmarad egyfajta távoli vágynak, ami ha eljön, jobbá teheti a helyzetet, bár konkrétumokat nem tudunk, hogy mi és miben változna meg.
Az a társaság mely ezzel a módszerrel szakítva teljesen centrális helyre tette a köztársaságot, a nemrég párttá alakult, marginális, de nagyhangú 4K!. Nem hiszem, hogy másnak is eszébe jutott volna akkora hülyeséget tenni, mint, hogy pacifista indíttatásból megünnepelni a Keleti-pályaudvarnál még mindig álló emléktáblánál azt, hogy a patkánylázadás során a frontra induló katonavonatokat tartottak itt vissza, csak azért, hogy bemutassák, hogy quasi mindennel egyet értenek, ami Károlyi Mihályhoz köthető. Dózsa Györggyel kampányolni egyet jelent annak a bevallásával, hogy 1994 óta még középiskolai történelem tankönyvbe sem néztem bele személyével kapcsolatban. A stabil szélbalpárt benyomását keltő formáció a marihuána legalizációjával gondolom csak „haladni szeretne a korral” vagy „csatlakozni Európához” (és egyéb szlogenek), mert racionálisan nem lehet belátni, hogy egy irreleváns, igazából itthon senkit sem érdeklő, ráadásul nem is balos, hanem posztmodern-liberális téma mögé miért kell így beállni, azt politikai céllá tenni, de persze lehet, hogy tevékenységük missziós jellegű.
A megalkotott köztársaság-kép mindkét esetben valami letűnt jó dologhoz való visszatérést jelez, horribile dictu restauratív jellegű, ám adalék-mivolta tény, hiszen csak egy rögeszmét testesíthet meg, gyakorlatot nem. Mivel a köztársasághoz semmi pozitívum nem társítható, maximum azok számára, akik nem ismerik a történelmet – mondjuk ez sok –, így marad egy tartalomnélküli frázis, mint ami mindig is volt a magyar történelemben. A változás is csak annyi lenne, hogy visszatennék a névbe az államformát, sőt, leginkább annyi sem, mert ha már hatalmon vannak, ez is teljesen hidegen fogja hagyni őket (hisz a hatalom a lényeg). Soha nem volt kifejtve, hogy mit jelentene a „harmadik köztársaság visszaállítása” vagy egy „negyedik köztársaság”, valószínűleg azért nem, mert semmit.
Az egésznek persze a már sokat emlegetett közöny az oka, közöny és igénytelenség. Akik benne vannak, azokat azért nem érdekli, akik nincsenek benne, azokat azért. Ez a politikai katatónia odáig süllyedt, hogy már nem is csupán a közöny ellen, hanem a közöny iránti közöny ellen kéne küzdeni. A köztársaságosdival csak nő a káosz, a posztmodern indifferentizmus(minden állásfoglalástól való tartózkodás) ezt erősíti, és így válik a politikai szféra és a közélet egyetlen nagy masszává, ahol senkinek nincsen más célja, mint a hatalom megszerzése. Ezen többpártrendszernek és demokráciának, valamint a köztársasági államformának a röheje és szomorúsága is egyben, hogy tulajdonképpen ezeket emberek komolyan veszik, elemzik, és jó és működőképes rendszereknek írják le őket. Aki a közéletben bármilyen szinten is szóhoz jut, mint „komolyan vehető” gondolkodó, az szerepet játszik ebben a farce-ban és tovább ködösít. A monarchista célja a fogalomtisztázás, ismeretterjesztés és tisztán látás, mely során egyértelművé válik mennyire vállalhatatlan az, amiben élünk, és így, végső soron a valódi restauráció. Ezért nem leszünk mi ennek a része.
JEGYZETEK
[1] Jó, persze, azok, de igazából pont nem érdekli őket; eszükbe nem jutott volna republikánusnak lenni, ha az új alaptörvényben nem veszik ki az államformát az ország nevéből.
[2] Cf. Mesterházy Attila: „A magyarok 1848-ban a köztársaságot választották.” kijelentését egy március 15-ei ünnepen, mellyel még talán Gyurcsány explicit republikanizmusát is megelőzte.
Írta: vitéz Uhel Péter Ágoston
