Andrew Hyde huszonéves amerikai internetes fejlesztő egy nap úgy határozott, hogy eladja mindenét, és világgá megy. Döntéséhez hozzájárult, hogy épp szakított akkori barátnőjével, és eltörte a lábát, ami miatt nem indulhatott a maratonon.
Lényeg a lényeg, Andrew egy hátizsák holmival (ami éppen tizenöt darabot számlált) 2010 augusztusában nekiindult annak az utazásnak, amelynek során a látottakról bő ezer blogbejegyzésben számolt be. Menet közben egy e-könyvet is összeszerkesztett, amely útikönyv kategóriában első lett az Amazonon.
Hamar híre ment a neten, csakhogy nem elsősorban úti kalandjai, hanem a tizenöt tárgya révén vált közismertté. Andrew oldalát hatszázezren nézték meg, egy sor újságcikk méltatta, mint az extrém minimalizmus új prófétáját (kis túlzással). „Felszabadító élmény lemondani a tárgyakról”, írta az egyik olvasója. „A férjem hálás neked, mert rávettél engem, hogy szórjam ki a háztartásunkban halmozódó cuccokat”, így a másik.
Bizony, sokszor a lakásunk már nem családi élettér, hanem pusztán fűtött tároló a megszerzett tárgyainknak – tette hozzá egy újságíró. Ráadásul óriási összegeket költünk a tárolásra és a tárgyak biztosítására. Egy nepáli hozzászóló azt írta, hogy nem érti, a nyugati ember miért vált naponta ruhát. Ők ugyanis három-öt napig viselnek mindent, és csak utána mossák ki – mondjuk, nem is kellemes művelet ezt végezni a téli hidegben, kézzel. „Az amerikaiak túl sok időt töltenek vásárlással és mosással. Ezért olyan kimerültek. De hát miért pazarolnak ennyi időt, energiát és erőforrást (vizet) olyasmire, ami teljességgel szükségtelen?”
A tárgyak rabigája alól felszabadult Andrew lenyűgöző bakancslistát állított össze magának. Bejárni az USA ötven államát (negyvennyolc kipipálva), kunyhót építeni Alaszkában (kipipálva), megmászni 14 négyezer méter magas hegyet (nyolc kipipálva), napfelkelte háromezer méter magason (kipipálva), búvárkodni a Nagy-korallzátonyon (kipipálva) és a többi. Állítása szerint a tárgyakról való lemondás segítette ahhoz, hogy megvalósítsa céljait.
Itt kezdtem el kételkedni. Miért volna előfeltétele a tárgyakról való lemondás a célok megvalósításának?
Még augusztusban az terveztem, hogy felteszek pár kérdést Andrewnak, és gyorsan cikket írok róla. Most november van. Ahogy mind jobban belemerültem a témába, egyre kevésbé éreztem száz százalékosan őszintének ezt az egészet. És ez nem Andrew hibája, semmiképp! Igaz, az eltelt két év során holmijainak száma apránként harminckilencre emelkedett. Kellett ugyebár egy öltöny és egy pár szép cipő, mert sokfelé hívták előadást tartani. Dolgozott Coloradóban is egy marhafarmon, ahol megajándékozták egy cowboykalappal és három kockás inggel. De nem emiatt kételkedem az őszinteségében.
Hanem hát hogyan írjak róla azoknak, akiknek nem önszántukból van tizenöt (vagy kevesebb) holmijuk? Akik pont az ellenkező irányba törekszenek, a tizenötnél több tárgy és az általuk képviselt anyagi jólét felé? Ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, erről nem is beszélhetnék, mert nekem is több ezer tárgyam van: könyvek, cédék, ruhák, cipők, konyhai felszerelés.
Nem akarom megbántani, de úgy érzem, Andrew számára az extrém minimalizmus csak játék. Olyan, mint amikor a Beatles tagjai elmentek Indiába, hogy találkozzanak a híres jógikkal. Elmantrázgattak pár hétig, utána elköszöntek, és hazamentek a palotáikba. Andrew is akármikor visszatérhet a felhalmozás világába.
Ugyanakkor tiszteletre méltó a kezdeményezése, mert valóban, lassacskán tényleg inkább mi vagyunk a tárgyakért. De mennyi volna a minimum? Ki tudja megmondani, hogy mi kell és mi nem a boldogsághoz?
