Élet, élet, drága, zajos, mocsokban fürdő élet…
Akár versrészlet is lehetne, vagy halk sirám; égen táncoló lábnyomok szűzies libegése, angyalszárnyak csapkodása, édes kacajok kíséretében. Esténként elnézem a Holdat, a különböző ábrákat rajta; mellette a csillagok büszke hímzésén haladok át, elnézem hunyorgásukat, azokat a kacsintásokat, melyeket régen felhintett proletár barátaim ejtenek meg felém, hogy bízunk benned, kölyök; én vagyok a kölyök, még mindig hallom a csenden átszűrődni a valóság mézédesen savanyú ízét, amely sírásra késztet olykor…
Bíznak bennem, erre gondolok, és máris tudom írni a kilométer hosszúságú mondataimat, csak úgy ömlenek kifelé a gondolatok, mint a jó sör a felborított korsóból; Istenem, milyen szörnyű látvány a kiömlő sör valósága, csak nézem, igyekszem nem látni.
Bizalom. Olyan szó ez, amelyet már kezdenek kikoptatni a használatból, mint egy elnyűtt, rozzant bocskort, kivetik az utcára, ebek koncára, pedig ennek a szónak megvan a maga fensége, szépsége, csillogó ragyogása; a tökéletesség tökéletlen képlete elképzelt papírra rajzolva; mindenki használja, senki sem érti, olyan ez a szó, mint a világ, nézzük, tehát halljuk, de nem fogjuk fel a valóságát, az értelmét, a jelentését, ebben rejlik az emberiség drámája: elfelejtett bízni…
Elveszejtették az emberek mérhetetlen becsvágyukban, ingerült cselekedeteik mögé rejtett habzsoló vágyaik szétszabdalták a bizalom patyolat tiszta lepedőjét, hogy a végén ne maradjon semmi, az értéktelenségben fürdő, fetrengő kéjvágy és sóvárgás került terítékre, s bárki bármikor vehet az asztalról, csupán annyi kitétel van, hogy a társasághoz kell tartozni; miközben odakünn emberek tolonganak, éhezők, kisebb vágyakkal megáldott emberek, addig odabent dőzsöléssel egybekötött vérbő orgiák kéjes hangjai szállnak, verdesnek faltól falig; ez került a reklámok címeibe, képeibe: nézzétek, a világ fenséges, gyönyörű, bármit elérhetsz, s amikor a kisember túlnyújtózna takaróján, éles bárddal lecsap a törvény gyilkos hóhéra…
Utolsó védőbástyaként már csak önmaga maradt, az egyetlen templom, ahol még igaz prédikációkat, feloldozást kaphat; ma már az egyház görcsös akarása is fertőzött, a hűvös termekben a feszület alatt a hazugság hangjai söprik a hideg kőlapokat; utolsó menedékként a test maradt, mint az Isten által teremtett templom legszebb hajói és szentélyei, ma már az ember csak önmagában bízhat: erejében, tisztánlátásában, boldogságában. Elzúgtak a világbéke hazug harangjai, Róma helyett New York lett az érték, vagy éppen Brüsszel, mindig mindenkoron faragnak egyet a kisemberek hatalmas tömegén, hogy féljetek, ne reméljetek, de azért megcsillogtatják az aranynak álcázott otromba réz rudakat; hoznak újabb és újabb törvényeket, melyeket csak azok ismerhetnek, akik megalkották őket, ők aztán tudják minden szegmensét, számukra be nem tartása úgyszólván kötelező, de a pórnépnek mindent be kell tartani, a törvény egy isten, egy hamis, álnok isten; az emberek csak fizessenek, még akkor is, ha már nincs miből, mert az üres pénztárca is érték…
A Holdat nézem esténként, a fényes arcát, ahogyan rám vetíti a Nap sugarait, a megvilágított bolygó közvetít, érzelmeket sugároz, az anyaság képét nyújtja, s nekem mérhetetlenül tetszik minden fénysugara, az egész égitest afféle furcsa szerelemmel vonz magához; körülötte aprócska gyermekei hunyorognak, azok az alakok, akiket én mindennél jobban szerettem egykoron, az én proletárjaim onnan figyelnek, néznek, mint egy utolsó boldogság hosszú korra ítélt fénygömbjei. Könnyű estéken elnézem az égbolt pompázatos feketeségét, ezt a nagy fekete drapériát, amely kupolaként borul fölém, és ezzel az egész világra, telehintettem őket apró lámpásokkal, hogy akkor is vezessen utamon, amikor a drapéria sötétsége az egész világra leereszkedik; ma már csak sűrű masszában, fertőként bűzlő kulimászban lehet lábalni, mert elvesztettük mindannyian az eget, látjuk, de nem érezzük, vagy ha érezzük is, nem tudunk egybeolvadni vele – ebből fakadnak kisded játékaink embertelen torz szülöttei.
Bizalom és hála; adjátok minden áldott nap a Jóistennek, ajánljátok minden gondotokat neki, hogy kezének egyetlen érintésével átvezesse a nyűgöket a metamorfózis kapuján, és így elnyerjük közösen, együtt a bőség áldását, amelyet olyan könnyedén lelhetünk meg magunkban, mint a szerveinket; bennünk él a teremtőerő, a valóság érzésének nagyszerű tudása; emberek vagyunk, még akkor is, hogyha a világ igyekszik elmaszatolni arcképeinket.
Minden áldott nap felkelek, megmozgatom a testemet, írok, a szavak csodálatos világában bolyongva felfedezhetem a világ árulását, amelyet olyan könnyedén követ el ez a világ, hogy ámulok-bámulok; a bizalmatlanság beburkolja a társadalom teljes egészét; így élünk, és én minden sorból a fájdalmat, a szorongást, a félelmet, a haragot, a vérbő dühöt, a kétségbeesést olvasom ki. A fák sírnak az erdőben! Sokáig nem hittem ebben, de egy erdőjárásom alatt megtapasztaltam, hosszú percekig hallgattam a fenyők síró dalát, azok a fák egyszerűen, fenségesen zokogtak, a gyászdal beborított mindent, és én álltam az elhullajtott tűlevelek halmazán, mellettem elvágtatott a szél, s a fák sírtak, mint az őrültek, a bölcs, békés fák szenvedtek és szenvednek ott fent a hegyoldalon, mert a völgyekben megbolydult ez a gyalázatossá korcsosított ostoba élet.
Kérdés: mit akarhat az ember, amikor nem képes önmagába nézni? Kívül keresi a boldogságot, a szükségletek fedezésére szolgáló ezernyi kis elixírt, de nem juthat előrébb néhány méternél, mert kifogy a szufla; a külvilág nem tud adni semmit, éppen azért, mert papírmasé alakjai nem valóságos alapra épültek, csupán ködre, légnemű sárra; az ember dőreségében másik embertől várja a visszaigazolást, a jó szót, a becsületes magatartást, az áhítatot, a rajongást; minden megtalálható az emberben, csak nézzen önmagába, csupán egyetlen percre: a válasz ott lesz, ez biztos! A hajlongó nádszál meghajlik a szélben, üreges testében nincs olyan borzalmas erő, de a vaskos tölgy ellenáll mindennek, az nem hajol meg a szél dőre intésének, áll szilárdan, akár a tények szürke óriása! Ezek a szép csodák, az erdő fái csak állnak, álldogálnak a világon, sápadt fényt szűrnek leveleik között, kérgükön régmúlt idők csatáit, csodáit viselik magukon, simogattatják magukat a széllel, és vannak, léteznek, figyelnek; hiszi valaki, nem hiszi, érzik az embert, féltik, védik az embert, akinek odaadják magukat, ha tűzre, melegre van szüksége; az élet önfeláldozás, szeretet, összetartás, a valóság keresésének mosolygó boldogsága; a fák értünk vannak, ezt lehet érezni az erdőben állva.
Az elkoptatott frázisok világában, ahol a jólét egyet jelent az értékkel, ahol az üres, kongó szavakban botor szelek járják dervistáncukat, nincs semmi fogódzó, nincs semmi olyasmi, amit felhasználhatnánk életünk szebbé tételénél; ahhoz, hogy világunk jobbá, élhetőbbé formálódjon, nekünk magunknak kell szépen változnunk, derűs békével, egyenként, hogy aztán közösen, egy kanállal nyúljunk bele a nagy kondérba, ahol a jóságos istenek főzik az égi vadászmezők ízletes vadjainak pörköltjét; mert valójában szánk egy szóra nyílik, szemünk egy képet lát, fülünk egy hangot hall, mégsem értjük egymást, a bábeli zűrzavar átlátszó falat vont minden ember közé. Bizalommal fordulván az ég felé, láthatunk hullócsillagokat, elsuhanó reményeket, gondosan megmunkált, kézzel készített értékeket; szájjal kimondott meseszép szavakat hallhatunk valós koncertek termeiben, a templomban: a testünkben, ahol hálát adhatunk a magasság Istenének, ahogy egykoron Ady leírta. Hálát adni mindenért…
Beléd fektetem bizodalmamat te sáros, mégis fényesen ragyogó élet! Bizalmamból fakadó hálával járulok szentélyedben fénylő oltárod elé, hogy egyetlen mozdulatommal bemutassam magam neked, hogy kitárjam minden valóságomat; értékeimet leszórom hűs márványlapodra, tollamat neked ajándékozom büszke érzelem, és majdan, mikor a ráncok már meggyűrték arcomat, akkor leszek csak igazán hálás, hogy az embereket szolgálhattam minden erőmmel, kitartásommal, tehetségemmel, szorgalmammal! Ahogy bízom magamban, úgy bízhatok bárkiben és bármiben, addig csak öblögethetem gyászos ábrázatom holdkóros tekintetét, a némaság bőbeszédű felszínét; csak akkor lehetek ember, ha a humánum ékességét varrom palástom egészére, mint hímzett szót, hirdetem emberségemet, mint egyetlen értéket, melyet hálával vettem magamhoz akkor, mikor születésem pillanatában a Jóisten kezembe adta a tűt és a cérnát…
A tavasz ébredésében megcsendülő rügyek látványa elfeledteti a télben elhalt élet utolsó vonaglását is, a hangok egyszerre élettel telnek meg, a madarak dalra fakadnak vékony ágakra szállva; a felhők lomhán vándorolnak az égen, gályákká alakítva testüket; a Nap erejét kiadva áldja az emberiséget, a világot, amely nem olyan szörnyű, mint azt a bizalmát elvesztett ember hiszi, őrködik a Rend, amely békességet fog szülni, amely értéket teremt ott is, ahol vérszopó galádok rágják a valóságnak nevezett ízetlen koncot; a csontok dalait elnyomja majdan az ébredő szív lassú, csengő szimfóniája, és így lesz élet ott is, ahol nemrég még a Halál aratta rusnya fekélyeit a mezőkön. Íme, az élet!
Bízom az erőmben, amely megadatott, hogy leírjam gondolataimat, és hálás vagyok az égnek, hogy felruházott a szavak játékának tudásával, a sorok csiszolójává küldött ide, hogy regények és novellák ezredeivel töltsem fel az emberiségért küzdő hadsereget… Mindig csak a holnap, de most ma van… Most most van… Az ember a pillanatban író, hogy leírja a pillanat valóságát, a létezés abszolútumát… Bízzunk hálával…
http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/3095-bizalom
