Az ötven körül generációt és mindazokat, aki érdeklődnek a politika iránt, a jelenlegi kijevi történések a jugoszláviai háború kezdetére emlékeztethetik. A párhuzamok nyugtalanítóak, ugyanakkor nagyon is valóságosnak tűnnek – írja Marcus Tanner, az Independent brit lap egykori balkáni tudósítója, a Croatia: a Nation Forged in War című könyv szerzője a BalkanInsight honlapján. A következőkben a brit újságíró cikkét fordításban közöljük.

Eddig huszonnyolc halott – de lehet még ennél több is? (Az áldozatok száma február 20-án 77-re emelkedett- a ford.) Barikádok szelik ketté egy olyan ország fővárosát, amely maga is súlyosan megosztott. Dühös üzenetváltások zajlanak Moszkva és a nyugati államok között. Washington a „következményekre” figyelmezteti Kijevet, amennyiben folytatódik a vérontás, miközben az EU szankciók bevezetésével fenyeget. Oroszország a belügyekbe való beavatkozással vádolja a nyugatot. Az ötven körül generációt és mindazokat, aki érdeklődnek a politika iránt, a jelenlegi kijevi történések a jugoszláviai háború kezdetére emlékeztethetik. A párhuzamok nyugtalanítóak, ugyanakkor nagyon is valóságosnak tűnnek.

Nem nehéz visszaidéznünk a volt Jugoszlávia felbomlását kísérő háború emlékezetes eseményeit: Vukovár elestét, a boszniai haláltáborokat, vagy a srebrenicai mészárlást. 1991 tavaszán, miután több újonc rendőrt gyilkoltak meg a kelet-horvátországi Borovoban, a zágrábi utcákat róttam, érdeklődve a járókelőktől, szerintük mi következhet ezután. Vesna Kesic horvát kollégámat kértem meg, kutassa fel azoknak a neveit, akiket Borovoban meggyilkoltak. Kesic eleget tett kérésemnek, ugyanakkor világosan tudtomra adta, hogy értelmetlennek tartja összegyűjteni az áldozatok neveit. Hamarosan annyian lesznek, hogy nem leszel képes számon tartani őket- vallotta be szomorúan.

Elborzasztott a gondolat. A legtöbb kívülállóhoz hasonlóan azt gondoltam, hogy a háborúk 1945-tel jó hosszú időre véget értek Európában, és az ENSZ, Brüsszel, az Egyesült Államok, vagy Jugoszlávia népei nem hagyják, hogy az események katasztrófába sodródjanak. Azóta tudjuk, nem így történt. Az erőszak elszabadult és 1991 végére- ekkor már az áldozatok számát ezrekben lehetett számon tartani- Kesic szavai prófétai jóslatnak bizonyultak.

Természetesen a történelem nem ismétli önmagát, és még reménykedhetünk benne, hogy Ukrajnát nem taszítják abba a szörnyű szakadékba, mint a volt Jugoszláviát. Vannak hasonlóságok, ugyanakkor fontos különbségek is. Jugoszlávia szövetségi állam volt, a horvát és albán nemzeti identitás és történelmi tudat már Jugoszlávia létrejötte előtt is létezett. Véres polgárháborúk sorozata dühöngött Jugoszláviában már a második világháború idején, amelyek a föderatív állam felbomlásig megmaradtak a délszláv népek tudatában, és kísértenek ma is.

Ukrajnában nem álltak fenn hasonló körülmények, itt mindenki, egyaránt ukránnak érzi magát, az oroszok, tatárok és más kisebbségek kivételével. Bár az ukrán etnikai és vallási identitás sokkal bizonytalanabb és kevésbé polarizált, mint a volt Jugoszláviában, a kelet-nyugati szakadás nyilvánvaló. Ami viszont ugyanúgy aggasztó, az Oroszország és Európa tusakodása Ukrajna felett; akár egy verseny résztvevői, akik az ország feletti tulajdonjogok megszerzéséért harcolnak.

Adottnak véve Ukrajna hibrid identitását- ukránnyelvű nyugat, oroszul beszélő kelet, római katolikusok, keleti katolikusok, és ukrán ortodoxok nyugaton, orosz ortodoxia keleten- az európaiak nem túl bölcsen vélekednek, ha azt gondolják, Ukrajna ebben az állapotában véglegesen leteheti a garast a nyugat vagy kelet mellett. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy skizofréniában szenvedőnek is értelmetlen lenne egyik vagy másik személyisége között választani.
Gondatlan eljárás volt Európa részéről, hogy nem egyeztetett Oroszországgal a kötendő szerződésről, amely megannyi keserűséget és vádaskodást szült. Nyilvánvaló volt, hogy Oroszország többnek véli az EU-ukrán szerződést, mint szimpla gazdasági együttműködést. A Kremlben úgy tekintettek a megállapodásra, mint amely kiszakítja Ukrajnát az orosz érdekszférából, és a nyugati táborba sodorja az egykori szovjet tagállamot.

Ha ez más államokkal kapcsolatban, mondjuk Lengyelországgal vagy Lettország, történt volna meg, nem nyomnának annyit a latban az Oroszország érvei és félelmei. Ukrajna ezzel szemben több millió orosz hazája, és több millió ukráné is, akik Oroszországhoz hasonló szemüvegen keresztül tekintenek a világra.

A vészjósló évfordulók esztendejében, emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy száz éve ezelőtti eseményekre. Oroszország, abban a meggyőződésben, hogy nagyhatalmi státuszát fenyegetendő Ausztria hadat üzent Szerbiának, a katonai mozgósítás sorsdöntő ösvényére lépett. Oroszország még csak határos sem volt Szerbiával. Mennyire tűnhet valószínűnek manapság, hogy Oroszország veszni hagyja Ukrajnát, amellyel nem csak határos, hanem amelyre az oroszok tömege úgy tekint, mint az orosz államiság bölcsőjére? Ukrajna hovatartozása jóval fontosabb ügy Oroszország számára, mint Szerbiáé valaha is volt, még akkor is, ha a nyugat úgy viselkedik, mintha Oroszországnak nem lenne jogosult vezető szerepre a jelenlegi válság megoldásában. Csütörtökön uniós diplomaták csoportja, közöttük Miroslav Lajcak (szlovák külügyminiszter, Bosznia-Hercegovina volt ENSZ- képviselője), Kijevbe utaztak tárgyalni ukrán politikusokkal. Felmerül a kérdés, hogy Oroszországba miért nem utazik senki.

Talán Ukrajnát vissza lehet rántani a szakadék széléről, még most is, ennyi halott után. Mindenesetre az áldozatok száma ijesztően magas. A jugoszláv háború számos tanulságának egyike az, hogy ha egy országban elkezdődik a szétbomlás, azt már rendkívül nehéz megállítani.
(Figyelő)