Bevezetés
Egy rövid, de annál átfogóbb, és objektív képet próbálunk adni a hírszerzés jelentőségéről, problémáiról - 5 fejezetben - az un. éles hadi tapasztalatszerzés Mekkájából – a II. Világszabadságharc hibáinak és erényeinek elemzésével. Ma ez a téma információs hadviseléssé fajult a „békeidők” mementójaként szolgálva napjaink Titkos háborúját egészen a bőröd alá kúszva. Mint látható az I. Világszabadságharc szereplői még nem tulajdonítottak neki akkora jelentőséget. Persze itt is megjelentek a kémek, de inkább egyéni akcióknak tekinthetők ezek a cselekmények, mintsem vezetés alatt álló szervezett formáknak. Az igazi áttörést ezen a téren a XX. Század első negyedétől számítják és napjainkban szó szerint a csillagos ég a határ. A történelem hosszú századai során színes legendák szövődtek a hírszerzők mitikus homályba burkolt alakjai köré, nagy eseményeket, birodalmak sorsát eldöntő fordulatokat tulajdonítottak tevékenységüknek. Mata Hari, Redl ezredes, Karl Schumacher, „a császár kéme” és társaik élete mindmáig hálás témája a bestseller- és forgatókönyvíróknak. Ugyanezt tapasztalhatjuk a II. világszabadságharc hírszerzőinél is: Richard Sorge, a „Vörös Zenekar” önfeláldozó hősei és Wilhelm Canaris életéről könyvtárnyi munka jelent meg. Egy fontos dologra azonban csak óvatosan utal a legtöbb szerző: a technika, főleg a híradástechnika fejlődése, a rádiólehallgatás, a gondos és aprólékos, leginkább nyílt forrásokból merítő kiértékelő, elemző munka sokkal több, s főleg megbízhatóbb adatot szolgáltatott az ellenfél erőforrásairól, szándékairól vagy csapatmozdulatairól, mint a legmegbízhatóbb és legeredményesebb hírszerzők.
A rádiótechnika fejlődése és elterjedése forradalmasította a hírszerzést. A rádió jelentőségét először a szovjet hírszerző szolgálatok ismerték fel, amelyek már a harmincas évek elején ellátták megbízottaikat adó-vevő készülékekkel. Röviddel ezután a német katonai hírszerzés, az Abwehr is követte a szovjet példát, majd az évtized végére valamennyi jelentősebb hírszerzőszolgálat tevékenységének fő területét az éteren át nyert információk gyűjtése, az üzenetek megfejtése képezte. A rádióháború leglényegesebb részét a siffrírozott jelentések megfejtésére, az ellenséges kódrendszer megismerésére történő erőfeszítések alkották. E téren a háború előtt a németek pillanatnyi előnyre tettek szert az ún. Enigma kódoló és dekódoló gép megtervezésével. Olyan írógép volt, amelynél rotorok szabályozták bizonyos kódnak megfelelően az egyes billentyűk transzponálását. A rotorok minden leütés után átfordultak, ily módon ugyanazon szövegben bármely betű vagy szám tetszés szerinti variációban jelent meg a szövegben. A ragyogó és szinte megfejthetetlen gép azonban nem segített a németeken, mivel már 1939 szeptemberében Colin Gubbins őrnagy, az angol M. I. 6 (Military Intelligence) osztályvezetője megszerezte lengyel segítséggel a gép egyik példányát, és kalandos úton kimentette a lángban álló Varsóból. A titok birtokában az angolok a Londontól mintegy 100 km távolságban fekvő Bletchley városában, kiváló tudósok bevonásával, létrehozták az Ultra fedőnevű dekódoló központot, mely a háború alatt a német jelentések megfejtésével és hamis információk továbbításával segítette az antifasiszta szövetség háborús erőfeszítéseit. Az ugyancsak nehezen megközelíthető japán kódot viszont az amerikaiak fejtették meg, így a szövetségeseknek sikerült megnyerniük a „titkos háború” egyik jelentős csatáját. Természetesen a „hagyományos” hírszerző ügynökök is megmaradtak, sőt számuk minden eddiginél magasabbra emelkedett. Ez a jelenség a globális és totális méretű háború követelményein túlmenően azzal is magyarázható, hogy a veszélyes kémszolgálat elvállalásának korábbi motivációi – hazaszeretet, kalandvágy, anyagi előnyök szerzése – mellett új tényező is hatott: az ideológiai elkötelezettség. A legsikeresebb hírszerzők ún. „alvó” kémként kezdték veszélyes pályájukat, vagyis hosszú évekkel tényleges működésük előtt beépültek az ellenséges országba, itt egzisztenciát teremtettek maguknak, esetenként fontos beosztásba emelkedtek. Csupán akkor kezdték el kémtevékenységüket, amikor már minden gyanún felül állottak. A kommunista Richard Sorge pl., aki már az 1920-as évek végén kapcsolatba került a szovjet hírszerző szervekkel, csupán 1939-től küldött rendszeres és fontos jelentéseket Vlagyivosztokba. A titkos háború fontos elemét képezte az antifasiszta partizánmozgalmak irányítása és támogatása. A legsikeresebben a Szovjetunió oldotta meg a megszállt területeken működő partizánosztagok tevékenységének összehangolását. Ugyanekkor a partizán csoportok és a német vonalak mögé beszivárgott felderítő alegységek rádióadásaikkal nagy szolgálatot tettek az ellenség szándékainak, csapatösszevonásainak feltárásában. Az egyébként jól működő német lehallgató szolgálat 1943-tól kezdve tehetetlenül állt a nagyszámú, jól rejtett, eredményesen dolgozó szovjet felderítővel szemben. Többnyire sikerek jellemezték a felettébb kalandos módszerekkel dolgozó angol SOE (Special Operation Executive) tevékenységét is. Folytatjuk…
