Mivel a törvényes uralkodói rend csúcsát (királyi rang) a magyar hierarchia-rendszerben már ekkorra közel 500 esztendővel magunk mögött hagytuk (bár az időközi uralkodócskákat nem is tekentve, de a Monarchikus-rendet figyelembe véve, látni fogjuk milyen hatást fejtett ki a jövőre nézve), így a maradék arisztokratikus rend ismertetésével kezdjük történeti és nem történelmi áttekintésünket. Inkább életmódbeli dolgokra kihegyezve. A liberális létszemlélet ezt követelte ki.

A főnemesség (bárók, grófok, hercegek honosított családoknál őrgrófok), valamint a magukat honfoglaló ősöktől származtató "de genere" családok tartoztak ide. Ez utóbbiak rangjukat tekintve köznemesek voltak, de családfájuk gyakran ősibb volt a rangot kapott családokénál, és ez némileg "kompenzálta" ezt a hátrányt. Az igazi hátrányt az jelentette, hogy ez utóbbiak általában csupán közepes- vagy kisbirtokkal rendelkeztek, sőt, hétszilvafások is bőven akadtak köztük, ezért életformáját tekintve ez a csoport inkább a középosztály valamelyik rétegébe tartozik. A két csoportot politikai és vallási orientációja is jócskán elválasztotta egymástól. A magyar arisztokrácia ranggal rendelkező családjai (az Erdődyek kivételével) a Habsburgok idején kaptak rangot, katolikusok, udvar-hűek voltak, és külföldi kapcsolatot is elsősorban a német birodalmi családokkal ápoltak. A "de genere" nemesség "kuruc" érzelmű és jelentős részben protestáns volt, esetleg az erdélyi arisztokráciával keveredett. A "de genere" családok, életformájukat tekintve gyakorlatilag a középosztály úri- vagy alsó rétegébe tartoztak. A rangnak még a 30-as években is nagy jelentősége volt: a "mesalliance" (a rangon kívüliség elfogadása pl. házasságban) a férfiak számára megengedhető volt: előfordult, hogy arisztokrata férfi pl. híres színésznőt vagy operaénekest vett feleségül (mint pl. Esterházy Pál herceg), mivel ő a nőt mintegy magához emelte rangban is. Ha azonban egy grófkisasszony ment hozzá egy közemberhez, az ô gyermekei elvesztették a rang nimbuszát, így ô ezzel a házassággal "leértékelődött".

A régi arisztokrácia politikai-közéleti zsidó befolyása az 1919-es patkánylázadás csekély megingás ellenére töretlenül érvényesült. Ennek alapját a kisebb földosztások ellenére is tekintélyes földbirtok adta. Ez olyan anyagi hátteret is biztosított, ami miatt ezek a családok nem érezték szükségét annak, hogy a gazdasági- vagy a szellemi élet területén válasszanak maguknak élethivatást. Ilyesmit esetleg hobbyból tettek, a pénzkereső munkának szigorúan kerülve még a látszatát is. (Inkább szívesen játszották el sokszor és sokan közülük teljes vagyonukat zsidók által üzemeltetett kártyabarlangokban, üzekedő kuplerájokban. Lettek szenvedélynincstelen önként kiforgatottak, rangjukat immár csak névlegesítve és az urhatnám jellegűek. És lettek a rajtuk megtollasodott zsidó/félzsidó „új-nemesek”.) Fő létezésmódjuk a reprezentáció maradt, a magamutogatás. Budapesten és gyakran Bécsben is palotákkal rendelkeztek, nyáron és télen Monte Carloba vagy Biarritzba utaztak. Anyagi helyzetüktől függött, hogy idejük mely részét töltötték vidéki kastélyaikban, hatalmas szolgaszemélyzettel körülvéve. Az arisztokrata családok jelentős része ekkor még nagyvonalú, jó gazda volt: személyzetükkel atyai módon bántak, segítettek gyermekeik kiházasításában, gondoskodtak az idősek és betegek eltartásáról, gondozásáról. Természetesen előfordultak hatalmaskodó, zsarnokoskodó gazdák is, de az ilyeneket saját rétegük is megvetette. Sajnos a későbbi besimulókra ez nem jellemző. Már aki maradt kommunista pártfunkcionáriusként az tovább „élhetett” TSZ - elnökként. Ezek javarészt már az elzsidósított szemléletű és életmódú „arisztokraták” voltak. Ezek leszármazottai elnökölnek ma a TSZ-ekből kimentett ezer-hektárok felett, amolyan modern földesúrként. Más volt a helyzet azon családoknál, akiknek birtoka a Trianon által leszakított országrészeken terült el, főképp, ha az illető repatriált. Kivételes esetben (pl. Apponyi Albert) előfordult, hogy a magyar állam vásárolt nekik kis birtokot az elveszettek helyett, ehhez azonban hatalmas érdemek kellettek. Elsősorban az erdélyi családok tagjai kényszerültek életformájuk alapvető megváltoztatására. Egyesek vagyonukat vesztvén munkát vállaltak, lesüllyedtek az alsó középosztály soraiba, illetve - életmód-változtatásra képtelenek lévén- elzüllöttek. Vagy a nyugat - kényszerű üldözöttek - emigrációjába sodorták az élet verő hullámai (pl. a 40-es évek végén Wass Albert).

A korszak egyik jellemző szellemi terméke az Arisztid-Tasziló-Jean viccek tömege, melyek az egészen irreálisan hülye, degenerált (nem de genere!) arisztokratákat és valamivel kevésbé agyalágyult inasaikat voltak hivatva kipellengérezni.

Pl. : Jean, kéhem, mennyi a pontos idô?

- Tiz perc mulva nyolc.

- Jean, nem azt kéhdeztem, hogy tíz pehc múlva mennyi!

Vagy:

Arisztid vonaton utazik. Utitársa csodálkozva figyeli, hogy az úr bámul ki az ablakon, és néhány percenként unottan legyint egyet. Arisztid, észrevéve útitársa csodálkozását, a következô magyarázattal szolgál:

Azok a családok, akik a 19- esetleg a 20. század során kaptak rangot, sok szempontból különböztek a fentebb említett "régi" arisztokráciától. Ezeknek jelentős része milliomossá lett polgárként kapott nemességet, gazdagsága révén nem egy esetben rögtön bárói rangot (ennél magasabb rangot nemigen). Ezek a bankárból, gyárosból lett bárók nagyrészt idegen eredetűek (ld. Sina Simon), nem ritkán zsidók (pl. a Hatvanyak, Ullmannok), kiknek jelentős része az 1908-1909-es rangadományozási hullám idején lépett elô. A régi arisztokrácia eleinte kifejezett fintorgással fogadta ôket, ôk azonban mindent elkövettek, hogy betagozódhassanak az igazi bárók, grófok közé. Ennek valójában egyetlen elfogadott módja volt, a beházasodás. Ez nem ment könnyen: általában olyan arisztokrata volt hajlandó az ilyen felkapaszkodottak leányát feleségül venni, aki lecsúszott, gőgös tartását már feladta, és kifejezetten a hozományra hajtott. A gyáros-bárók jellemzője, hogy rangszerzésüket igen gyorsan földbirtok- és kastélyvásárlással folytatták. Birtokuk azonban hamarosan jelentős különbségeket kezdett mutatni a régi arisztokratákétól: ezek ugyanis a földet is tőkés termelőeszközként fogták fel, és rögtön korszerűsíteni kezdtek. Az új arisztokrácia életmódja is alapvetően különbözik a régiétől. "Előző életükben" megszokták a lázas tevékenységet, az állandó, megfeszített munkát, és most sem bírták abbahagyni. Sohasem tudnak olyan elegánsan, élethivatás-szerűen henyélni, mint az igazi arisztokraták. Jellemző volt rájuk a felkapaszkodottak szenzáció- és élvhajhászása. Ennek a rétegnek nem volt tradicionálisan kiépített politikai vezetői szerepe, mint a valódi arisztokrácia hivatottjainak, ezért inkább a közélet egyéb szféráiban, a művészek, tudósok között keresték helyüket. Műveltségük is különbözött a régi arisztokratákétól, akik klasszikus, széles körű, ezek azonban általában kissé felületes, csupán az elegáns társalgásra használható tudásanyaggal rendelkeztek. Az új arisztokrácia műveltsége új-keletű, csak egy-egy témakörben alapos, már-már tudományos igényűnek is mondható, azonban sem politikailag nem képzett és társadalmilag sem átlátó összességében. Ez a műveltség általában szenvedélyes kíváncsiságon alapuló, állandóan frissülő-gyarapodó tudásanyag, de korlátozott. Ez a réteg hamarosan részt vállal a kulturális élet vezetésében, mint pl. mecénás (ld. a Hatvany család). Hajlamosak voltak felkapni minden új divatot, új eszmét, sokszor forradalmi tanokat is. Többségük a fôvárosban élt, nagystílű polgár-lakásokban (7-8 szoba), de még-inkább budai, esetleg Andrássy-úti villákban. Az új arisztokrácia köreibe tartozott néhány hivatalnok és katonatiszt-származék is. Ezek a polgári arisztokrácia és a régi arisztokrácia között lebegtek, szerepük nem meghatározó.

Középosztály - úri középosztály

Az arisztokrácia életmódja csupán távoli, sokak számára megismerhetetlen álomkép volt. A társadalom többsége számára az igazi, követhető mintát az úri középosztály adta. A korszak jellegzetes kulturális termékei, a regények és a filmek szinte kivétel nélkül ezzel a réteggel foglalkoznak. Ez talán a korszak legösszetettebb társadalmi rétege. Nehéz definiálni: szinte mindenki a középosztályba tartozott, aki az arisztokrácia és a munkásság-parasztság között létezett. A felső körök alkották a már könnyebben meghatározható "úri középosztály" kategóriát. Ide tartozott a csekély létszámú nagypolgárúság, ide tartoztak a köznemesi, vagy esetleg nemességgel már nem rendelkező középbirtokosok, a közalkalmazottak, a magánhivatalnokok, papok, katonatisztek és bizonyos értelmiségi pályák betöltői (jogászok, egyetemi és középiskolai tanárok, mérnökök, orvosok), mindazok, akiket méltóságos, nagyságos, tekintetes vagy nemzetes úrnak szólítottak. Ezek elsősorban magyar és jórészt dzsentri eredetűek. Ha megnézzük a korszak Tiszti Cím-és Névtárait, egyre inkább és egyre több nemesi előnévvel is rendelkező nevet találunk benne. Ráadásul mivel Trianon után a leszakított országrészből szinte az összes magyar köztisztviselő elmenekült, a csonka országban hirtelen nagyon sokan lettek, és a kis híján csődbe ment magyar államnak gondoskodnia kellett róluk. 1930 körülre felszámolták a vagonlakó-telepeket, többé-kevésbé polgári körülmények közé kerültek, és többségük állást is szerzett. Azonban majdnem mindegyikükben ott élt még az emlék, hogy régi helyzetük mennyivel magasabb életszínvonalat biztosított nekik. Az 1920-as években szinte általános közérzet volt a romló életszínvonal: ez megmutatkozott a lakáskörülményekben, az öltözködésben, a rokonlátogatások intenzitásában, és csak jócskán a 30-as évek közepén kezdett ez a réteg valamelyes emelkedést észrevenni. Nagyon jellemző a 30-as évek magyar középosztályára, hogy polgári-tisztviselői foglalkozást üz, ám viselkedésmódja, szokásai, életvitele ôrzi a vidéki köznemesség értékrendjét. Ez olyan erôs hatótényező, hogy a parasztság vagy kispolgárság köreiből a tisztviselői rétegbe felemelkedett kevesek is átveszik ezt a "dzsentri-stílust". A réteg legfőbb gondja a külszín fenntartásának kényszere volt. A fiatalembernek először iskolákat kellett végeznie, hiszen anélkül nem lehetett tisztviselő (ez a tény jelentősen emelte a magyar középrétegek átlagműveltségét). Azután állást kellett találnia, lehetőleg a "havi 200 pengő fix" körül. Ez az összeg a 30-as évek folyamán - infláció híján - lényegében nem változott. Az alsóbb hivatalnokoknak azonban jó pár évbe tellett, amíg a szamárlétrán előrehaladva elérték ezt a szintet. Egy tanító csak 163 P-el kezdte, a középiskolai tanár már rögtön 226-al. A tekintélyesebb középpolgári lét úgy 350 P magasságában kezdődött. Egy egyetemi tanár 500-600 P körül keresett. A havi 200 tette lehetővé a családalapítást, egy társadalmi helyzetnek megfelelő, vagyis 2-3 szobás lakás fenntartását, valamint legalább egy cselédlány vagy bejárónô foglalkoztatását, amely szintén általános elvárás volt. Ennek következtében a családalapítás kitolódott: a fiatal férfiak és nôk 27-29 illetve 25-26 éves korukban gondolhattak a családalapításra, ennek megfelelően lecsökkent a szülőképes kor: a középosztálybeli családok átlagos gyermekszáma a 3 lett. Voltak dolgok, amin lehetett, és voltak, amin nem lehetett spórolni. Nem lehetett a lakáson - még az is számított, hogy melyik kerületben, illetve utcában, hanyadik emeleten, udvari vagy utcára nézô lakásban, és két-három vagy négy szobában lakik-e az ember. Budapesten a jó polgári lakás minimum két szobából, hallból plusz cselédszobából kellett álljon. Magasabb rangú köztisztviselő azonban ragaszkodott a 4 szobához. A lakásideál a nemrég épült, Bauhaus-stílusú, központi fűtéses, liftes ház volt. A "praktikum" szempontjából itt forgatták fel első ízben a klasszikus univerzumi rend hármas tagoltságú építkezési módját, ami a lélekkel összhangban volt. Az áram és a vízvezeték ekkor már általános elvárás volt, és a középosztálybeli lakások túlnyomó többsége fürdőszobával és vízöblítéses WC-vel is rendelkezett. Nem lehetett spórolni a cselédlányon, mert az is kellett. Az öltözködésen sem lehetett egészen spórolni: a fazonnak és az anyagnak követnie kellett a divatot - a kor divat- és társasági lapjai egymással versengve adták a jó tanácsokat, hogyan lehet otthon, saját kezűleg, esetleg a házivarrónő közreműködésével lekoppintani a legújabb "párizsi" divatot. A szalon - vagy nevezzük inkább szerényen vendégszobának - berendezésénél is tartani kellett a színvonalat: kellett bele egy kb. 10 személyesre bővíthető ebédlőasztal, többé-kevésbé hozzáillő szekrénnyel, hozzávaló tálalószekrénnyel, ha jó nagy volt a helyiség, belefért egy kártyaasztal meg néhány fotel. Fontos volt a vitrin, amelyben illett legyen néhány -hajdani gazdagságra emlékeztető monogramos-címeres ezüsttárgy, néhány ólomkristály-váza, meg altwien vagy herendi porcelántárgy. Spórolni a háló- meg a gyerekszobán lehetett. Meg az étkezésen. A cselédlány félig-meddig külsô megfigyelô volt, így ezt is ravaszul csinálták: az ötfogásos ebéd általános volt (mert hátha éppen betoppan valaki, meg a lány is mit szólna...), az alapanyagokkal azonban lehetett ügyeskedni. Paradox módon ebben a korban viszonylag a középosztály étkezési módja volt a legegészségesebb, ugyanis gyakran ettek fôzelékfélét, szószokat, viszont kényszerüségbôl heti 1-2 alkalomra korlátozták a húsfogyasztást. A háziasszonyokat a szükség leleményessé tette: érdeklôdtek a fôzési fortélyok, különleges füszerek és ételkészítési eljárások iránt, így az ô konyhájuk eléggé változatos, olykor kifejezetten érdekes és élvezetes volt. A szárazfôzelékek helyett zöldfôzeléket, hús helyett tejterméket, sok gyümölcsöt, kávét, kakaót fogyasztottak. A lapokban kezdtek feltünedezni a különféle természetes, egészséges életmódot segítô étrend-javaslatok. Megjelentek a mesterséges tápszerek (Ovomaltine). Már a 20-as években divatba jött a karcsúság, és ez a divat azóta sem múlt el. Hatalmas keletje lett a bombabiztos fogyókúra-recepteknek. Persze, a társadalom szélesebb köreiben lassabban ment az áttörés, a tudat mélyén ott lappangott, hogy a férfiember akkor tekintélyes, ha a derékbôsége legalább 100 cm körül van. A korszak nagy találmánya többek között a sütôpor. A középosztálybeli ebédek állandó befejezô része volt a sütemény. A legnagyobb fényüzés a vendéglátás volt. Ez is a dzsentri-örökség része. A hajdani udvarházban és birtokon nem jelentett nagy gondot, ha egy vendég néhány hétre vagy hónapra meglátogatta az embert, aki, ha kedve szottyant, szintén 15-20 házban tehette hasonló módon a tiszteletét. Most viszont, amikor egy lakásnak 2-3 szobája volt összesen, és minden élelmiszert a piacról kellett beszerezni, a régi szokás hirtelen rendkívül terhessé, megerôltetôvé vált. A konyhán sem 10-20 személy dolgozott, hanem a háziasszony, meg egy cseléd. A tisztviselô-családok nagy része nagyon gyorsan felismerte, hogy képtelen tartani s színvonalat, és ez a tény nagyon rossz közérzetet keltett, leginkább ebben a kérdésben érezték anyagi-társadalmi helyzetük romlását. A helyzet annál kellemetlenebb volt, mivel az ilyen dzsentri-köztisztviselô családoknak szinte mindig volt egy-két olyan rokona, akik folytatták a vidéki kúriák életmódját, velük szemben méginkább kellemetlen volt, hogy nem tudták viszonozni az ottani, hagyományos vendéglátást. A rokonlátogatások sietôs vizitekké csonkultak, a köznemességet egykor oly erôsen összetartó rokoni szálak pedig elszakadoztak. A középosztály másik nyomasztó gondja a müvelôdés volt. A családok költségvetésében egyre komolyabb tételt jelentett a gyermekek iskoláztatása. 1930-ban Magyarországon 80 ezer diplomás ember élt, így egy középosztálybeli fiúgyermeknél természetes elvárás volt, hogy egyetemet, vagy legalábbis főiskolát végezzen. A leányoknál ez nem volt kötelező, ám a középiskolát illett elvégeznie, legalább az ú.n. "polgári" iskolát. Ez fontos lépés volt a nôk emancipációja felé: a 20-as és 30-as években a középosztály leányainál általános lett az iskolázottság, majd férjhezmenetelig a munkavállalás. Akik értelmiségi pályára mentek, azok férjhez menés után is folytatták azt. Legtöbbször azonban alsóbb hivatalnoki, tisztviselői, illetve oktatói-nevelői munkakört töltöttek be. Az iskolázás költségei komoly összeget emésztettek fel, minek következtében az ilyen családok igyekeztek mérsékelni az élvezeti kiadásokat. Sokaknak gondot okozott a színház, hangverseny látogatása, a könyvvásárlás, a lap-előfizetés, nem is beszélve valamely költséges szenvedélyről, mint pl. a műkincsvásárlás. Idegennyelvi környezet és nevelők híján egyre nehezebb volt idegennyelv-ismeretre szert tenni: a német nyelv ismerete általános volt, a francia is, az olasz, az angol már ritkább. Ha nem is éltek egészen könnyedén, nem volt szokás, hogy a tisztviselők tönkretegyék magukat a munkában. Volt egy mondás: "aki a közhivatalban megszakad, annak f..al harangoznak". A hivatalnokok munkaideje általában 9-tôl 2-ig tartott. Ha esetleg délután be is kellett menni, mindenkinek volt néhány órája, hogy hazamenjen, kényelmesen megebédeljen, még szundítson is egyet utána. A munkahelyi étkeztetés ekkoriban teljesen ismeretlen fogalom volt. Aki esetleg nem otthon étkezett, igénybe vehette a nagyvárosokban szép számmal nyíló kocsmákat, éttermeket, kávéházakat, kisebb helyeken az úri kaszinókat. A kor újdonsága volt az 1937-ben megnyíló első espresso.

Voltak az életnek új elemei is. 1934-ben már 340 ezer rádió előfizető volt az országban: a középosztálybeli lakások többsége rendelkezett ilyen készülékkel, ami jelentősen tágította a látókört. Sokaknak volt fonográfjuk és egyre gyarapodó lemezgyűjteményük. Ez aztán a társasági életnek is új lehetőségeket adott: divatba jöttek a zsúrok, az ötórai teák, amelyek lehetővé tették kisebb, nem formális és nem éjszakába nyúló táncmulatságok rendezését. Ezek az alkalmak kifejezetten olcsók voltak: egy kis tea (vagy egyéb ital, de nem berúgásig), egy kis teasütemény, a zenét a rádió vagy a gramofon szolgáltatta, és a legjobb amerikai tangó- rumba- charleston- vagy egyéb éppen divatos számokra lehetett táncolni. Nagy divat lett a mozi: a film hirtelen befolyással kezdett lenni az egész életformára, a sztárok követendő mintákká lettek. A középosztály számára divatba jött a sport (szoros összefüggésben az egészséges élet- és karcsúság-mániával). Persze, nem a futball, vagy egyéb tömegsportok. Teniszeztek, télen korcsolyáztak, esetleg síeltek, gazdagabbak lovagoltak, lovas pólóztak. Az 1930-as évek újdonsága a week-endezés. Már nem a vidéki rokonságot szállták meg hetekre, hanem a Balatonhoz, a Dunakanyarba, vagy a frissen épült Lillafüredre ruccantak le, egy piknikre, vagy egy-két napra.