Karen Hudes 21 éven át dolgozott a Világbank egyik jogi vezetőjeként, ám az utóbbi években a nemzetközi intézmény egyik legradikálisabb kritikusává vált. A jogász-közgazdász többek között a magyar gazdaságpolitikáról és a dollárt fenyegető veszélyekről is elmondta véleményét.
Az elmúlt években nehéz soruk volt a leleplezőknek. Julian Assange hosszú ideje túsz egy londoni nagykövetségen, míg Edward Snowden Oroszországba menekült a letartóztatása elől. Ön is fenyegetve érzi magát?
– Kaptam fenyegetéseket, csakúgy mint vonzó állásajánlatokat is, a hallgatásért cserébe. Nem tekintem magam leleplezőnek olyan értelemben, mint Edward Snowden, aki az amerikai titkosszolgálatoktól vitt ki információkat. Az én célom az volt, hogy véget vessek egy elhallgatási gyakorlatnak. A kormányzótanács mellett működő jogászként egyik feladatom volt a Világbank kötvénykibocsátási tevékenységének felügyelete, különös tekintettel a korrupciós kockázatot jelentő országokra. Csak a munkámat próbáltam végezni, de ennek a következménye az lett, hogy jogtalan eszközökkel elbocsátottak az állásomból, amit több mint húsz éven át töltöttem be. Ezt követően megnyertem egy jelentős összegű munkaügyi pert a Világbank ellen, így az anyagi körülményeim lehetővé teszik, hogy most független szakértőként kívülről folytassam ezt az antikorrupciós munkát. Ebben segítségemre van, hogy magam is rendelkezem a Világbank által kibocsátott kötvényekkel, így résztulajdonosként továbbra is kérhetek információt a szervezet tevékenységéről. Igyekszem a munkámról tájékoztatni a nemzetközi közösséget is, hiszen a Világbanknak 188 állam a tagja. Sajnálatos módon a Világbank és társszervezete, az IMF, amelyek a világ nemesfém- és pénzkészletének jelentős része felett rendelkeznek, nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy alávessék magukat a nemzetközi jogszabályoknak, és átláthatóvá tegyék a működésüket.
Milyen ügyekben próbált fellépni?
– Először 1997-ben, a Világbank központi épületének felújítása során botlottam bele egy furcsa ügyletbe. Az ellenőrzés során kiderült, hogy a kivitelező 220 millió dollárral túlszámlázta a munkát, ám mégsem ezt a céget vonták felelősségre, hanem azt a műszaki főosztályvezetőt, aki kiderítette az ügyet. Elgondolkodtam, mi lehet az oka annak, hogy az a szervezet, amelyik a világ öt kontinensén oktatja a kormányokat a hatékony gazdálkodásra és megfontolt pénzkezelésre, ilyen felelőtlen, amikor a saját ügyeiről van szó. Ettől kezdve gyűjtöttem azokat az információkat, amelyek a Világbank különböző projektjei kapcsán gyanúra adhattak okot. Amikor kezdeményeztem ezek felülvizsgálatát, a bank legfelsőbb vezetői értésemre adták, hogy nem kívánatos a tevékenységem. Az utolsó csepp az volt, amikor egy Fülöp-szigeteki hitelkihelyezés kapcsán kiderítettem, hogy a közel félmilliárd dolláros kölcsönből úgy konszolidálták a második legnagyobb állami bankot, hogy az végül az elnök környezetéhez tartozó egyik befolyásos helyi milliárdos többségi tulajdonába került. Az ügyről részletes jelentést készítettem a Világbank kormányzótanácsa számára. Nem foglalkoztak érdemben a beszámolóval, ellenben felajánlották, hogy 2006-ban megpályázhatom a Világbank jogi igazgatósági állását. Nem mentem bele az alkuba, inkább az amerikai képviselőházhoz fordultam. Amikor a kongresszus az elhallgatott jelentésem alapján elindította a vizsgálatot, kirúgtak az állásomból.
Megjegyzem, egy évvel később Joseph Estrada fülöp-szigeteki elnököt a bíróság elítélte korrupció vádjával és 29 millió dolláros kártérítésre kötelezte.
Ön azonban a különböző internetes videóinterjúiban azt állítja, hogy a korrupciónál sokkal nagyobb bajok vannak a Világbankkal és a nemzetközi pénzügyi rendszerrel. Ha jól értem, azt kifogásolja, hogy egy nagyon szűk globális elit kontrollálja a nemzetközi pénzügyi folyamatokat. A Wikileaks-üggyel és a Snowden-aktákkal hónapokon át tele volt a világsajtó. Ezekről a gazdasági botrányokról miért nem hallani szélesebb körben?
– Miért csodálkozik ezen? Húsz évvel ezelőtt a legnagyobb amerikai nyomtatott és elektronikus médiumok 50 különböző tulajdonos kezében voltak, ma pedig mindössze öt médiacsoport birtokolja ezeket. A felvásárlások mögött ugyanaz a 100-150 személyből és intézményből álló pénzügyi szuperelit áll, amelynek tagjairól egy 2011-es svájci vizsgálat megállapította, hogy a világ pénzforgalmának a 60 százalékát kontrollálják. A diplomáciai és titkosszolgálati kiszivárogtatások nem sértik az érdekeiket, annál inkább a pénzügyi, korrupciós botrányok. Ezért mindent megtesznek, hogy elhallgattassák az üzenetemet a nyilvánosság elől. Szerencsére ma már sok alternatív csatorna áll rendelkezésre, és a nagyobb médiumok közül sincs mindenki az elit cenzúrája alatt – főleg Kelet-Európában. Épp tegnap adtam egy nagyobb interjút az egyik nagy orosz televíziócsatornának, és nagyon örülök, hogy Magyarországról is érdeklődnek a tevékenységünk iránt.
Ha már Magyarországot említette, mit gondol a magyar kormány pénzügyi szabadságharcáról? Mérvadó szakemberek idehaza és külföldön egyaránt azt állítják, hogy az IMF-től való megszabadulás árát sokkal drágább banki piaci hitelekkel kellett megfizetni.
– Nagyon nagyra tartom a magyarokat, hogy vállalták ezt a bátor lépést. A történelemben nem ez az első eset, amikor önök bebizonyítják, hogy nem engedik magukat megfélemlíteni külső erőktől. Nem lepődöm meg azon, hogy ezeket a lépéseket a kontroll alatt tartott média és az általuk idézett szakértők igyekeznek negatív színben feltüntetni. Valójában azonban a világ minél több országának kellene követnie a magyar példát.
Ezt a dicséretet az undortodox magyar gazdaságpolitika atyja, Matolcsy úr bizonyára örömmel olvassa majd. De tényleg, miért jó az, ha az olcsóbb IMF-hitelt drágábbal váltjuk ki?
– Nézze, húsz éven át közvetlen közelről volt alkalmam figyelemmel kísérni számos világbanki projektet, többek között Délkelet-Ázsiában, Latin-Amerikában és Afrikában. A Világbank hangzatos mottója az, hogy szegénységmentes világot akar megvalósítani. Ezzel szemben azt tapasztaltuk, hogy ezek a megsegített országok nem tudtak kitörni a szegénységből, viszont egyre nagyobb adósságot görgettek maguk előtt. A világbanki hitelprogramok ártottak a helyi gazdaságoknak, nemzetközi óriáscégeket hoztak helyzetbe, miközben a munkahelyek száma csökkent. Csak úgy tud egy ország kitörni a pénzügyi függőségből, ha a saját kezébe veszi a pénzkibocsátását, ehhez pedig meg kell szabadulni a nemzetközi kontroll alól. A magas államadósság azonban korlátozza a kormányok mozgásterét, és Magyarországon tovább nehezíti a helyzetet a külföldi valutában jegyzett magánhitelek hatalmas aránya is.
Nem kértek még öntől tanácsot Budapestről?
– Közvetlenül nem, de a Világbankról készített jelentéseimet megküldtem a washingtoni magyar nagykövetségnek is, így az álláspontomat ismerhetik Budapesten.
Ön is egyike azoknak, akik figyelmeztettek arra, hogy a dollár összeomolhat, és ezzel elveszítheti szerepét mint globális tartalékvaluta. Mire alapozza ezt?
– Valóban sokan beszélnek arról, hogy az amerikai FED – amely a közhiedelemmel szemben nem kormányzati, hanem magántulajdonban áll – fedezet nélkül bocsát ki dollárt, kormányzati kötvények ellenében. Ha nemzetközi szinten megrendül a bizalom a dollár iránt, leértékelődhet a valuta, amit az Egyesült Államok nem tudna megakadályozni. Figyelmeztető jel volt a közelmúltban, hogy amikor a Deutsche Bank visszakért 300 tonna letétbe helyezett aranyat a FED-től, először csak papír kötelezvényt kaptak cserébe. Amikor a németek ragaszkodtak a fizikai arany visszaszolgáltatásához, végül teljesítették a kérést, de Berlinben megdöbbenve tapasztalták, hogy nem a saját jelzésű aranytömbjeiket kapták vissza, hanem idegen aranyat. Ebből úgy tűnik, hogy valami nincs rendben a rendszerrel, és ha ez a gyanú beigazolódik, drámai megrázkódtatás érheti a világgazdaságot. Véleményem szerint az úgynevezett BRIC-országok – Brazília, Oroszország, India és Kína – már ennek megelőzésére álltak át a dollár helyett saját elszámolási alapra. Elkezdtek nemzetközi mértekben aranyat is felvásárolni, ami arra utal, hogy felkészülnek egy alternatív globális pénzügyi rendszer felállítására, ha a helyzet azt kívánja.
Morvay Péter
