A természetről szónokolunk, a természetes szabadságvágyról, a tradícióink visszatéréséről, az igazságosságról. Azonban adósok maradunk mindig valamivel... a megoldással. Pedig van megoldás. Nem egy, hanem temérdek, pont annyi, amennyien ezen a bolygón emberként létezünk. De nem csak egyénekként, hanem családokként és népekként is vannak utak, melyeket sorsszerűen be kell járnunk. Nekem, belgyógyászként ismernem kell a test mechanizmusait, a kilökődés folyamatain keresztül a befogadás anomáliáin át, a Mindenséget! A gyógyulásnak három stációja van. Az első te magad vagy a „tehetetlen” test, mégis az erő. A második az akarat: - a hit a gyógyulásban, a javító folyamatok feletti szüntelen őrködés. A harmadik – az eszköz – az immunrendszer, a természetes beépített (le)küzdő és minden irányból védekező vezér(lő). E hármasság nyújtja a biztonságot mindenkinek és ez a fontos!

Álmot láttam. Most az álmomat mondom el. Nem írok le semmit, amit magamon kívül mástól várnék el... mindenkinek a saját sugallatait és álmait kell követnie. Lépjünk be most abba a hasonlatba, ahol egyesek fölálltak, s elhagyták a politika színházát. A természetbe mentek, s ott próbáltak új életet kezdeni. Itt tartunk most. Ez az idő akár nagyon sokáig is eltarthat, ezt nem tudhatjuk. Nagyon sokszor tartottunk már itt a történelem folyamán, azonban minden esetben ugyanaz a folyamat játszódott le... kidőltek a színház falai, s népek egymást taposták, szétzúzták a színházon kívül lassan épülő világokat... majd új színházat építettek. A korábban a természetben élt emberek szinte nyomtalanul eltűntek, csupán néhányuk emléke maradt fenn.

Van azonban valami, ami örök és eltörölhetetlen, mely ősi ösztönként minden emberben ott munkálkodik. Ez a szabadságvágy. Szabadok akarunk lenni, szabadok saját, egyénileg elképzelt és valósággá alkotott világunktól és csupán egyetlen köteléket szeretnénk megőrizni, de azt minél erősebben... hogy részesülhessünk a teremtő kegyelméből. Ez az ösztön szólított meg, hogy hagyjuk el a színházat, és ennek kell vezetnie akkor is, mikor visszatérünk. Igen, visszatérünk. Ez az egyetlen módja annak, hogy világunk életben maradjon. Ki kell mennünk a teremtett világba, meg kell erősítenünk testünket, lelkünket, ki kell engesztelnünk a természetet tékozló emberként elkövetett bűneinkért, az emberiség bűneiért. Nekünk ez a feladatunk. Nem beszélnünk kell róla, hanem tennünk kell. A teremtett világ megbocsájt. A teremtett világ az életet szolgálja és azt, aki ezt éltetni akarja. Ezekkel az energiákkal kell (nekünk vagy utódainknak) visszatérnünk a színházba, s föl kell állnunk a színpadra, ha eljön az idő, még mielőtt a szokásos módon visszafordíthatatlanul fel nem tüzelik a közönséget. Nem színészként kell visszatérnünk. Nem. Emberként. Mit kell ott tennünk? Nos, ez az, ami népenként és egyénenként változó. Egy biztos, a teremtő üzenetét kell közvetítenünk. A magyar kultúra szellemi öröksége egy olyan értékrendet őrzött meg, amely utat mutat számunkra. Ez az értékrend a Krisztusi út képmása. Ennek koráráról, eredetéről nem kell most szólnunk, nem ez számít. Lesznek népek, akiknek képviselői a nézőtéren ülőkhöz szólnak majd. Lesznek, akik elmondják, miként élhet az ember a teremtett világban, lesznek tanítók, de a mi dolgunk más lesz. Nem több és nem kevesebb, más. A színpadon kell mindenki előtt a szemébe néznünk annak a testetlen ördögnek, mely a színházat működteti, s mely rejtekéből soha elő nem bújik, csupán bábjait és katonáit küldi elénk. Nekünk velük kell megvívnunk. Ebben a harcban azonban csak egyféleképpen győzhetünk... ha készek vagyunk áldozattá válni, s az ellent magunk fölé emelni. Krisztusi áldozatra van szükség, olyan áldozatra, amelyet meghallanak a süketek és amely vissza adja szeme világát a vakoknak, amely éles pengeként hasít gyilkosaink mérgezett szívébe... és a döbbent csöndben egy új világ csírája indulhat el. Kik megöltek minket, sebzett áldozatokká válnak, s uruk- a megszemélyesült érdekhálózat - kiüresedik, elmállik, széjjelfoszlik, s nem marad utána csak sár és hamu... és az űr, melyet egy új világban újra be kell majd töltsön valaki, ám az még nagyon-nagyon sokára jön csak el. Halálunk telét a tavasz követi, s feltámadásunkból új élet születik. Gyermekként éljük majd meg azt, ártatlan és tiszta gyermekekként, akik mosolyogva másznak le a színpadról, fel a sorok közé, és kézen fogva szüleiket , nagyszüleiket, együtt sétálnak ki a színházból.

Az emberiséget egyetlen ember nem válthatja meg. Meg fognak születni, vagy talán már meg is születtek, azok, akiknek közössége készen áll erre a Szent áldozata. Addig míg az alkalmas pillanat nem jön el, csak egy dolgot tehetünk: kérjük minden teremtő erő áldását a föld leggonoszabb és legsötétebb embereire... nekik van a legnagyobb szükségük a fény erejére. Harccal, vérrel a sötétség meg nem gyengíthető... de a szeretettel végleg eltörölhető.

Nem kell tovább beszéljünk erről, tegyük csendben a dolgunkat, őrizzük a magot, s adjuk tovább mindaddig, míg egy ártatlan gyermekkéz a földbe nem dugja majd azt. A tiszta földben új csíra fogan, s lesznek majd mellette sokan.

Dr. Madarasi Pál
Hernád Völgye Háztáji Közösség