Nem ért véget az egyre aggasztóbb kivándorlás, egy nemrégiben bemutatott kutatás szerint újabb százezrek tervezik, hogy külföldre költöznek. A kutatók úgy vélik, ez egy öngerjesztő folyamat, sokszor a kint lévők húzzák magukkal az itthoni rokonaikat, ismerőseiket. A magyarok lassan nem látnak más lehetőséget, egyre többen gondolják úgy, csakis Nyugaton boldogulhatnak. Megnéztük, mi van a számok mögött.
Magyar fiatalok Londonban
Megromlott a családi élete? Úgy látja, rossz irányban megy Magyarország? Pocsék az anyagi helyzete, nélkülözik? Ha igen a válasz, akkor nagy valószínűséggel elgondolkodott már azon, hogy itt hagyja az országot. Mára ugyanis bevetté vált a nehéz helyzetbe került, rosszkedvű magyarok körében, hogy a kivándorlást választják, vagy legalább terveket szőnek arról, hogy Nyugatra mennek.
Az elmúlt években legalább 250-350 ezer ember hagyta el Magyarországot, de tavaly januárban a nagykövetségek becsléseire alapozva Matolcsy György akkori nemzetgazdasági miniszter már 500 ezerre tette a külföldön dolgozók számát.
Egy friss kutatás arra utal, a folyamat nem torpant meg. A Népességtudományi Kutatóintézet (NKI) legfrissebb – Migrációs tervek a magyarországi 18-40 évesek körében című – kutatása szerint az itthon maradtak közül is sokan fontolgatják a költözést. A fiatalok és a középkorúak több mint 32 százaléka gondolkodik rajta, 12 százalékuk komoly terveket szőtt, esetleg már böngészett álláshirdetéseket, utánanézett a lakhatási körülményeknek, a külföldön tartózkodás feltételeinek. Az álmodozók egynegyede egészen biztosnak, egyharmada nagyon valószínűnek tartja, hogy tervét meg is valósítja.
Nem politika – kiábrándultság, létbizonytalanság
Nem túl meglepőek a válaszok, amiket az okokról kérdezősködő kutatók kaptak. A tervezgetők nagy többségét a magas bérek, a jobb munkalehetőségek vonzzák külföldre, 40 százalékuk mondta azt: azért akar menni, mert itthon nem talál munkát. Mindössze 21 százalékuk panaszkodott magánéleti problémákra; politikai, ideológiai okokat pedig csak egy törpe kisebbség, a megkérdezettek 5 százaléka említett.
Árnyalatnyival más eredményt kaptak viszont, ha azt nézték meg, hogy kik közül kerülnek ki a legnagyobb arányban a költözést tervezők. Ez alapján az elváltak, az ország helyzete miatt panaszkodók, illetve a saját anyagi helyzetük romlását érzékelők, továbbá a munkanélküliek akarnak a leginkább menni, tehát azok a csoportok, akiknél a „továbblépés” kényszere – a jelenlegi élethelyzetükből adódóan – nagy. „Fontos hozzátenni, hogy az állandó lakhellyel rendelkező 18-40 éves magyar állampolgárok mintegy 8 százaléka 2012 és 2013 fordulóján becslésünk szerint már rövidebb-hosszabb ideje külföldön tartózkodott, tehát esélyük sem volt bekerülni a vizsgálatba” – figyelmeztet egy fontos tényezőre Gödri Irén, az intézet tudományos főmunkatársa.
Társadalmi csoportok, akik nagyobb arányban akarnak külföldre menni
A kutatók szerint pusztán a tervek alapján nem lehetünk biztosak benne, hogy a közeljövőben újabb tömegek hagyják el Magyarországot, viszont a két adat – hányan mentek el és hányan tervezik még – együtt mégiscsak egy megváltozott trendre utal. Annak fényében, hogy már így is sokan élnek kint, figyelemre méltó, hogy az itthon lévő 18-40 éves magyarok közül is minden harmadik azt tervezi, hogy hosszabb-rövidebb időre külföldre költözik…
A fiatalok a legelszántabbak
Különösen a fiatalok, a tanulók tervezgetnek. Az NKI szerint a 18-24 éveseknek majdnem a fele, 47 százaléka szeretne külföldre költözni. Mint arról korábban a hvg.hu is beszámolt, egyre magasabb azon gimnazisták, egyetemisták száma is, akik már eleve külföldön szeretnének továbbtanulni, illetve a diploma átvétele után munkát vállalni. Az NKI vizsgálata részben alátámasztja ezt: felmérésük szerint a 18 év feletti tanulók 52 százalékában fordult meg, hogy külföldre mennek – ez igen magas arány.
Úgy tűnik, ez a trend évek óta változatlan. Hasonló eredményeket kapott ugyanis 2012-ben a kormány-közelinek tartott Nézőpont-csoport kutatóintézete. A Kutatópont ifjúságkutatása szerint a fiatalok több mint fele (52 százaléka) elhagyná Magyarországot akár tanulás, akár munka céljából. A 15-29 éves korosztály 15 százaléka akár fél évnél is hosszabb időt töltene kint, 34 százalékuk viszont csak idehaza tudja elképzelni az életét.
Gödri szerint az NKI azért koncentrált pont a 18-40 közötti korosztályra, mert a korábbi méréseikből már tudták, hogy 40 év felett a migrációt tervezők aránya jelentősen visszaesik. Viszont azok a legkiábrándultabbak, akik életkoruk szerint meg kellett volna már állapodniuk, családot kellett volna alapítaniuk: a 30 és 34 év közöttiek közel 8 százaléka azon gondolkodik, hogy végleg más országban telepedik le…
Az európai országokban bevándorlóként lévő magyarok 2012-ben (HVG)
Ha még nem hallottuk volna eleget, most kezdhetünk még jobban aggódni – újabb kivándorlási hullám jöhet. Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk – írta József Attila majd’ nyolcvan éve, s ha ennyien nem is távoznak, de hamarosan a külföldön boldogulást kereső magyarok száma meghaladhatja ezt az nagyságot. Friss kutatások szerint nem hogy nem csökken, de egyre nő azok száma, akik Magyarországon nem, hanem csakis külföldön tudják elképzelni az életüket.
A jelenség nem új keletű, a ’90-es évek eleje óta folyamatosan hagyják el az országot honfitársaink, ám 2007-től egyre nő a számuk, 2011 óta pedig kifejezetten felgyorsult a folyamat. Ráadásul úgy tűnik, a kivándorlás öngerjesztő: vagyis a már kint élők „húzzák” maguk után idehaza maradt rokonaikat, barátaikat, ismerőseiket is. A KSH Népességtudományi Kutatóintézete január végén tette közzé legújabb kutatását, amelyben azt vizsgálták, kik, mikor, hova és miért tervezik a költözést. Kimondható: a Magyarországon tartózkodó 18–40 éves népesség 12 százaléka tervezi, hogy elhagyja hazáját. Persze nem elég álmodozni, a külföldre vágyakozók ötöde már végleges döntést hozott, egynegyedük „egészen biztosnak”, harmaduk pedig „valószínűnek” tartja, hogy valóban elmegy, ráadásul nem is a távoli jövőben, hanem még az idén (25 százalék), vagy egy-két éven belül biztosan (44 százalék).
Az sem mindegy, kik azok, akik gondolkodnak a távozáson. Aggasztó adat, hogy a tanulók (de 18 év felettiek) több mint fele tervezi, hogy elhagyja az országot, ráadásul a diplomások, a szakmunkások, az idegen nyelveket beszélők közt is kiemelkedően magas azoknak a száma, akik migrációt fontolgatnak. Az okok nem igazán meglepőek, de beszédesek: a magasabb külföldi bérezés, a könnyebb elhelyezkedés áll szemben az idehaza tapasztalható munkanélküliséggel és rossz keresetekkel, sokan családi okok miatt, például házastársuk költözése, esetleg épp válás miatt döntenek a lakhelyváltás mellett, de azok is könnyebben választják a kivándorlást, akiknek nincs családjuk, nőtlenek vagy hajadonok. Megint másokat a barátaik csábítanak külföldre. Politikai, ideológiai okok miatt valamivel több mint 5 százalék váltana hazát.
A legtöbben még mindig (sorrendben) Németország, az Egyesült Királyság és Ausztria felé veszik az irányt, ám az utóbbi években kifejezetten vonzó célponttá vált Hollandia is.
„Sok angol nem lelné Magyarországot a térképen. És ez a mi szerencsénk…”
„Többen kérdezték már, hogy roma vagyok- e” – meséli Florina. A fehér bőrű, kék szemű lány öt éve él Londonban. Egy Kolozsvár melletti településről érkezett, anyai ágon magyar származású. Egyaránt vallja magát magyarnak és románnak, a magyart enyhe akcentussal, de hibátlanul beszéli, akárcsak az angolt. Florina végzős pszichológiahallgatóként szorong az előtte álló állásinterjúk tömkelegétől: „Remélem, hogy a szaktudásom és nem a román útlevelem dönt majd!”
Nagy-Britanniában ugyanis több kellemetlenséget is tartogatott az évkezdet: az északi áradások mellett a britek egy Kelet-Európa felől fenyegető bevándorlóhullámtól is tarthattak. Január elsején járt le a korlátozás, amely eddig a románok és bolgárok munkavállalási jogait szabályozta az Egyesült Királyságban. E két országból évi ötvenezer bevándorlóval számolnak; tömegeket motivál az otthoninál ötször magasabb brit minimálbér, és a Spanyolországba kivándorolt egymillió román közül is sokan dönthetnek úgy, hogy a zimankós brit időjárást választják a jobb kereset reményében. A kormány szigorúbb biztonsági szabályokkal és a szociális juttatások korlátozásával készül a fogadásukra.
A beözönlő balkániak rémképét a Daily Mail színezte a leghatásosabbra: a szenzációhajhász angol sajtótermék „értesülései” szerint hónapokra elfogytak a repülőjegyek Bukarestből Londonba. Pedig ezen állítást már az említett légitársaság honlapján tett keresés is megcáfolhatta. Szintén a Daily Mail „adta hírül”, hogy a tömeget már a reptéren közvetítők várták, akik a szociális juttatásokat igénylő nyomtatványok kitöltéséhez kínáltak segítséget. A populista retorika nem csupán az álhíreket szirénázó bulvárlapok eszköze; a brit jobboldalon is felkapott a „segélyturizmus” fogalma, amely a szociális rendszert csapoló élősködőkként látja az emigránsokat. A hírportálokon kommentelők összeomlásról keseregnek, egyaránt hibáztatva a munkáspárt ballépéseit és a kormányon lévő konzervatívok politikáját. Habár az ellenzők tábora bővül, azoké sem elhanyagolható, akiknek továbbra sincs fenntartása a multikultival szemben. A CreAM (Emigrációkutató- és Elemzőközpont) jelentése alapján nincs is ok az aggodalomra: az emigránsok kisebb eséllyel folyamodtak állami segélyekért, mint a britek, míg az európai gazdasági övezetből érkezők általánosságban többet adóztak, mint kerestek nagy-britanniai munkavállalóként. A munkanélküliek száma alacsonyabb, míg a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma kétszer magasabb a bevándorlók körében.
Londonról úgy tartják, már a második legnagyobb magyar város. A korlátozások tehát a százezres nagyságrendben itt élő magyarokat is érintik. Hogyan befolyásolja mindez a magyarok esélyeit a munkaerőpiacon? Kézenfekvő, hogy már az újonnan érkezők száma is matematikai esélyromláshoz vezet, hiszen így is rendkívüli túljelentkezéssel kell számolni bizonyos szektorokban. A diplomához kötött állásajánlatokra átlagosan nyolcvanöten jelentkeznek; az elbírálásban fontos szempont, hogy a jelentkező hol és milyen minősítéssel diplomázott, így hátrányba kerülhetünk az otthon szerzett, nemzetközileg elismert végzettségünkkel is. Egy friss diplomás átlagosan egy év után talál munkát. Jobb eséllyel indul, aki az informatikai szektorban és a komoly munkaerőhiánnyal küzdő egészségügyben próbálna szerencsét. A helyzet a vendéglátóiparban sem reménytelen: az angolok a legritkább esetben állnak futárnak vagy pizzasütőnek. Ami a kelet-európaiak versengését illeti, az újonnan bevezetett törvények némelyike hasznunkra is válhat. Azon vállalkozóknak például, akik minimálbér alatt foglalkoztatnak EU-s állampolgárokat, mostantól akár húszezer fontos (hétmillió forintos) bírsággal is számolniuk kell. „Korábban rengeteg panaszkodtak, hogy egyik-másik nemzetiség tagjai minimálbér alatt vállalnak munkát, így szorítva ki a többieket. Remélhetőleg ennek a gyakorlatnak vége lesz” – mondja Florina. Szerinte mindenképp lépéselőnyben van az, aki konkrét tervvel érkezik. „Körülöttem többen kifogytak a félretett pénzből, mire munkához jutottak volna. Megéri felmérni a munkaerőpiacot, akár előre releváns szakmát szerezni vagy tanfolyamot elvégezni. Azt visszatetszőnek tartom, ha valaki a legelemibb angoltudást sem sajátítja el, személy szerint nem sokat remélnék egy erős középfok nélkül.”
A lány korábban egy közvetítőcég által vett ki szobát. Tizenhárman laktak a kertvárosi házban, mindannyian magyarok. Közös életünk nem volt zökkenőmentes; két fürdőszobán osztoztak, közös konyhán, apró hátsó udvaron. Este a konyhai kisegítők dorbézoltak, nappal a takarítók lármázták fel az éjszakai műszakot. Kollégiumi konfliktusok robbantak ki, a megevett müzlitől az eltűnt zokniig. „Mi, frissen érettségizettek jól szórakoztunk, lakótársaink zöme azonban rég harmincas-negyvenes éveit taposta. Munka nemigen akadt, ha mégis, nem tudtuk egymás sikerét ünnepelni. Hamar felütötte a fejét az áskálódás, később a nyílt ellenségeskedés. A magyaroknál nem fejlődött ki olyan közösség, nincs olyan nemzetiségi összetartás, mint a többi kisebbség esetében.” Florina szerint nem segítjük, támogatjuk egymást, ez pedig fontosabb hátráltató tényező, mint a többiekkel való versengés.
Kulcskérdés az is, hogy látnak bennünket az angolok? Vajon egy kalap alá vesznek-e román, bolgár és egyéb kelet-európai társainkkal? „Aggaszt, mennyire démonizálja a brit sajtó a románokat – szinte csak bűncselekményekkel összefüggésben ábrázolja őket. A magyarokról ugyanakkor nem olvastam hasonlókat” – mondja Florina. „Szép nők, furcsa nyelv, szocializmus” – összegzi William, mi jut eszébe Magyarországról. És Kelet-Európáról, úgy általában? „Arról is csak a sztereotípiák. Fogalmam sincs, mi a különbség a szlovák, ukrán vagy magyar kultúra között. Kelet-Európa innen elég egységes masszának tűnik” – von vállat angol csoporttársam, pedig nemzetközi kapcsolatokat hallgat. „A lengyeleket mindenki megjegyezte magának, mivel rengetegen letelepedtek már itt. A románoktól szerintem a hozzájuk kapcsolódó negatív asszociációk miatt tartunk. Róluk ugyanis a cigányság jut az eszünkbe, már csak szemantikai okokból is: a „romanian” és a „roma” szó hasonlósága folytán rengetegen mossák össze a két népcsoportot, a cigányok pedig itt is beilleszkedni képtelen népségként élnek a köztudatban. De a magyarok? Hozzájuk nem kötünk semmit. Garantálom, hogy az angolok többsége a térképen sem tudná bejelölni Magyarországot. És ez nektek tiszta szerencse…”
Mindezt James, egy londoni étterem menedzsere is alátámasztja. Arról faggattam, befolyásolja-e a nemzetiség, mikor alkalmazottakat keres. Már csak azért is, mert a legtöbb cégnél előírás a különböző háttérből érkezők egyenlő arányban történő foglalkoztatása, szigorúan büntetik a diszkrimináció bármely formáját. James szerint a „fair play” fontos erény a britek számára. „Nálam a teherbírás, a szorgalom a döntő szempont. Tapasztalatom szerint a bevándorlók ebben lekörözik a briteket, akiknek gyakran derogál a kétkezi munka” – mondja diplomatikusan, majd hozzáteszi: „A magyarokkal szemben nincsenek általános előítéletek, talán, mert eddig még fel sem tűntek a radaron.”
(Vasárnapi hírek)
