Eltűnt 3000 milliárd forint. Egy paksnyi pénz. A tettesek ismertek, nem fenyegeti őket senki. Ez volt a nagy magyar nyugdíjrablás.

Hát, ennyi volt. Könnyen jött, könnyen ment. Mára semmi nem maradt abból a 3000 milliárd forintos nyugdíjvagyonból, amit az államadósság csökkentésére hivatkozva a kormány elvett a polgáraitól. Csakhogy az államadóság nem csökkent, olyannyira nem, hogy egyenesen új csúcsot döntött.

Ez azt jelenti, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a magyar népet átkúrta a saját kormánya. Miután megzsarolta és meglopta. A haramia urak azt ígérték, hogy megvédik a pénzünket a kapitalistáktól. Ehelyett felélték, mint a kommunisták. Megesküdtek, hogy egyéni számlákon vezetik majd a befizetéseket, de ez is átverés volt. Egy felosztó-kirovó, állami rendszerben az egyéni számlának nincs semmi értelme.

Ezt könnyű belátni. A kormány a folyó bevételekből fizeti a nyugdíjakat. Annyit tud kiosztani, amennyit aktuálisan beszed. Teljesen mindegy, milyen összeg szerepelne nominálisan az egyéni számlákon. Azokon nem halmozódna fel pénz, csak megjelenne egy-egy szám, amelyek legfeljebb arra szolgálnának, hogy ezek arányában osszák fel a nyugdíjra elkölthető költségvetési keretet. Ami demográfiai okokból biztosan kisebb lesz, mint amennyi az elfogadható életszínvonalhoz kellene. A kormány mégis azzal áltatta az embereket, hogy az ő számlája ugyanolyan lesz, mint a pénzintézetek számlái, holott azok mögött tényleges felhalmozás állt.

Ismerve a kormányt, egyáltalán nem meglepő, hogy még ezt a fiktív, átverős számlát sem tudta megcsinálni. Nem könnyű olyan rendszert létrehozni, amelyik naprakészen követi 8 millió ember folyamatosan változó befizetéseit. A Közgép és a felcsúti polgármester heti ellátmányán kívül tulajdonképpen mit volt képes ez a kormány rendszerszinten megoldani? Mármint a közjogi pozíciók és a média elfoglalásán túl.

Ott volt ez a hatalmas vagyon, egy generáció 15 éves megtakarítása, elvették erővel. Azt mondták, hogy aki nem adja, megnézheti magát. A nyugdíjának állami részéről lemondhat, ha ragaszkodik a pénztárához. Levágott lófejet tettek az ágyunkba. Ezen a ponton mindenképpen emlékezzünk meg Dr. Paczolay Péterről és az Alkotmánybíróságról, amilyen készségesen végigkollaborálták a magyar történelem toplistás állami fosztogatását. Taps. Audi. Nemzeti együttműködés.

Ha nem nézzük az ügylet materiális részét, tehát azt, hogy a nyugdíjasok húsz év múlva nyomorogni fognak, akkor a szimbolikus tartalom még élesebben megvilágítja a döntés jelentőségét. Az egyik modellhez a következő fogalmak tartoztak: egyén, takarékosság, protestáns etika, magántulajdon, polgár, szerződés, saját, felelősség, szolgáltatás, verseny, esetleg némi pazarlás és a  várakozásoknál szerényebb hozam, utóbbi vitatott. A másikhoz: kegy, önkény, bürokrácia, hatalmas pazarlás és a várakozásoknál sokkal nagyobb veszteség, utóbbi vitathatatlan.

Ez volt a választásunk, és mi választottunk. Az igéret alapján választottunk. Nem volt könnyű választás!-mert mindegyik az első modellt igérte-apróbb eltérésekkel.
De a mi választásunk volt! Már hatszor is!

Csak a Jóisten a megmondhatója, hogy hány paksnyi a veszteség?
Sok-nagyon sok!
Mert nem elég csak hogy az ország odaveszett! Adósság is lett ez alatt a huszonnégy esztendő alatt. SOHA VISSZA NEM FIZETHETŐ ADÓSSÁG! AMI ÁLLANDÓAN CSAK NŐ!