Az ókori beavatások során az volt a cél, hogy a neofita kiálljon egy bizonyos belső próbát, amelyet szimbolikusan vízpróbának vagy levegőpróbának neveztek. A közönséges fizikai életben hozzászoktunk a szilárd dolgokhoz, amelyeket meg lehet fogni, és amelyek ellenállást fejtenek ki, és ezés támaszunkul szolgálnak - még akkor is, ha a körülmények úgy hozzák, hogy ellen kell állnunk nekik. A "nem én" az, amire az "énnek" szokásosan szüksége van, hogy - szinte az ellentét révén - érezze magát. Nos tehát, a neofitát arra kérték, hogy mutassa meg az aktív kezdeményezés képességét akkor is, amikor hiányzik az efféle támasz; amikor körülötte és alatta nem egy olyan tömör és ellenálló szilárd elem van, mint a föld, hanem egy folyékony elem, mint amilyen a levegő vagy a víz. Így be tudta mutatni, hogy szabad: hogy képes a belülről fakadó tettre, amely valóban a sajátja.
Mindezt a politikai területén is felhasználhatjuk; különös tekintettel a nemzeti csoportosulás - és elsősoxban az MSI - erőire és tagjaira. Érdekes lenne ezeket az erőket, ezeket az embereket alávetni a "levegőpróbának". Mit is akarunk ezzel mondani? Tegyük fel, hogy a jelenlegi kormány hirtelen megbukna; hogy a kivételes törvényeket visszaállítanák, és minden igazságtalanságot jóvátennének; hogy a 16. cikkelyt megszüntetnék; és fgy tovább - tegyük fel tehát, hogy egy adott pillanatban "zöld utat" kapnánk.
Nos, mi történne ebben a pillanatban? Egy olyan képesség mutatkozna-e meg, amely hasonló annak a képességéhez, aki kiállja a "levegőpróbát"; avagy némelyekben nem uralkodna-e el a válság, másokban viszont egyfajta bénultság? A dolgok pontosan így állnak: ha átlapozzuk a nemzeti irányú sajtó nagy részét, azt látjuk, hogy hasábjait szinte kizárólag a vita, a támadás, a kritika tölti ki. Ez azt jelenti, hogy az erők igen nagy része az ellenfélre való tekintettel van mozgósítva: az ellenfél az elégséges okuk, és - hogy úgy mondjuk - az ellenfél hozza őket mozgásba. Es ha az ellenfél összeomlana? Ez sokak számára nehéz nap lenne. Nem tudnák, hogy mit mondjanak, mit írjanak, mit tegyenek. Avagy az, amit mondanának, írnának, tennének, nem állna arányban azzal, amit az egész megelőző vitatkozó és agresszív csoportosulás alapján várnának tőlük.
Itt nem annyira a gyakorlati oldalra gondolunk, vagyis nem tesszük fel azt a kérdést, hogy sorainkban mennyire vannak jelen a megszervezett "káderek", vagyis azok a megfelelő formátumú, felkészültségű és speciális adottságokkal rendelkező emberek, akik a "zöld út" hipotetikus pillanatában leválthatnák a jelenlegi politikai osztályt, és létrehozhatnák az igazi, egyetlen, organikus és monolitikus államot. Elég, ha csak a doktrína síkjára utalunk. Köztudomású, hogy sokan felteszik a kérdést: "De végülis mit akar az MSI? Mit akarnak a nemzeti erők?" - és erre a kérdésre - még ha csak a tiszta doktrínára vonatkozik is - nincs egyszerű és világos válasz. Valójában a filo- vagy antiatlantizmus kérdése, a taktikai koalíciók és a listakapcsolások kérdése, az egyházzal szembeni magatartás kérdése, és így tovább csupán stratégiai kérdések, esetleges kérdések - mindenesetre olyan kérdések, amelyek értelmes megválaszolása csak akkor lenne lehetséges, ha a politikai szervezet jól definiált értékeit és alapelveit magában foglaló doktrínából indulnánk ki.
Nos, a MSI tollforgatóinak és "értelmiségieinek" csak nagyon kis része érdeklődik ilyen témák iránt, és lép túl az általános formulákon, a jelszavakon és a ködös hazafias hivatkozásokon; sőt a dolgok úgy állnak, hogy jobb lenne, ha nem is érdeklődnének irántuk, mivel ha valóban követnék e keveseket, és hinnének abban, hogy az a politikái eszme, amelyért harcolnak, az övék, nagyon súlyos következtetéseket kellene levonniuk; Valójában ezek a kellőképpen kidolgozott, de ritka ideológiai kezdeményezések több mint gyanús szocialista ízű törekvésekről árulkodnak, és szerintünk a centrális, a legrégibb európai politikai hagyományhoz ragaszkodó vonal valóságos elárulását jelentik.
De eltekintve eme kevés eltévelyedett értelmiségitől vagy újságírótól, szinte csak a vákuummal találkozunk abban a zónában, amelynek a centrumban kellene lennie: a tiszta politikai doktrína zónájában, mégpedig - megismételjük - nem polemikus és pillanatnyi érdekességű, hanem pozitív megfogalmazások formájában. A félelem működik itt? Az intellektuális fegyelem iránt tanúsított türelmetlenség? De akkor ez olyan, mintha csak véletlenül és egy szál fegyverrel a kezünkben harcolnánk - vezérkar nélkül, olyan testület nélkül, amely koordinálja az egyedi akciókat, hogy ezek meghatározott célokhoz rendelve értelmet nyerjenek. A helyzet ma többé-kevésbé a következő: a - hogy úgy mondjuk - nemzeti sajtótermékek mindig inkább hajlanak arra, hogy leközöljenek olyan írást, amely a napi események kapcsán támad és vitázik, és kevésbé közölnek le olyan cikkeket, amelyek ideákkal foglalkoznak, és amelyek az alapelvek, a stílus, az élet- és államszemlélet meghatározásához járulnak hozzá.
Ezen el kellene gondolkodniuk azoknak is, akiknek "forradalmi" elhivatottságuk van. Emlékeznünk kell arra, hogy a főbb európai forradalmakat alapos doktrinális előkészítés előzte meg. Ez történt mind a nagy francia forradalom, mind a kommunista, mind a nemzetiszocialista forradalom esetében. De egyáltalán nem ez történt a fasizmus esetében: itt az aktivizmus nagyrészt megelőzte a doktrínát - és pontosan ebből fakadtak a rendszer különböző gyengeségei és kétértelműségei. Formát adni az eszmének, formát adni a "kádereknek":ez a lényeges feladat. És a körülmények ezt még meg is könnyíthetik. Ha valóban megvalósulnának a Scelba-féle elnyomó intézkedések, ebből az az előny származhatna, hogy a legnagyobb mértékben korlátoznunk kellene mindent, ami külső, polemikus és pusztán agresszív jellegű, és a belső dimenzió felé kellene fordulnunk, és hozzáláthatnánk az előkészítés komoly munkájához. Lenin a száműzetésben és a hallgatásban alakította ki azt a hidegen rendszeres és világos doktrínát, amelynek romba kellett döntenie a régi Oroszországot; Hitler pedig a börtönben rögzítette le mindazokat az ideológiai szempontokat, amelyek harcához szükségesek voltak. Ez az, ami nem puszta atavizmusból, az itt vagy ott felbukkanó visszavágásból születik meg, hanem abból az összeszedett erőfeszítésből, amely magában foglalja a legmegújítóbb erő lendületének a magvát.
Julius Evola
