Sokan tűnődnek Magyarországon, hogy a látványos meggazdagodások, a hatalmasra kerekedett magánvagyonok miként jöttek létre, és miért gyarapodnak? Hiszen az ország helyzete-sajnos-mára már olyan minősithetetlenül leromlott, hogy gazdasági magyarázata nincs a dolgoknak.
Az “első milliók” története nagyjából ismert. A rendszerváltást közvetlenül megelőző helyezkedések rablóbandákba való rendeződést-szerveződést jelentett, és ezek az ilyen-olyan névre elkeresztelt, ám egyalombéli hordák a rendszerváltás után elkezdték áldásos tevékenységüket. Finoman fogalmazzunk: eredeti tőkefelhalmozás vette kezdetét. Lehetne ragozni magát a folyamatot, ám olyan jelzőt nem is igen lehetne megalkotni, amely hűen tudná kifejezni egy ország totális széjjelrablását.
De hát ugye egyszer minden lakodalomnak vége szakad! Vége szakadt az eredeti tőkefelhalmozás korszakának is, és hát minden felhalmozónak el kellett kezdenie a főzést. A beszerzett alapanyokból. Ugyan főzhettek bármit, csakhát a főzetre fogyott el végülis a vevő-fizetőképes kereslet hiján.
Márpedig hiába van a nyersanyag, hiába a jól felszerelt konyha, hiába az étterem, hiába a mindennap új menü-ha nincs aki megegye. A feladat adott: FŐZNI KELL BÁRMI ÁRON-MINDEN NAP!
De ha csak veszteséges a konyha?
Akkor is főzni kell!
Sok konyha bedőlt-eltűnt!
Ám néhány állja a sarat-és szépen prosperál. Dacára az egyre kevesebb betérőnek.
Három részbe összefoglalva próbáljuk meg megvilágitani a való világ törvényszerűségeire fittyet hányó magyarországi sikercégek és a mögöttük meghúzódó EGYÉNEK látványos vagyongyarapodását.

A hazai közbeszerzési eljárások több mint harmadában (!) fordul elő, hogy a furcsa előírások és kizárások miatt a végén már csak egy érvényes ajánlattevő marad. 2010 óta valamennyi EU-s építési támogatás 17 százalékát (!) egyetlen cég nyerte el, a Közgép. Ezek olyan számok, amire egy piacvezető német autópálya-építő cég vezérigazgatója is csettintene: „Mit csinálunk rosszul, Günther?”
2013 júliusában levelet kaptam Orbán Viktortól. A kormányfő elsőbbségivel kiküldött hangzatos brosúrában magyarázta el nekünk, földi halandóknak, hogy Magyarország és a magyar nép már megint csatát nyert a gaz Európai Unió ellen. A bibi csak az, hogy nem szóltak neki időben Habony Árpiék a Miniszterelnökségből, hogy a levél kiküldése hatalmas öngól.
A levélben olyan mondatok voltak olvashatóak, hogy az Európai Unió “kénytelen volt” megszüntetni a hazánk ellen folyó túlzottdeficit-eljárást, és a „tények előtt meghajolva elismerte a magyar emberek teljesítményét”. Mindezt sikerült megfejelni azzal a sületlenséggel, hogy „ezután minden uniós forráshoz hozzájuthatunk”.
Komolyan gondolkodtam, hogy a közpénzből feltupírozott, rengeteg fizetett seggnyalót szakértőt alkalmazó államapparátus ennyire elszakadt a valóságtó, vagy csak az erősen centralizált rendszereknél szokásos paranoia kezdődő tüneteit látjuk… A választ nem tudom, de igyekszem megvilágítani a valóságnak megfelelő forgatókönyvet.
A túlzottdeficit-eljárás semmilyen kapcsolatban nincs az EU-s fejlesztési pénzek lehívásával! 2004 júliusa óta eljárás alatt álltunk, ki hallott arról, hogy emiatt nem tudtunk volna lehívni összegeket? Amennyiben valóban így lett volna, valamennyi kormánytól bizton számíthattunk volna arra, hogy mindent megtesznek azért, hogy kikerüljünk ebből. A túlzott deficittel pont azért nem foglalkozott semelyik kabinet érdemben, mert az nem jelentett semmiféle tényleges hátrányt Magyarország számára. Arról nem is beszélve, hogy szegény Európai Uniónak biztos feldolgozhatatlan traumát jelentett, hogy “ki kellett vonnia” minket az eljárás alól…
Az öntömjénező levél megérkeztét követően kb. egy hét múlva robbant a bomba, miszerint az Unió az országnak járó pénzeket és kifizetéseket a 2012. év vége óta zárolta, vagyis egyszerűen nem fizeti ki nekünk, mert sorozatos szabálysértést és furcsaságot tapasztalt. Hol van szó itt a túlzottdeficit-eljárásról? Sehol! Ez egy ócska blöff, egy primitív hazugság volt csupán, amely egy hét alatt kártyavárként omlott össze. A források befagyasztásának valódi oka ugyanis az, amiről a sajtó már április végén cikkezett, és ezzel bizonyára a kabinet agytrösztjei is tisztában voltak. Ennek ellenére valamiért úgy gondolták, hazudhatnak még egy elementárisat a nyár közepén.
A Lázár János vezette Miniszterelnökség közölte, mindössze technikai bakik vezettek idáig, később ezt arra módosították, hogy Brüsszel a rezsicsökkentés miatt bünteti a magyarokat. Az nem zavarja őket, hogy hasonló szankcióval számos régi és új tagállamot – köztük Csehországot, Lengyelországot, Szlovákiát – sújtották már, ráadásul nagyobb arányban.
De mi is történt valójában?
Bár az uniós pályázati rendszer több sebből vérzik, azt látni kell, hogy a brüsszeli bürokraták nagy figyelmet fordítanak a szabályosságra, és fellépnek a balkáni típusú, alig leplezett korrupciós módszerek ellen. Ebbe a hálóba akadt bele most a 2010-ben hirtelen megtáltosodó, uniós támogatásokat sora letaroló Közgép és társai. Teljesen egyértelmű, hogy a kormány az EU-s és hazai közpénzeket felhasználva hizlalta fel a Simicska-birodalmat, amely sem szakértelmével, sem olcsóságával nem veri a hasonló profilú hazai és külföldi cégeket (legalábbis nem ilyen arányban).
A hazai közbeszerzési eljárások több mint harmadában (!) fordul elő, hogy a furcsa előírások és kizárások miatt a végén már csak egy érvényes ajánlattevő marad. 2010 óta valamennyi EU-s építési támogatás 17 százalékát (!) egyetlen cég nyerte el, a Közgép. Ezek olyan számok, amire egy piacvezető német autópálya-építő cég vezérigazgatója is csettintene: „Mit csinálunk rosszul, Günther?”
És ne gondoljuk, hogy ez nem tűnik fel senkinek. Nem kell összeesküvést látni ebben, az úgynevezett EUTAF-ellenőrzések során kiszállnak Brüsszelből az EU-s ellenőrök, akik töviről hegyire átnézik az anyagainkat, és azt látják, hogy mindenhol ugyanazon cégek nyernek magasan a piaci ár fölött. Aztán megtudják, hogy a fő zászlóshajó a miniszterelnök egykori kollégiumi szobatársa tulajdonában áll. (Komolyan, mintha valami rossz afrikai történetet hallgatna az ember).
Félreértés ne essék! Jelen sorok írója is nagyon szeretné, ha a Magyarországon meghirdetett munkákat főként hazai cégek nyernék. A nemzeti cégek sikerei, amit Tusnádfürdőn hallottunk a miniszterelnöktől szépen hangzik, csak tényszerűen nem igaz. A Simicska-Nyerges-Mészáros trojka cégbirodalma nem egy „sikeres magyar cég” példája, hanem egy pártbirodalom, egy hatalmával durván visszaélő, saját zsebeit tömködő nomenklatúra. Ennek semmi köze a valós piaci sikerhez, sőt, kifejezetten a tisztességes magyar cégek elől orozza el a munkát és a jövedelmet.

Pályázatírással foglalkozó vendégszerzőnk előző cikkében bemutatta, mi a kapcsolat az uniós támogatások átmeneti befagyasztása, a túlzottdeficit-eljárás megszüntetése és a Simicska-Nyerges cégbirodalom felhizlalása között. Mostani írásában egy hazai önkormányzat példáján szemlélteti, hogyan szövi át kis hazánkat a velünk élő mindennapi korrupció.

Ha feltesszük a kérdést, hogy miért hálózza be korrupció a teljes magyar uniós pályázati rendszert, akkor a következő pofonegyszerű válasz adható: Mert minden szereplőnek ez az érdeke. Ez az érdeke a politikusnak, a cégvezetőnek, a szállítóknak, az unió döntéshozóinak. Csupán egyetlen csoportnak nem érdeke, ezt pedig úgy hívják, hogy adófizető, Magyarország lakosainak 99 százaléka. De nézzük meg egy konkrét példán keresztül, hogyan is működik ez a gyakorlatban.
Én egy önkormányzat polgármestere vagyok. Kijön egy pályázati kiírás, amely szerint bölcsődét lehet építeni 10 százalékos önrésszel. Gyorsan megnézetem a kiírást, helyzet van, lehet pályázni, vagyis pénzt szerezni. Az cseppet se zavarjon, hogy a településemen már 30 éve folyamatosan csökken a lakosságszám (így meredeken a gyermeklétszám), ez nem akadály. Kit érdekel? Megépítem, aztán majd csak lesz valami!
Gyorsan kiválasztok a munkára egy pályázatíró céget, amely összeállítja a pályázatot számomra, tegyünk fel, mondjuk 6 millió forintért. Ez igen szép summa ahhoz képest, hogy a feladat semminemű különleges tudást nem igényel, csak ismerni kell az eljárásrendet, a kiírást, és persze a döntéshozókat. A pályázatíró kérhet sikerdíjat is, ez az összeg pedig sokszor meghaladja az eredeti díjazást is. Hogy mire kell ennyi pénz, gondolom, nem kell bővebben kifejtenem…
2010-ben volt egy emlékezetes tárgyalásom, amikor egy önkormányzati munkatárs magából kikelve kiabálta egy ismert pályázatíró cég ügyvezetőjének, hogy nevetségesek ezek a sikerdíjak, amikor ő is sokkal többet dolgozik a dokumentáció összerakásán, mint maga a pályázatíró. Az Ügyvezető Úr elvesztve lélekjelenlétét, és szintén kiabálva így felelt az ügyintézőnek: „És maga szerint én abból a 21 millióból mennyit látok viszont? Az csak átfolyik rajtam! Egyébként is tud róla, hogy így nyár közepén kb. lehetetlen volt összehívni a hét bíráló tagot?!”
Hát így megy ez. Nem a pályázat megalapozottsága, kidolgozottsága a fő szempont, hanem ez. A pályázók nagy része ráadásul sokszor teljesíthetetlen vállalásokba hajszolja magát csak azért, hogy megnyerje a pályázatot, ami később rettenetesen visszaüthet. Ilyen túlvállalás például, amikor csatornafejlesztési projektek esetén előre beírják, hogy bizony a lakosság 98 százalékát rá fogják kötni az új rendszerre, aminek köze sincs a valósághoz, de hát ez majd évekkel később lesz, hol van az még! Akkor már nem is én leszek a polgármester!
Gratulálunk: Ön nyert!
Tehát a pályázat nyert, örülünk, fogcsikorgatva kifizetjük a pályázatírói sikerdíjat ilyen-olyan jogcímen, vagy nem fizetünk, hanem ígéretet teszünk, hogy a munkát odaadjuk majd az úgynevezett holdudvarnak. Itt természetesen közpénzekről van szó, a városvezetés nem a saját zsebéből osztogat. És itt jön be a képbe a bűvös szó: közbeszerzés.
A bölcsőde felépítésére és az ehhez kapcsolódó szolgáltatásokért kemény pénzeket kell fizetni, amiket a pályázatból (végső soron az Európai Unió adófizetőinek zsebéből) finanszírozunk, tehát közbeszerzés-kötelesek. Itt jön a képbe a holdudvar. A közbeszerzési szakértőnek mindenképp baráti cégnek kell lennie, hiszen ő bonyolítja majd a közbeszerzéseket, neki kell kiügyeskednie, hogy véletlenül se férhessen oda illetéktelen vállalkozó.
A pályázat alapját szinte minden esetben az úgynevezett építési engedélyes terv képezi, amelyet a pályázat beadásáig el kell készítsünk, természetesen egy arra alkalmas emberrel. Hogy, hogy nem, a tervezők szinte mindig nettó 8 millió forint környékén vállalják el a munkákat, de szigorúan 8 millió forint alatt. Miért is? Mert ezen értékhatár alatt nem kötelező közbeszereztetni Magyarországon. Vagyis annak adom a munkát, akinek én akarom, és punktum!
A pályázat nyert, el kell kezdeni az úgynevezett kiviteli tervek készítését (ezek az építési engedélyes terveknél sokkal részletesebbek, pontosabbak, ez kell a kivitelezési tender megindításához). Természetesen ez akkor buli, ha ugyanaz a haveri tervező csinálja, aki az engedélyest is, hát nem jobb a dupla lóvé, mint a szimpla? Az esetek nagy részében tehát nettó 7 995 000 Ft-ért elviszi ezt a munkát is, vigyázva természetesen arra, hogy legyen mellette még két másik ajánlatot adó cég is, akik az ő haverjai. Sajnálatos módon az egyik 8,5 milliós ajánlatot adott, a harmadik meg 9 milliósat. Mindenki elégedett, minden le van papírozva, mi meghirdettük a versenyt, tehetünk arról, hogy már megint ugyanaz az ember nyert? Természetesen így jártunk el az engedélyes terveknél is, szigorúan meghívásos alapon invitálva a tervező barátait, nehogy valaki belepiszkítson a bizniszbe.
Projektmenedzsment elméletben
Remek, van most már tervünk is, jöhet a projektmenedzseri feladatokat ellátó cég kiválasztása. Ez a cég segíti szakértelmével a projekt megvalósítását – elméletben. A projektmenedzser és a pályázat írója valójában egy személy, hivatalosan persze a pályázat megírása X Kft. ügyvezetőjének a nevén futott, míg ezt a munkát már Y cég ügyvezetője végzi. Apró szépséghibája a dolognak, hogy Y cég ügyvezetője X alkalmazottja is egyben, de hát kicsinyességekkel nem ér rá foglalkozni egy elfoglalt polgármester! Bár nyerhetné valamely regionális cég is a munkát, nekünk bizony ez a cég kell!
Ugyanez a paródia folytatódik a műszaki ellenőr kiválasztásánál is, itt is mindenki tudja előre, ki fog nyerni, senkit nem ér meglepetés. Csak akik nincsenek beavatva, lepődnek meg, hogy a pályázatban 6,5 millió forint volt erre a feladatra, micsoda véletlen: a legjobb ajánlat 6 480 000 Ft, milyen jól belőttük!
A kivitelezés már nehezebb dolog, hiszen a nagy összegek miatt itt már bizony kőkeményen közbeszereztetni kell, mégpedig nyílt eljárásban. Politikusaink azonban minden „problémára” tudják a megoldást. Lássuk, hogyan működik a közbeszerzési gyakorlat Magyarországon a nem kivitelezési munkálatok, tehát szolgáltatás, megrendelés és árubeszerzés esetén!
8 millió forintig nem kell közbeszereztetni, annak adom a munkát, akinek akarom, csak legyen mellette két drágább ajánlat.
25 millió forintig is tudok még machinálni, hiszen itt van arra lehetőség, hogy úgynevezett hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárást folytassak le, vagyis azokat hívom meg, akiket én akarok. Ez lényegében ugyanaz, mint a 8 millió alatti eljárás, a nem meghívott cégek csak utólag értesülnek majd a dolgokról. Itt viszont már figyelnem kell a részletekre, sokkal többet kell papírozni, adminisztrálni, de ügyesben meg tudom itt is csinálni a dolgokat.
Ha 25 millió fölé megyek, akkor nincs mese, ki kell írjam a nyílt eljárást, nem tudom fű alatt elintézni. Okosba’ viszont így is sok minden megoldható. A tervezésnél embertelenül rövid határidőt szabok a kiviteli tervek elkészítésére, amit csak azt tud teljesíteni, aki ismeri az engedélyes terveket. (Sajnos pár éve nem tudom jogvédetté tenni az engedélyes tervet, mert ezt a kiskaput bezárták. Pedig mennyivel egyszerűbb volt, amikor az önkormányzat széttárhatta a kezét mondván: „Hogy is adhatnám ki a terveket másnak, hiszen az eredeti tervező azonnal beperelhet! Mi meg ugye jogkövető emberek vagyunk…)
Ha minden kötél szakad, tudok még játszani a követelményekkel, vagyis olyan feltételeket szabok, amelyet tudom, hogy nyilvánvalóan alig pár cég tud majd teljesíteni (pl. speciális szakértő megléte, 100 millió forintnál nagyobb árbevétel az elmúlt évben, stb.), maximum azon imádkozok, hogy ne támadja meg senki az eredményt. Ha még rosszabb a helyzet, még mindig vannak lehetőségek az eljárás manipulálására, de ez terjedelmi korlátok miatt a következő írás témája lesz.

Sorozatunk harmadik – befejező – részében az igazán nagy bizniszről, a kivitelezésről lesz szó.

A nagy buli
Minden valamirevaló állami, illetve önkormányzati projektnek van egy része, ahol az igazán nagy pénzt be tudják zsebelni az illetékesek, ezt pedig úgy hívják: kivitelezés. A beruházás e szakaszában megváltoznak a játékszabályok. 15 millió forint fölött a munka közbeszerzés-köteles, van azonban egy csavar: a Kbt. 122. § (8) bekezdése alapján 150 millió forintig a megrendelő jogosult arra, hogy úgynevezett hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárás keretében intézze beszerzést. Tiszta sor, 150 milláig annak adom a melót, akinek csak akarom, senki sem piszkíthat bele a levesembe. A nagy autópálya, vasút és csatornafejlesztési projektek ennél is drágábbak, de aggodalomra semmi ok: nyílt közbeszerzési eljárásban is simán le lehet boltolni mindent.
A módszerek felettébb változatosak, kezdve a szándékosan rossz időzítéstől, a helytelen besoroláson át a rövid határidőig és a szubjektív pontozás magas számáig. Ennek a módszernek az iskolapéldája a Lázár János által vezetett Hódmezővásárhely esete a közvilágítás korszerűsítésével, valóságos werkfilm ez, az összes piszkos trükk egy helyen. Itt már százmilliók és milliárdok röpködnek, amiből sokat el lehet tenni, és ne legyenek illúzióink, el is tesznek.
Jelen sorok írója számos közbeszerzési eljárást látott már, de olyat nagyon keveset, ahol ne lett volna előre meghatározva, melyik „baráti cégnek”, kell nyernie. Némely esetben ez még indokolható is lehet, például ha a környéken van egy vállalkozó, aki mindig nagyon alacsony áron elvállalja a munkát, de csapnivaló minőségben, kicsúszva a határidőkből, és ezért az önkormányzatomat már nem egyszer megbüntették az Európai Unió vagy hazai szervei. Ez esetben nem tudok mit csinálni, a bírálati szempont nem egyedül a legalacsonyabb vállalási ár lesz.
A lehetőségek tárháza széles: az ajánlatban pontozom a határidő előtti elkészülést, a környezetkímélő technika használatát, a munkanélküliek alkalmazását, a jövendőbeli épület energiafelhasználását, a vállalt garanciális időszakot, stb… A vélt vagy valós konkurenciának esélye sincs, hiszen a baráti cég nyugodtan bevállalhatja ezeket, én úgysem fogom ellenőrizni. A nyertes vállalkozó nem foglalkoztat munkanélkülieket? A tervezettnél kétszer annyi energiát fogyaszt az elkészült épület? Utólag ez kit érdekel?
A számlagyárak
A 90-es években sokat ismételgetett szó manapság ismét reneszánszát éli ezen körökben. A kiemelten javadalmazott Közgép, Duna Aszfalt, EuroAszfalt, Strabag és társai klasszikus számlagyárak. Ezeknek a cégeknek alig van berendezésük, gépük, és alig-alig végeznek tényleges munkálatokat, csak számláznak, aztán vagy kifizetik az érdemi munkát elvégző alvállalkozóikat, vagy nem. Mindkettő előfordul.
Hiba lenne azt gondolni, hogy ezek a „simicskázások” 2010. óta tartó jelenségek. A Swietelsky, a Strabag, a Magyar Aszfalt (nemrégiben visszaváltozott Strabaggá), a Duna Aszfalt (régebben Hódút) már ez előző kormányok idején is népszerűek voltak, az egyedüli kivételt a Közgép képezi, ők 2006. óta (elsősorban az akkor már Fidesz által vezetett helyi önkormányzatoknak köszönhetően) tudtak referenciákat és természetesen pénzt szerezni. Ezek a figurák lépésről lépésre haladnak, mindent előre elterveznek, neki az ország érdeke soha nem számított, és nem is fog számítani.
Hogy semmi ne zavarjon be a képbe, egy 2012-es kormányhatározatban jelentősen megemelték a közbeszerzési jogorvoslat díjtételeit, így akár 30 millió forintot is be kell fizetni az államkasszába annak, aki meg akarja támadni egy közbeszerzési eljárás eredményét. És ugye egyáltalán nem biztos a siker, ilyen összegek mellett meg kinek van kedve pattogni? Nincs probléma, javul a statisztika, hamarosan érkeznek a 2014-2020-as EU-s pályázatok lehet folytatni a bulit, pár zavaró körülménytől eltekintve.
Az okok és a megoldás
A folyamatábra ismeretében minden normális ember felteheti magának a kérdést: mi az oka annak, hogy ez így mehet, miért nem mondja senki, hogy állj? A sorozat második részében taglalt közbeszerzési eljárások ennek csupán az eszköze, a valóság sajnos egészen emberi. Az egyik eredő a magyarországi úgynevezett „politikai elit” (értsd: a KISZ-ből, az MSZMP-ből és a Soros-öszöndíjakból megtollasodó gátlástalan, kapzsi és becstelen alakok) hatalom,- és pénzéhsége, a másik magának az Európai Uniónak a korruptsága. A törvényi szabályokkal körülbástyázott pályázati rendszer – a politikával kellően átitatva – jelenleg úgy működik, hogy mindenki jól jár, aki benne van.
Az bizonyára hazai jelenség, hogy az egyik legfelelőtlenebbül gazdálkodó önkormányzat, Hódmezővásárhely vezetőjét nevezik ki az uniós hazai pénzosztásra úgy, hogy az illetőnek semmi tapasztalata nincs, nem is lehet ebben. Az is már-már az afrikai viszonyokat idézi, hogy az egyik miniszterelnök bevallja, korrupciós ügyek is szerepet játszottak kormánya bukásában, a másik pedig kollégiumi szobatársával és vejével nyereti meg a közbeszerzési tenderek jelentős részét.
És hogy mi lehetne a megoldás? Először a saját házunk táján kezdjünk el sepregetni! A társadalomnak sokkal aktívabban kéne reagálnia a korrupcióra, tevékenyen részt vennie ezek feltárásában, ha kell tüntetésekkel, utcai demonstrációval fűszerezve. És ami ennél is fontosabb, végre valahára le kéne váltani azt a politikai garnitúrát, akik évtizedek óta nem akarják nyilvánosságra hozni az ügynökaktákat. Mit várunk azoktól az alakoktól, akik benne voltak a 90-es évek olajügyeiben, a vadkapitalizációban? Nincs mese, annak a 90-es politikai generációnak, aki ezt összehozta, mennie kell, különben újabb balkáni országok húznak el mellettünk, és megint belefulladhatunk a tipikus magyar önsajnálatba, ami aztán semmit nem old meg.
(TéeL)

Bal-Rad komm: Ime a magyar valóság egy kis szelete! Ha pedig ezt beleágyazzuk a rendszerváltást közvetlenül követő időszak rablóhadjáratába-EGYETLEN RENDSZERT VÁLTOTT ORSZÁG SEM LETT OLYAN MÉRTÉKBEN KIFOSZTVA MINT MAGYARORSZÁG-már érthető is a folyamat! MAGYARORSZÁG ELFOGYOTT!
Már csak az idefelé csordogáló pénzeket lehet elsikkasztani! Már csak ez maradt!
No meg a hihetetlen pénzéhség-párosulva a rablóhajlammal! A jövőt ezek alapján már nem is olyan nehéz elképzelni! Nem szebb mint a mostani állapot!
Tekintettel a “beszűkült” zsákmányszerzési lehetőségekre, és a megmaradt rablóétvágyra…
Hiszen már csak a magyar kisember maradt! Esetleges vagyonkájával, és erejével!
Már csak ezt fogják tudni elrabolni! Meg is fogják kisérelni!
AMENNYIBEN HAGYJUK!
CSAK RAJTUNK MÚLIK!