Bár Nagamija Sódzsi sohasem ismerte nagyapját, a család emlékezetében megmaradt, hogy Szaszaki Kicsiszaburó a 20. század elején Budapesten dolgozott dzsúdóoktatóként. Azt is tudni vélték, hogy egy szakkönyvet is írt Németországban vagy Magyarországon, ennek újrafelfedezéséig közel száz év telt el. A fizikusprofesszor Nagamija 2005-ben is járt nálunk, és Csörgő Tamás fizikussal próbálta megtalálni nagyapja könyvét. Némi nehézséget okozott, hogy augusztusban zárva volt az Országos Széchényi Könyvtár, de a jó kapcsolatoknak köszönhetően végül hozzá tudott jutni a könyvhöz. Ebből rajzolódott ki a magyar dzsúdózás szinte feledésbe merült története. Nagamija a Testnevelési Egyetem Sporttudományi Klubjában idézte nagyapja emlékét.
Kicsiny japánok vs otromba muszka medvék
Szemere Miklósról rengeteg legenda született, a 19. század végén, 20. század elején élő férfi a közélet jellegzetes figurája volt, aki politikai pályája mellett szenvedélyesen szórta a pénzt, ha lóversenyről vagy kártyáról volt szó. Azért a szerencsejátékokon túl is látott, imádta a sportot, a céllövészet egyik hazai megteremtője volt, és mint kiderült, a magyar dzsúdózás is sokat köszönhet neki. Ő hozatta az első japán edzőt az országba.
A nemzeti sorskérdéseken is sokat tépelődő Szemerének feltűnt, hogy az 1905-ös orosz-japán háborúban a japánok úgy is tudtak csatákat nyerni, hogy gyengébb felszereltséggel és kisebb haderővel bírtak. Ahogy később írták: „a kicsiny japánok az otromba muszka medvét lekapták a tíz körmükről”.
Az is meglepő volt Szemerének, hogy a mérsékelt és szubtrópusi éghajlaton élő japánok kétszer-háromszor annyit tudtak gyalogolni a szibériai hidegben, mint a hazai pályán lévő oroszok. Arra a következtetésre jutott, hogy a japánok a pedagógia rendszerként induló dzsúdónak köszönhetik különleges kitartásukat. Úgy gondolta, az ilyen tulajdonságok a magyarokra is ráférnek.
Nem hezitált sokat, levelet írt a modern dzsúdót rendszerbe foglaló Kano Dzsigorónak, hogy küldjön oktatókat, akik megtanítják a magyarokat a küzdelemre és a fájdalom elviselésére. Az Osztrák-Magyar Monarchia külügyén is átfutó kérésre jött is válasz, Kano egyik tanítványait ajánlotta. Szemerének azért volt néhány kikötése. A társasági életben is jól forgolódó képviselő talpig úriembert, gentlemant akart, aki beszél európai nyelveket, és vállalja, hogy négy hónapig folyamatosan Magyarországon marad. Szemere megígérte, minden költséget magára vállal.
Aki nem bírja, kiszáll
A választás végül Szaszaki Kicsiszaburóra esett. A japán mester nem tétlenkedett, a kor közlekedési viszonyaihoz képest villámgyorsan, a meghívás után két hónappal ideért. 1906. márciusában hajózott be Budapestre jó néhány tatamiszőnyeggel felpakolva. Már csak a tanítványok hiányoztak.
A sokáig csak cirkuszi mutatványként kezelt japán küzdősportok ekkor már nem voltak teljesen ismeretlenek Magyarországon sem, legtöbbször dzsiu dzsicuként hivatkoztak rá, de Szaszaki kurzusára még toborozni kellett az embereket. A Budapesti Hírlap április 23-i számában, valamint az egyetemeken hirdették meg az edzéslehetőséget.
Túlzás nélkül óriási volt az érdeklődés, a Lágymányoson, az ELTE mai Bogdánffy utcai sportpályájának területén tartott edzésekre 620-an jelentkeztek. A felvételi bizottság azonban szigorú feltételeket támasztott, így csak hatvanan kezdhettek dzsúdózni. Az első kurzus nem volt igazi sikertörténet, gyors volt a lemorzsolódás, három hét múlva már csak hatan voltak, de ők aztán kibírták a négy hónapot. A többiek egyszerűen megszöktek.
A Szaszaki Múzeum alapítója, a hatdanos, olimpiai harmadik dzsúdós Ozsvár András úgy véli, a tanítványok nem voltak felkészülve a japán keménységre és szigorúságra. „Egyszerűen kinyiffantak, nem szoktak hozzá a sok békaügetéshez, és ahhoz, hogy a visszapofázásnak nincs helye. Rettenetes kemény ember lehetett.”
A Budapesti Hírlap szerint Szaszaki minden nap vezetett edzéseket, délután négytől este nyolcig. „Egy-egy tíz emberből álló csoport 30 percig birkózik” – írták, de ahogy korábban láttuk, egy tízfős csoport sem jött ki egy idő után.
Dzsúdónemzet lehettünk volna
A négyhónapos kurzus után Szaszaki elhagyta Magyarországot, de még feltűnt egy német herceg magánoktatójaként is. Szaszakival nagyjából egyidőben kezdtek tanítani dzsúdót Londonban, Berlinben és Párizsban is, néhány évvel korábban pedig az amerikai elnök, Theodore Roosevelt is vett órákat. Szemerének köszönhetően Magyarország a világ első országai között volt, ahol Japánon kívül elkezdték a dzsúdóoktatást. Ezzel a lehetőséggel azonban nem tudtunk élni. Szakemberek szerint, ahogy a franciák a száz évvel ezelőtti alapokból indulva az egyik vezető nemzetté nőttek a dzsúdóban, úgy előttünk is hasonló út állt.
A hat tanítvány, akik közül még nem sikerült mindenkit azonosítani, nem tudta széles körben átadni tudását. Ozsvár szerint az egyik ok az volt, hogy a veszélyes fogások miatt egyszerűen betiltották a dzsúdót, csak illegalitásban létezett. Pedig mikor Szaszaki érkezett, még más volt a hozzáállás: „A japán birkózás tanulása kellő felügyelet mellett egyáltalán nem veszedelmes” – állt a Budapesti Hírlapban.
30-35 év egyelőre feltérképezésre vár a hazai dzsúdótörténetben, azt egyelőre csak valószínűsítik, hogy az 1940-es évek elején a Testnevelési Főiskolán oktatni kezdő Vincze Pál valamelyik Szaszaki-tanítványtól szerezte ismereteit. Nagamija úgy tudja, az egyik tanítvány kivándorolt Amerikába, majd évekkel később visszatért, és saját klubot próbált alapítani.
Szaszaki ugyan elment, de gondolt a jövőre, tanítványainak egy szakkönyvet hagyott hátra, hogy az alapján a dzsúdóoktatás később is folytatódhasson. A japán mester németül írta meg rövid itt tartózkodása alatt, „Djudo - A japán dzsiu-dzsicu tökéletesített módszere" címen megjelent könyvét, amit Speidl Zoltán fordított magyarra. A könyv ma már önálló életet él, Nagamija Japánban újra kiadatta, meglepő módon magyarul, majd a magyar szövetség is közreadott egy változatot belőle, amit az idei Eb-résztvevők is olvashattak. Szaszaki gazdagon illusztrált könyve azonban már bárki számára elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban [1].
A könyv nemcsak magyar, de az egyetemes dzsúdó szempontjából is különleges. Szaszaki mesterét, Kanót is megelőzte. A dzsúdóalapító csak 1907-ben vezette be azt, hogy az oktatók fekete, a kezdők fehér övet viselnek. A nálunk tanító mester viszont már a könyvében is ezt a rendszert ismertette. A könyv fotó is izgalmasak, egy kivételével a dzsudokák minden fotón hosszú dzsúdókabátban, de rövid nadrágban szerepelnek, az 55. oldalon található képen azonban már a ma is használatos dzsúdogi (dzsúdóruha) jelenik meg, már hosszú nadrággal hordják a kabátot.
