Két területe van jelenleg a világnak, ahol éles kontraszt alakult ki a nyugat és a keleti partnerség hatásai között. Az egyik Líbia és Szíria, a másik Ukrajna és Örményország.
Ukrajna és Örményország vonatkozásában:
Mindkét ország a volt Szovjetunió tagállama volt. Kapcsolati rendszere tehát mindkét esetben moszkvai orientációjú volt. Mindkét volt tagállam független lett a Szovjetunió széthullása után. Moszkva ugyan aláírt egy megállapodást az atlantista körökkel (NATO, EU, USA) hogy a volt tagállamokban és volt szövetségesek területén semmiféle terjeszkedés nem lesz, de természetesen a nyugat csak addig állta a szavát, amíg alá nem írták a megállapodásokat. Az atlantista gazdasági és katonai terjeszkedés azonnal kezdetét vette.
Az atlantista terjeszkedés következő lépcsője lett volna Ukrajna és Örményország bekebelezése. Míg Örményország önként kívánt csatlakozni az EU-hoz, addig Ukrajna rendkívül drasztikus atlantista nyomásának volt kitéve. A televízióból más sem folyt mint az EU csatlakozás előnyei, a rádiók reggeltől estig ezt harsogták, az újságok, szórólapok, óriásplakátok szinte másról sem szóltak. Örményországban nem kellett ekkora nyomást gyakorolni, mivel ez az ország területi és politikai helyzete miatt kénytelen valamely nagyobb gazdasági tömbhöz csatlakozni. Helyzetéből adódóan (grúz és török szomszéd országok) logikusnak látszott az EU csatlakozás. Mindkét ország a mostani vilniusi csúcson írta volna alá a csatlakozást jelentő társulási szerződést. Mindkét ország az aláírás előtt egy-két héttel jelentette be, hogy nem írja alá a megállapodást.
Örményország rendkívül jó érzékkel politizált. Moszkvával hosszútávú katonai megállapodást írt alá. A tervezett EU csatlakozás után felszámolásra ítéltetett orosz katonai bázist most kibővítik, és a legmodernebb harci egységekkel látják el, többek között Mi28 as helikopter századok, S300 légvédelmi rendszer, Szu35 bombázók, Jak és Mig repülő ezred települ Örményországba. A meglévő katonai kontingenst 5000 fővel bővítik. Ezzel Moszkva szakított a csupán gazdasági alapú társulásokkal, és amerikai mintára a gazdasági együttműködéssel együtt politikailag és katonailag is terjeszkedik. Örményország így biztosította magát Azerbajdzsán felé, és a törökök felé is. Örményországban nem volt olyan erő a nyomás, a nyugatnak nem sikerült olyan mély beépülést kiviteleznie mint Ukrajnában. A társulási szerződés visszamondásával nem kezdődtek demonstrációk, az ország nyugodt és békés maradt. Moszkva egy héttel később megállapodott Jerevánnal. Moszkva ugyanis elfogadta az örmények Eurázsiai Vámunióba való belépési kérését, és a vámkedvezményeket azonnal életbe léptette. Így most Örményország szinte féláron kapja a gázt és egyéb energiahordozókat. A vámunió jelentős könnyítést jelent a több mint 1300 darab orosz-örmény vegyes cégnek is.
Ezzel szemben Ukrajnában, ahol a nyugati behatás erősebb, teljesen máshogy alakultak a dolgok. Rendbontás, lázongás, etnikai feszültségkeltés, és folyamatos zűrzavar a fővárosban. Ahova a Nyugat a lábát beteszi, ott két irányba mozdulhatnak el a dolgok, vagy totális kizsákmányolás, vagy anarchia. Ukrajnában jelenleg a második próbál elhatalmasodni atlantista felbujtásra. Míg Örményország stabilitást és komoly előnyöket szerzett magának, Ukrajna éppen a széthullás felé indult meg. Délkeleten, az orosz lakta területeken (8 millió orosz) kezdett szervezkedésbe, hogy ha kell elszakadnak Ukrajnától.
A másik hasonló kontraszt Líbia és Szíria.
Mindkét országot a nyugat által pénzelt tízezerével oda csempészett terrorista próbálta megdönteni. Líbiában még Moszkva nem tudta akaratát megfelelő szinten érvényesíteni, ráadásul az atlantista csürhe újra csak felülmúlva önmagát hazudott, csalt a tárgyalóasztaloknál (legfőképpen azzal, hogy a repüléstilalmi övezet bevezetése nem jogosított fel egyetlen bomba ledobására sem) Megölik Kadhafit, megdöntik a fennálló rendszert, és anarchiába döntik azt az országot, amely jóformán az egész Észak és Nyugat-afrikai régiót stabilizálta. Egy olyan országot döntöttek nyomorba, amely a leggazdagabb volt egész Észak-Afrikában. Most a nyugat felelőssége lenne, hogy rendet tegyen valahogy, de képtelen rá. Az ország mára (még nem hivatalosan) három részre szakadt. Nincs elegendő élelem, víz, a nyersanyag kitermelő lehetőségek tönkrementek, vagy egymással csatázó hadurak kezében van. Líbia lassú léptekkel halad a teljes megsemmisülés felé. Ezzel szemben Szíriában hasonlatos módon folyt a harcok megkezdése mit Líbiában, csak éppen itt már észnél voltak más országok is. Összefogva átsegítették át a hatalmat a legkritikusabb időszakon, így Szíriába a helyzet lassan de biztosan stabilizálódik. Mára a visszafoglalt területeken megkezdődött a normális élet, kinyitottak a boltok, visszaköltöztek az elvándoroltak, megkezdődtek a külpolitikai tapogatózások, mivel a hatalom láthatóan túl fogja élni a felforgatást. Az ország így is nagy veszteségeket szenvedett, de stabilitása, és a normális kerékvágásba visszakerülése ezerszer gyorsabb és biztosabb lesz.
Ezen a két régión felmérhető az oldalak közötti hatalmas különbség, mely alapvetően a két régió közötti hatalmas erkölcsi különbözőségen nyugszik. A Nyugat rettentően felelőtlen, kapzsi és felkészületlen, ezzel szemben a keleti régiós tömb céltudatos, megfontolt és az egyensúlyra törekszik. Elutasít mindenfajta drasztikus gazdasági alapú hatalmaskodást, de ha kekeckednek vele, akkor rettenetesen odavág. Míg a Nyugat pont fordítva viselkedik. Rablott vagyonból felépített potenciálja rombol és pusztít, építeni, krízist kezelni, helyretenni pedig képtelen. Válságmegoldó képessége nulla. Csak felforgatni bír.
Reméljük a felforgatott területek népei is mielőbb megtalálják a kivezető utat, de egy biztos, hogy annak a Nyugathoz semmi köze nem lesz.
Kemény Gábor
